Veszta a Kosban | Láthatóvá válnak az élő szövetek

A Veszta, a szent tűz aszteroidája, szerdára eléri a számára nem is olyan idegen Kos jegyet, ahol - a Pallasszal együtt, egészen a jövő tavaszig marad. A Veszta egy Nap-jellegű égitest és a figyelem & energia fókuszálást jelképezi. Ahogy a mostani héten a Napnak az aranysárga reflektorfényébe lép a Ceres, a Hold, a pislákoló Algol, valamint a Merkúr (aki a hétvégére az Uránusszal való együttállásba is belebotlik): az önmagunkkal kapcsolatos meglátásoknak & a hirtelen ébredéseknek az óráit éljük.

Az Ikrekben állomásozó Sedna & Uránusz által már megkezdődött az agynak az áthuzalozása. Ahhoz, hogy az elme elbírja a ránk váró tudattágulást, előbb muszáj szétesnie a mostani gondolkodásnak. Az idegrendszernek szüksége van egy alapos restartra.

A Kosba költöző Vesztával közben a Marsnak a háza is egyre zsúfoltabbá válik, s egyúttal aktiválódik az égbolt túloldalán lévő Mérleg jegy is. Ez a tengely azt pedzegeti, hogy mersz-e végre belenézni a tükörbe és a valódi önmagad lenni.

Kérdezheted, de azt mégis hogyan?

Az vajon milyen érzés??

Egyelőre fogalmad sincs, hogyan lehetne önazonosan csinálni, hiszen eddig a pontig mindig a külvilághoz helyezted el és ahhoz képest viszonyítottad önmagadat. Jó ideje lekapcsoltad magadról azokat a tulajdonságokat, amelyekre a környezet korábban kritikát mondott, és amelyekkel kapcsolatban később saját magaddal szemben is elkezdtél negatív önvéleményeket megfogalmazni.

Lenyomtad az esszenciádat, hogy ne legyél jobb a többieknél.

Mostanra azonban belefáradtál a képmutatásba és már itt vagy a kitörésnek a határán. Többé nem akarod a környezet kedvéért vagy a kapcsolódásnak & szeretetnek a nevében visszafogni a lényedet.

A mostani átmenet, ahol az Új egyelőre még bizonytalan, a Régi viszont már nem tartható, időszakos feszültséget, nyűgösséget, türelmetlenséget és káoszt hozhat.

Most nincs úgy agyad már a korábbi dolgokhoz.

Néha picit olyan, mintha meg is őrültél volna. Legszívesebben szétrobbantanád a fejedet! Nem érted: a fájdalomnak és szenvedésnek már sosem lesz vége? Mi jöhet még?? Mi az, amit még mindig nem látsz magaddal kapcsolatban? Miért nem tudsz már mindent?

És pont ez az a hozzáállás, ami kifáraszt már idegileg.

Amiért a kinyílás helyett inkább betakaródznál.

Visszabújnál a sötétedbe, ahol nem kell senkit látni és ahol téged sem látnak.

Mindenki hagyjon békén!

A legjobban az feszít, hogy TE nem hagyod békén saját magadat…

Amint történik benned valami, azonnal meg akarod kritizálni. Rögtön rárakod a helyzetre a véleményedet: „Ez biztos azért van, mert még nem tudok valamit.” Bántod magadat, amiért nem néztél rá kellőképen. Nem tisztítottad ki. Nem gyógyítottad vagy oldottad meg. Nem vasaltad ki. Nem javítottad meg. Nem csináltad elég jól és nyilván ezért tartasz itt…

Képtelen vagy simán megélni egy-egy tapasztalást.

Mintha azonnal szükséges lenne reagálni…

A létezésnek ez a fajta nem-megengedése igazából az önmagad irányába való szeretetnek a hiányát mutatja, amely egy nyugtalan, feszült, görcsös és ideges belső állapotot eredményez.

Vedd észre, hogy ilyenkor pontosan úgy bánsz magaddal, mint ahogy kicsiként is bántak veled és ahogyan az idegrendszered szépen betanulta.

Lassan azonban ideje lenne azt a bánásmódot, lsd. a törődést, a gondoskodást, a szeretetet, a kedvességet megadni magadnak, amelyet kintről is hiányolsz.

Igen.

Nem ártana egy picit kedvesebbnek lenni önmagaddal!

Például nem hurcolászni magadat ész nélkül mindenféle segítőhöz, hátha majd ott kijavítanak. Majd amikor nem sikerül azonnal megoldani vagy jól csinálni, újra azt érezheted, hogy még ez sem megy…

A beteg gyereknek sem arra van szüksége, hogy az éjszaka közepén kikapd az ágyból és szaladj vele orvostól orvosig. Sokkal gyógyítóbb neki, ha megpihenhet a simogatásban, mígnem kialussza a nyavajáját és a maga módján vagy tempójában izzadja ki azt, amit ki kell.

Rakj egy kis bizalmat abba, hogy ha hagyod is rendben lesz minden.

Jó vagy, szerethető, tökéletes, aki megérdemel minden földi jót.

Tedd le az elvárásokat magaddal kapcsolatban és engedd megnyugodni az idegeket, hogy többé ne csak félfüllel halljad a hangokat és ne a csukott szemmel lássad a világot.

Addig ugyanis, amíg az összes fókuszoddal és energiáddal arra koncentrálsz, vajon mi az, ami nem jó benned, épp hol fáj és az mit jelez, nem tudod észrevenni, hogy van itt körülötted egy Élet is. Ahonnan most nyílna az ajtó, és már próbálna betörni & átmosódni a friss levegő a rendszereden.

De amikor jönne ez az áttörés és eggyel mélyebbre tudnál menni, akkor visszafordulsz. Mert ahogy megszűnik a környezetnek a visszajelzése (ezáltal az elmének a megszokott viszonyítási pontja), azonnal kiugrasztod magadat az új tudatállapotból.

Lefagysz, és így nem nem tud átmenni rajtad az információ.

Az falba botlik, ellenállásba ütközik, amiért egy bizonyos ponton sosem tudsz túljutni. S bár ez az állapot otthonos lenne, az ego újra és újra megállít: mi van, ha behúz a mélység és megtébolyodsz? Nem tudod, milyen az, hogy csak élvezni a dolgokat... Nem viszonyítani, meghatározni, hanem maximálisan engedni azt, ami van. Nem mersz tovább ott maradni és csak lenni.

Áttörni a gáton és kilépni a napos oldalra csupán a fókusznak a kérdése.

Próbáld ki, hogy amint megmozdulsz, a belső homokszemcsék azonnal elkezdenek összerázódni és megtalálják benned a helyüket. Többé nem vagy bepréselve a korábbi szűkös látásmódba. A kinti madárcsicsergésnek a rezgései átsimogatják az idegeket és egy Buddha-szerű béke állapotba repítenek.

A szó jó értelmében vett kiüresedésbe.

A tükörkép, amely mostanáig egy állig felfegyverezett alakot mutatott, már elkezd repedezni.

Ezek ráadásul olyan fegyverek voltak, amelyeket sok évszázada nem is használtak… A bőrödön is ott volt az évezrednyi kosz & retek, ami mostanra annyira kérgessé vált, hogy az eredeti színt alatta többé nem is láttatta.

Mintha ezt az egészet magad tartottad volna össze azzal, hogy nem merted elengedni.

Mintha ez lett volna a tartásod.

Azt hitted, hogy ez vagy TE.

De mostanra már belülről remeg az egész…

És tűnik el a kislány, aki meg akarja mutatni apának, hogy "nézd!", és aki kintről várja a visszacsatolást önmagáról.

Végre meg mered engedni magadnak, hogy összeomoljon.

A szó, „engedem”, önmagában elindítja a berepedezést. És ahogy saját magad feszíted szét a rád rakódott halmazt: a koszt, a megfelelést, az identitást, a szerepet, a hamis vágyálmokat - bizonyos pontokon már láthatóvá válik az eredeti aranyszín is. Lemosódik róla az olyan fölösleges hovatartozás, ahova soha nem is akartál kapcsolódni, mégis oda működtetted magadat.

Mint valami gépezetet, úgy irányítottad eddig a létezést, mialatt a saját élő szöveteidet figyelmen kívül hagyva egy csomó kárt okoztál magadban.

De ez a gépezet most kezd átformálódni szövetekké, vérhálózattá, belső szervekké, áramlássá és a gépiességet felülírja egy puha & lágy ösztönönös működés! Van, ahol még fémes vagy maradt egy-két vakfolt, de az elfogadható. Ahogy az élő most átveszi a helyét és funkcióját, a test még kicsit nehéz. A gépezet bár könnyű volt, mégis hamis, hiszen mesterségesen tartott egy vázat. Most újra kell tanulni, hogyan is lehet szinkronban és teljességben együttműködni.

Közben meg pereg le a kosz…

A védelmi dolgok egyszerűen széthasadnak és leesnek. Ezekre a külső rétegekre és eszközökre nincsen többet szükség. Már kikönnyülhet. Hallani lehet a fémnek a csattanását. Azoknak a távoli visszhangját, amelyek már nem úgy érnek el, mint eddig. A fejeden még ott a sisak, a nyakadon pedig valami bőr, ami a hangodat szorítja el… De ahogy megnevezed ezeket, vajon mi és mit tartott, azok maguktól leválnak. A kezedben lévő lándzsát és pallost is tiszteletteljesen leteszed, ahogy letörlöd magadról az utolsó porszemet is.

A kellő figyelem & gondoskodás által most mindenhova eljuthat benned az információ, amely az aranyat is fényszínűvé változtatja.

Ehhez viszont ki kell vonulni a csatatérről és meg kell tudni állni picit. Nem résztvenni. Jöhet mindenhonnan a hadsereg, mint a víz alatt, Te már egy buborékban vagy, ahova nem lehetséges bejutni. Ami bejön a teredbe, arra úgy vagy képes rátekinteni, hogy nem engeded be. Ránézel, de nem keresed benne rögtön az értelmet vagy hogy mi és miért.

Eleget működtél a külvilág visszacsatolásai alapján és úgy, hogy mindig oda szabályoztad be magadat.

Ha hagyod, az élet meg fog lepni!

Egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek vártad vagy amilyennek kitaláltad és elgondoltad.

A külső szemlélő számára talán üres is, mert többé nem lesz tele azzal a zajjal, amit megszoktál.

Mégis meg lesz töltve szeretettel, melegséggel, hálával és békével.

Hidd el, jó lesz ebbe a kiüresedésbe kerülni az állandó őrület után. Oda, ahol már csak a szemlélődés van. Úgy felfogni a világ történéseit, hogy közben nincsen azonosulás. Sem a téged körülvevő vízzel & érzelmekkel, sem a fejedben zúgó hangokkal, sem pedig a személyiségnek a fájdalmával. Amikor megszűnik az ragaszkodás, többet nincsen mire kritikát rakni sem. Véget érhet az ítélkezés is.

Ebben a magasztos állapotban mindössze a nézője vagy az Életnek.

Ez az elmének már inkább az alváshoz hasonló állapota, amely mégis éber.

Ebben az elképesztő nyugalomban tud előlépni a meztelen ember, aki mostanáig nem látta a saját nőiségét.

Elfelejtett kommunikálni azzal, hiszen időtlen idők óta a férfias irányította.

De a rendszer mostantól összhangban működik.

A Nő és Férfi együtt táncol, miközben mindkettő teszi a maga dolgát.

A szívnek egy része, mint a mechanikus gépezet vagy fogaskerék, pumpál s működtet.

Annak másik fele pedig hullámzik, teremt, életet ad, gondoskodik, érez és teljes fókusszal szeret.