Mars az Ikrekben | Se túl hideg, se túl meleg

A Mars az előttünk álló hétvégén tempót vált, hiszen vasárnaptól már a Merkúr uralma alatt halad tovább. Az égitest az Ikrek jegynek a kapujában elsőként az Uránusszal és a Sednával találkozik. A hathetes útja során aztán szembekerül majd a Nyilas Lilithtel. A távozása előtti pillanatokban végül a Ceres aszteroidával fog együttállni, az Ikrek 29. fokán.

A Mars mostanáig kétféle működést ismert: futni vagy ütni.

Védekezésben lenni vagy támadni.

Ennek a belső Kosnak az örök nyugtalansága és a folyton menése azonban nem feltétlenül az előre jutásról, sokkal inkább: a menekülésről, szólt.

A (ki- és/vagy el)futást a háttérből jellemzően hajtja valami több: az embernek az önmaga elleni tagadása – mintha nem is látná vagy szeretné igazán saját magát.

A menekülésben gyakran ott van az állandó elégedetlenség.

A megnemérkezettség és a „sehol se jó” élménye.

Annak a frusztráltsága, hogy valami más kell, mint ami van.

A remény, hogy ha türelmetlenül és a tökélyre meg a maximumra teljesítesz, azzal együtt valamiféle megnyugvás is érkezik majd.

A régi Mars számára a dinamizmust pusztán csak megélni, nem volt a elegendő.

Az kevés volt!

Mindent túl kellett tolni. Tovább kellett feszíteni. Addig és úgy kellett csinálni, hogy már fájjon. A jó érzésben magában nincsen kihívás! A sík terepen futni unalmas, akkor legyen már emelkedő! A dupla spinning után menjünk még fölfelé is!

A projektekben is addig volt csak képes fenntartani az érdeklődést, amíg lehetett ötletelni és valami újat kitalálni. Bármit csinálni ugyanis addig lehet izgalmas, amíg marad benne mozgás!

.

Ebben a működésben viszont hiányzott az érzés, vajon milyen lenne csak úgy elindulni, hogy nincs is konkrét cél.

Úgy tenni a dolgokat, hogy nem kell valahonnan valahova menni.

Mint a szegény legény közlekedni a létezésben, elvárásmentesen fütyörészve & életderűvel.

A Neptunusz és a Szaturnusz mellett idén három fő istennő aszteroida is a Marsnak az uralma alatt halad: az évtizedek során eltorzult és az elmúlt időkre jellemző férfias erő- és energiahasználatnak a végén vagyunk.

Egy ideje talán te is érzed, hogy elfáradtál a saját működésedben és hogy egy határozott áttörésre lenne szükség.

Vajon lehet máshogy?

Meg tudod találni magadban az erőt az önmagad megugrásához?

Képes vagy elhinni, hogy a kezedben van a változás?

Felismered, hogy nem holmi külső irányokat kell hajtani és hogy a valódi cél az: belülről kimozdulni az egyhelyben való frusztrálódásból.

De.

Mi van akkor, ha a gyerekkor sikeresen legyilkolta benned az elszánt, az eltökélt, a mozdulni tudó és a kényelmetlen helyzetekben felszólalni képes énedet?

Mert amikor épp beszélni (önmagadat kifejezni) tanultál, akkor a környezetnek a visszajelzése csak az utálat volt:

„Dugulj már el! Fárasztó vagy!” – válaszolta.

És bár egy darabig próbáltál nem tudomást venni róla, az idővel mégis elhallgattál.

Megtanultad, hogy nincsen jogod dolgokat kinyilvánítani.

Pedig kicsiként az még természetes és biztonságos volt.

Csak úgy felállni és elmondani!

Akkoriban még határozott elképzelésed & véleményed volt a világról, ami, ha valami olyanba akart öltöztetni, amit nem éreztél önazonosnak, azonnal azt mondtad neki:

„Nem!”

Később viszont nem értetted, miért az elutasítása? Jó lenne valamivel több információ… Miért történik így? A másik miért nem ért meg? Mi lehet a baj? Nem vagy elég érdekes? Veled van a baj? Ha nem tetszik vagy nem felel meg neki, ami lettél, akkor minek hívott ide?

Dühös lettél, mert azt kellett érezni, hogy nincsen jogod itt lenni.

Eleinte meggyőzted magadat, hogy nem is akarsz neki megfelelni!

Durcásan és ellenállón álltál az egészhez.

Mint egy dacos ovis kölyök, nagyot dobbantottál a lábaddal:

„Ha titeket nem érdekel, akkor engem se!”

Amikor nem figyeltek rád, odab@sztál valamit, hogy majd biztos fognak.

Csapkodtál különféle dolgokkal.

Földhöz vágtál tárgyakat.

Ahogy végigvonultál, mindent kísért egy-egy csattanás:

„Mindenki vegye tudomásul, hogy itt vagyok! Nem érdekeltek! Azt csinálok, amit akarok!”

Gyerekként mennyi ilyen volt…

És bár ebben a viselkedésben volt energia – egy olyasmi erő, amit talán régen nem éreztél – valójában nem értél el vele semmit. A hangoskodásnak a várt hatása nem lett meg, mert végül ugyanúgy egyedül maradtál.

De jó érzés volt, mert legalább tettél valamit!

Ehhez képest ma összegömbölyödve véded magadat. Utálsz szerepelni mások előtt, olyankor azt érzed, hogy mindenre figyelned kell. A meetingeken halált megvető bátorsággal szólalsz meg, hogy oké… Rettegsz, nehogy valami olyat mondj, vagy elhibázd és elrontsd. Nem tudsz oldottan és felszabadultan kommunikálni.

Miközben szeretettel és jószándékkal próbálsz nyitni, az valahogy nem sikerül.

A kommunikációs helyzetekben lefagysz, felveszed a bitch face-t, amitől mindenki vigyázba rántja magát és azt várja, majd mikor írod be az 1-est. A környezeted azonnal lehűl, mintha valami kihallgatáson lenne. Miközben te semmi rosszat nem akarsz és belülről azt érzed, hogy barátságos vagy, a többiek mégis azt látják, azt szeretnéd, hogy ne közelítsenek.

És ugyanott vagy, mint kicsiként: magányosan, csalódottan és szomorúan.

Amire a reflex érzelmi válaszod az „unom” és a „leszarom” - nem is akarsz ezzel az egésszel foglalkozni, olyan rossz és kellemetlen!

Hiányzik az az éned, aki ilyenkor odabaszott! Aki nem kereste a külső validálást. Ám ennek az egykori ellenállásnak nyoma sincs, mára inkább erőtlen vagy... Keresed, vajon az energia, ami akkor megvolt, most hova tűnt?? Vajon lehetséges lenne még vele kapcsolódni??

A probléma az lehet, hogy egyszer az egyik, máskor a másik végletnek – a védekezőnek, vagy a durcásnak – adod oda a figyelmedet.

És bár a kicsi képes volt nekimenni mindennek, a nagy már elfogadja, hogy mindenki rajta taposson. Annak eszébe sem jut, hogy ez nem normális és bármit is tehetne.

A legvégén egyik pozíció sem elégedett és még energiapazarló is.

Ráadásul mintha a kettő között nem is lenne kapcsolat.

Elvileg ugyanaz a személy, mégis, mintha két teljesen különböző emberről volna szó… Mert odabent nincs balansz abban: egészségesen konfrontálódni vagy szimplán ellépni. A teligázzal, izomból nyomi és frontálisan ütközni vagy kifutni helyett, néha szimplán annyit mondani, hogy viszlát. Felállni és arrébb menni, ami talán a józanabb opció.

Valószínűleg meg kéne győzni a sebzett, bullyingolt, verbálisan abuzált és kicsúfolt részedet, hogy elmúlt a veszély. Tudatni kellene vele, hogy nincsen egyedül. Itt vannak veletek a gyermekkorból hozott eszközök, de már a felnőttnek az ismeretei is, aki ma pontosan tudja, hogy az ezüst pajzs és kard leszúrhatók: nem kell tovább az állandó készültségben lenni.

Az erőforrások és képességek attól még rendelkezésre állnak.

Ha szükséges, meg tudod védeni magadat, de többet nem a durcás gyereknek, hanem már ennek a nagynak a könnyebb hozzáállásából. A szeretetnek a bölcsebb és magasabb nézőpontjából, ahol ki tudsz állni magad mellett. Ha valami történne, akkor itt vagy és tudod önmagad számára igazolni, hogy semmi olyat nem csináltál, amiért a büntetés járna.

A nyár egyik fő fókusza lesz megtalálni magadban azt a tüzet, ami egyszerre földes és levegős is.

Stabil, dinamikus, ugyanakkor nőies & lágy.

Se nem túl forró, se nem túl hideg, hanem pont jó.