Jupiter-Algol együttállás | Szemnyitogatás

A Jupiter mostanra elérte a Bika utolsó koordinátáit, ahol 2024. május 9-13. között együttáll az ott található állócsillaggal, az Algollal. Közben a Napunk, az Uránuszhoz - az égbolt mindentlátó szeméhez közelít. Itt az idő felébredni a Csipkerózsika álmából!

Az Algol csillag a csak is rá jellemző, az igen jellegzetes villogó vagy pulzáló „pislogása” miatt várt híressé. Az égitest háromnaponta eklipszbe kerül és teljesen eltűnik az égen. Hozzá kapcsolódik a Medúza története, aki egy tekintetével bárkit kővé változtat.

Talán ismerős az érzés, amikor a napi rutinban már-már üveges szemekkel, szinte robotosan és automatikusan közlekedsz a saját elméd által eléd vetített káprázatban.

Amikor a mája fátyla betakarja a szemet, akkor olyan érzés mint az alvás közben. Az álmodó általában nem tudja, hogy álmodik.

Amíg nem jössz ki a burokból, a ponyva alól, addig a megszokott rossz körülmények lesznek a természetesek: a nihil, a tehetetlenség, az önsorsrontás, a régi szarok és sémák falaiban éled le az életet. A hitrendszereid, az elképzeléseid egyfajta csontig hatoló kómás állapotba szedálnak és észre sem veszed, hogy saját magadat tartod távol a létezés valódi csodájától: az Egység & Teljesség megtapasztalásától.

Sanszos, hogy nem is emlékszel rá, hogy miért vagy hogyan is kerültél ide. Hogy a szenvedésnek mi is volt az eredeti funkciója? Mostanra viszont hiába lehetne jobb, mert a jóval nem tudsz mit kezdeni. Az évek során a köd, a passzív kivonulás, a szenvedés, a görcsös fájdalom vált az identitássá.

A jó, az többé nem örömteli.

A másik embernek a fesztelensége, magabiztossága, lendülete vagy akár a saját épülésednek a lehetősége is frusztrál, hiszen abban csupán az elveszett lehetőségeket látod. Mi van, ha bebizonyosodik, hogy eddig rosszul csináltad? Hogy nem is vagy olyan jó, ügyes, hasznos, szerethető, mint ahogy mostanáig gondoltad vagy színlelted? És mi van, ha emiatt kitaszítanak, cserbenhagynak, visszautasítanak és végül egyedül maradsz védtelen, kiszolgáltatottan?

Gyakran épp ezek a hitek dermesztenek kővé és tartanak ott a gőgben, a mártír pozícióban, az egoban, a kisebbrendűségben, aminek köszönhetően ellenérveket hozol majd a pozitív változásra. Ilyenkor emlékeztesd magadat, hogy a kiolvadásnak csupán az első része fájdalmas. A érzelmi-lelki felengedésnek a folyamata ugyanis pont olyan, mint amikor a lefagyott test elkezd kikönnyülni a kezdeti bénultság után.

„- Úgy látlak, hogy vízszintesen fekszel és a kő ott van a hasadon. Ez a súlyos nehezék húz is a víz aljára, süllyedsz lefelé a kővel a gyomrodban.

Pedig kiúszni csak úgy lehetne, hogy függőlegesbe rakod magadat! Gyere vissza állásba és rögtön legurul a kő. Nem is értem, hogy ez eddig hogy nem tűnt fel? Pedig annyira egyszerű! Csak fel kellene állni két lábra és a fejed egyszerűen húzza maga után a többit.

Felfelé menni csak úgy lehet, hogy előre van a fejed!

Fel kell most kelni a Csipkerózsika mély álmából. Ébredj fel! Felülsz, felkelsz, jársz - ennyi. A többi megy magától. Viszont ez nem kívülről történik. Én nem foglak tudni megfordítani! Neked kell magadtól felállni. Akkor fogsz ráébredni az erődre, ha végre megmozdulsz. A fekvő állapotból soha nem tud legurulni a kő...

Olyan, mintha be lennél fagyva ebbe az álomba, mert attól félsz, hogy ha megmozdulsz, akkor szétrobbantasz magad körül mindent. De ez egy leszedált állapot. Tartasz a pusztítónak címkézett minőségedtől. Emiatt bealtatod magadat, nehogy a teljességben nyilvánulj meg.

Mi lesz, ha kiszabadul és felébred az a szunnyadó erőd, amit kiszámíthatatlannak címkéztél?

Egy elhatározáson múlik: többé nem félsz az erődtől, hogy az bánthat. Te magad kellessz ide, hiszen te is raktad bele magadat ebbe az álmodásba, ahol az az aspektusod sem működhet, amely felhúzna. Na, nem akarsz felkelni?

- Megjelent az arcomnál egy pipacs virág és mintha megcirógatott volna. Eddig nem is voltak színek a képben...

Ahogy kinyitom a szememet, rögtön meg is indul az átbillenés. A kő – a megkövesedett múlt terhe és tapasztalása, ami ide nyomott, végre lemegy alulra. Ennek a múltban van helye, de valamiért mostanáig a középpontomba hoztam.

Innen, mint egy űrrakéta elindulok a vízben felfelé és egyszer csak kint van a fejem, már süt is a nap. Aha, élek! Itt már hallok hangokat, látom az életet körülöttem. Odalent csak a csend, az alvó valami volt. Látom, ott a part! És innen már ki is tudok úszni.

Most vagyok először függőlegesen! Most vagyok először ura az erőmnek és a testemnek!

Ez olyan, mint egy felébredés.

A korábbi már egy olyan állapot volt, ahol szinte haldokoltam és lehet, hogy meg is haltam volna idővel. De most érzem a napfényt, az oxigént, a saját erőmet! Érzek a bőrömön is vízcseppeket! Odalent érzés sem volt igazán.

Azt is látom, hogy itt én döntöm el, hogy merre mozdulok, mit csinálok és mit kezdek magammal vagy az életemmel. Nem a múlt irányít, mert átkerült a helyére: lefelé, a lábam alá. Kötődik hozzám és a bokámhoz egy vékony szálon, ami jól is van így és kell. De nincs energiája, nem hat, nem húz vissza attól, hogy az legyek, aki vagyok. Vagy, hogy a saját életemet éljem és kiteljesedjek.

Ez a kő az origó: alatta a múlt összes tapasztalása, felette pedig a Minden, amiben ki lehet teljesedni. Kötődöm az elmúlthoz, de már a teljességet élem. Érzem, hogy tudok mozogni, el tudok indulni, nincs, ami visszatartson.

Most tudom csak megtenni azt a néhány karcsapást is a parthoz, ahol vár az Élet. A vágyaim. Közben olyan érzés, mintha már most is minden meglenne.

Mintha eddig fulladoztam volna a vízben és most kijövök a szárazföldre, ahol ott áll a társam és meglepetten mondja: „Jó sokáig úsztál!”. Én meg majdnem belehaltam ebbe, egy teljes más világba vagy dimenzióba kerültem, miközben kint minden ugyanaz volt. Ami nekem az örökkévalóságnak tűnt, itt épphogy csak néhány másodperc volt. Közben azt hittem, hogy mindent is elveszítettem, pedig itt vár rám. A páromnak fogalma sincs, hogy miben voltam, hiszen végig itt állt és várta, hogy mikor jövök már vissza.”