Vénusz-Chiron trigon

A szombati Vénusz-csoportban még az általam sem várt mélységekbe merültünk. Az égitesthez, a Barbie babáknak a vattacukor-rózsaszín, a felhőtlen és a szerelmes világát, valamint a harmóniát, a szépséget és az önfeledtséget társítjuk. Azzal kapcsolatban ritkán számítunk a női létnek a kihívásaira.

A mostani foglalkozáson nyert számomra először értelmet a „tartjuk a teret” kifejezés, ahogyan a segítő társak sokszor hosszú-hosszú perceken keresztül csak néma csendben és szótlanul engedték, hogy a főszereplő tudatosságán belül, a saját tempójában bontakozhasson ki egy-egy fájdalmas és felszabadító történet. A lassú megélések, az olykor-olykor beakadt képek is kommunikálták, hogy messziről hozott vélekedésekkel, régóta cipelt sebekkel, transzgenerációs vállalásokkal találtuk szemben magunkat.

Az asztrodráma színpadján valóban teátrális jelenteket láthattunk. Volt, hogy nevettünk, ámultunk, máskor együttérzéssel könnyeztünk meg az áttöréseket és azt is, ha épp nem jött a várva várt katarzis. A megtorpanásnak a szeretettel való elfogadása legalább ugyanolyan fontos állomása a fejlődési folyamatnak, mint az előrelépés.

Ebben a néhány órában keresztül utaztunk a női sorsnak minden izgalmas és fájó stációján, ahova a kígyóknak, a kéjesen összeölelkező leszboszi asszonyoknak, az egymással hullámzó Vénuszoknak, valamint az Élet-Halál kapuját őrző szimbólumoknak a képei vezettek be.

Megszólaltak az ősök, akiknek jó ideig inkább hátat fordítunk. Úgy teszünk, mintha a történelmünk nem is létezne. Késleltetjük az arra való ránézést, rálátást, amiért egyfajta nyomasztó árnyékként, a holdunk sötét másaként követ bennünket. Elvégre is hozzánk tartozna, a részünk lenne. Nőként, a méhterünkben hordozzuk.

A tanulság, hogy a régmúlt csak messziről tűnik oly csúnyának. Amint oda merünk fordulni, szinte rögtön kiderül, hogy az irányából elvárt fájdalmon, keménységen és mérgeken túl, akár gyengédséget, sőt, támogatást is hozhat.

Az édesanyánk a híd, a közvetítőnk a felmenők és a jelenünk között. Ha a tini lánykás dacból és sértődöttségből ellenállunk neki vagy hárítjuk a sorsunkat, azzal a belső Holdunk irányából érkező tanításokat is elreteszeljük.

A női vulva, az anyai yoni a kapu, amin keresztül mindannyian belépünk az életbe.

Ahhoz, hogy megszülethessünk, először eggyé kellett tudni válni az anyukánknak a testével, amely folyamatban mindketten mélyen áttranszmutálódunk. A születéssel, az Egységélményből: a kettősségnek az állapotába érkezünk, ahol hátra hagyjuk az addig biztonságot jelentő meleg közeget. Később minden egyes szakításban és amikor beleugrunk valami újba, ismételten átéljük ennek az Első Elválásnak, a szimbiózis megszűnésének a gyászát.

A másokkal való kapcsolódásban és a szexualitáson keresztül próbáljuk újra és újra felidézni ugyanezt az állapotot, amit az édesanyával (és az Univerzummal való) egységben korábban megtapasztaltunk. Van, hogy a szexualitásnak a kiengedését és birtoklását, a valódi intimitás felfedezését is a fájdalmak színezik, amelyen keresztül torz viszonyokat teremtünk, így nem élhetjük át ezt a szentséges mágiát.

Ha sikertelen a kötődés az édesanyával, akkor hiányzik a hátországunk. Az a bizonyos otthon(osság), a biztos bázis, az összetartozás, ami nélkül gyökértelennek, elveszettnek és egyedül érezzük magunkat a világban.

Az önmagáról is keveset értő, a gyermek szerepben megragadt vagy a sebzettségből védekező belső Nő, nem lehet képes az egyenrangú kapcsolódásra. Amikor nőként nem tudunk megállni a saját lábunkon, akkor kintről vagy a férfitől várjuk a támaszt. A közelséget tévesen a „megtartással” asszociáljuk, ugyanakkor a beledőlésbe sem tudjuk magunkat 100%-osan elengedni. Máskor olyan megmentő vagy anyáskodó szerepeket öltünk magunkra, amelyek szívják a termékeny erőinket, hiszen nem a sajátjaink lennének.

Mindez persze a szülői házban kezdődik, ahol nem egyszer az elnyomás és/vagy az állandó csatatér az alaphangulat. Amelyben a családunk férfi és/vagy női tagjai sem ünneplik a nőiségünket. Sőt, észre sem veszik, számba sem veszik azt, hacsak nem erőszakolunk magunkra bizonyos fiús szerepeket és viselkedéseket is.

Korán megtanuljuk, hogy a világ kizárólag akkor tekint majd ránk egyenrangú partnerként, ha olyanok leszünk, mint ő maga. Ha befiúsodunk és a „férfi módjára” állunk szembe vele.

Mígnem az évtizedeken át lefojtott hang végre utat talál: „De én NŐ vagyok!”.

Amikor az erőtlen felnőtt, aki a saját érzéseitől is retteg és emiatt visszaél azzal, hogy a szülő-gyermek viszonyában övé a „nagy” szerepe, vagy pont átmegy "kicsibe" és a gyermekétől várja el a támaszt, akkor a külvilággal való folytonos hadaskodásunk, szépen lassan az önmagunk szeretettel való elfogadása ellen fordít minket.

Amikor kicsiként nincs más kiút és nem tudunk elmenekülni a bántalmazói környezetből, akkor önmagunk belső tereibe húzódunk vissza, ami felnőttként egy végeláthatatlan önkeresési folyamatba csaphat át. Ha kora gyermekkorban illúzió-mentsvárakat és buborékokat hozunk létre, azokra az idővel egyre nehezebbé válik már a rálátás.

Így ismételjük a belső gyermeknek a sérüléseit a választásainkban, apa-anya viszonyát pedig leutánozzuk a (pár)kapcsolatainkban, illetve a saját magunkkal való kötődésnek a dinamikájában. Valójában nem tudunk önazonosan kapcsolódni és a sebzettség mögötti elképzeléseinket akarjuk öntudatlanul is ráhúzni a világunkra.

---

A csoportban több ízben ki lett mondva, hogy agyból többé nem születhet megoldás vagy kapcsolódás. A saját érzelmekhez, a sebzettséghez, a nőiség színes palettájához, a testiséghez való bensőséges odafordulás, a valódi közel menés és a feltétel nélküli önelfogadás híján, másokat sem leszünk képesek ezzel a hozzáállással befogadni.

A Szív a kapu. Azon keresztül tudjuk lehozni az Emlékezetet és a Tudást arról, hogy kik is vagyunk valójában. Le kell jönni ide a Szívnek a terébe. Elkezdeni érezni, amint az dobog. Átsimogatni, megölelni, megérinteni, megszeretgetni önmagunkat. Néha csak ülni a sebeinkkel, mint egy özvegy a sír mellett. Majd odabújni hozzá és kapcsolatba lépni ezzel az érző lénnyel. Megismerni az igaz vágyait, mielőtt a kapcsolódások felé fordulnánk.

Ez a Kos-Mérlegben haladó karmatengelynek és az idei ősznek is a fő üzenete. A tengelynek a Leszálló csomója, amely a karma- és múltürítésnek a szimbóluma, 2023-25 között vénuszi fenségterületen, a Mérlegben dolgozik. Itt jön létre az októberi Újhold-Napeklipsz egyaránt. Időszerűvé válik a diszharmonikus női-anyagi-kapcsolati működéseknek, a múltbéli, a gyermekkori, a transzgenerációs és a karmikus egyenlőtlenségeknek az szeretettel való útnak eresztése.