Plútó | A belső túlélő

Most jutottam el oda, hogy egy picit magamban is visszareflektálják a hétvégi Plútó csoport tanulságaira, ahol központi témaként jelent meg a jelen időszaknak is a fő üzenete, miszerint a öntudatlanul vállalt szenvedésekbe való kapaszkodás és a múltba ragadás az, ami blokkolhatja a felemelkedést az itt és mostban.

Mélységek és magasodás

Megrázó történetek bontakoztak ki a közös dráma színpadján, ahol egy kis időre ki is nyílt az Élet & Halál birodalmai közötti TRANSZCENDENS DIMENZIÓKAPU.

Megszólaltak a tragikus krízisek és a sajgó veszteségek. Fény derült a családi titkokra, a mérgező tabukra. Üzentek a halottak, valamint a gyilkos, a bántalmazó, az elnyomó és a birtokló személyek.

A Plútó, a végletes állapotokat: a fent és lentet, a fölé és alárendeltséget, az erőben való magasodást és a félelemtől való összemenést, a más- és az evilági oldalt, továbbá a kettő közti ÁTBILLENÉST képviseli.

Rendkívül érdekes volt megfigyelni ennek a fajta kettősségnek a megjelenését a térben is, ahol a testi érzetekben szintén váltogatták egymást a melegség, majd a hidegtől való borzongás. Volt, hogy a szereplők két különálló térfélre osztódtak és néha már-már MEGSEMMISÜLVE OLVADTAK BELE A TALAJBA.

A játékosok, mintha úgy érzékelték volna az égitestnek a minőségét, akárcsak az ÖRVÉNYBE VALÓ BEZUHANÁST. A Plútónak az EGYSZERRE TASZÍTÓ & VONZÓ, az IDEGESÍTŐ & LÉNYEGES aurája, egy csalogató fekete lyukként, élénk spirálként húzta be- és lefelé a szereplőket.

Mint egy kígyónak a megbabonázó ereje, ami elől nem lehet elfordítani még a tekintetet se... Vagy a régi szenvedéseknek a hívása, amik szinte MEGBŰVÖLNEK és megszállottan egy helyre rögzítik a figyelmünket. Lecövekelve a lábainkat, leláncolva a fejlődésünket, időről időre magukkal húznak és visszarántanak az emlékezetnek a sötét mélységeibe. Beszippantják és gúzsba kötik az erőinket. Mégis engedünk nekik, mert már csak az ismerős szorításban, az ERŐTLENSÉGBEN találunk rá az otthonos megnyugvásra.

A Plútó ereje vonz és megbabonáz.

Igent mondani az életre

A képek mindig több szinten és párhuzamosan üzennek. Átolvasva a jegyzeteimet még a hideg is rázott az ÁTHALLATSZÓDÁSOKTÓL. Más és más szituációkban ugyan, de a halott magzatot és az eltávozott édesapát is ugyanazok a dilemmák mozgatták vagy legalábbis hasonló kérdések foglalkoztatták, mint a ma élő felnőtteket.

És bár a bolygókon keresztül elsősorban a múltnak a szereplői szólaltak meg, azok valójában a belső hangokat közvetítették. Azt a saját nyelvezetet hangosítva ki, amelyekkel a jelenben is kommunikálunk a világunkkal: a családunkkal, a barátainkkal, a szerelmeinkkel vagy akár a kisállatainkkal.

A Mérleg Plútó generációnak (1971-84) a horoszkópjában, az égitest szemben áll az Erisszel.

Az istennőnek a sebe (ha úgy tetszik: az alacsony megélése), az állandó kiközösítettségnek, a magánynak, a másságnak az érzése, ami miatt gyakran erőszakkal manipulálja ki a figyelmet és a szeretetet. Az alacsony Erisz, a korai sebzettségnek köszönhetően kapcsolódik nehezen a világgal. A belső viaskodása sokszor már ott kezdődik, hogy a saját szülővel sem sikerül egészségesen, egyenrangúan és szabadon kötődnie.

Van, hogy már a méhben sem megy a letapadás… Hiába érezzük a vonzódást, a hívást, ha nem találunk rá a közös halmazra. Amíg a saját létezésünket is megkérdőjelezzük, addig nem tud létrejönni a mélyebb kapcsolódás. Amikor úgy érezzük, hogy nem is egy síkon mozgolódunk vagy a KÉT VILÁG KÖZÖTT REKEDTÜNK, akkor egyszer közel megyünk és engedünk, aztán mégis eltávolodunk.

Ha végül kitágulunk, szilárddá, anyaggá formálódunk, akkor is van, hogy a másoktól való búcsúra kényszerülünk a leutazásunk során. Sokan élnek meg ikerhalált: „Itt foglak hagyni, de te nem jöhetsz.” A korai veszteségnek és az elválásnak a fájdalma aztán öntudatlanul is átköltözik velünk s bennünk. Az tovább él a kudarcos kötődési mintázatainkban, amelyekben elválaszt minket az állandó szétszakítottságnak az érzése. Hogy a RÉSZEK MINTHA SEHOGYSEM TUDNÁNAK KAPCSOLÓDN EGYMÁSHOZ.

Megesik, hogy már a kezdetektől elutasít bennünket az, akinek a legjobban kéne akarnia az érkezésünket. Tudat alatt vagy féltudatosan a HALÁLUNKAT KÍVÁNJA és titkon azt reméli, hogy végül NEM SZÜLETÜNK MEG.

A férfiak vagy a leendő apák jellemzően megélik, hogy a gyermek jövetelével elveszíthetik a párjukat, ezért taszítják, hogy a feleségükből anya legyen. Ilyenkor a leszületendő lélek azt hallja, hogy NEM TUDNAK RÁ IGENT MONDANI. Hogy jobb lenne, ha nem is volna… Tanulságos volt az állításokban, hogy ilyen helyzetekben vajon hogyan találjuk meg magunkban a szükséges erőt ahhoz, hogy mindezek ellenére MI IGENT MONDJUNK ÖNMAGUNKRA, az ÉLETRE és akár ezekre a bántó személyekre is.

Az Élet egyenlő a szenvedéssel.

Az élő holtként való létezés

A kapcsolódást tovább blokkolhatja, ha a szülőket a maguk terhei, bánatai, a korábbi nehéz vagy szomorú megélései, a szívfájdalmai, a veszteségei és a gyászai kötik le, amiért gyakorlatilag csak a SAJÁT TÚLÉLÉSÜKKEL LEHETNEK ELFOGLALVA. Akarva-akaratlanul is eltávolítva rólunk a figyelmet.

Amikor a körülöttünk élő felnőttek nem látják a fényt, az életet vagy akár önmagunkat és szinte még a testükben sincsenek jelen, akkor minket sem fognak tudni megismerni. Hiába élnek ott mellettünk, ÉLŐ HOLTAKKÉNT & ÉRZELMI JÉGCSAKPKÉNT kizárólag a szenvedésükben lesznek jelen, ami kizárja, hogy bármi mást érzékeljenek.

„Szenvedni jó, mert akkor azt hiszem, hogy élek.” – tanítják a viselkedésükkel.

Már nem is tudnak/akarnak boldogok lenni vagy örülni, hiszen ebben az ismerős érzésben találtak otthonra. Megszokássá válik számukra a kín és rettegnek változtatni. Igazából már az együttérzéssel sem tudnak mit kezdeni, azáltal is mártírrá nőnek. Egy ponton túl meg sem kockáztatják az átbillenést, a kilépést, hisz itt a komfortosban nincs vesztenivalójuk.

Azt közvetítve felénk, hogy az Élet, maga a szenvedés.

Miközben ezeknek a felnőtteknek kéne minket biztonságban tartaniuk és a földi valóságot egy kézzel fogható és elérhető távolságba hozni - lefordítva számunkra az abban tapasztalható dolgokat. Helyette nekünk, az apró lelkeknek jut a feladat, hogy VISSZARÁNTSUK A SZÜLŐKET AZ ÉLETBE.

Amikor az életünknek a "nagy" szereplői még magukat sem sem bírják el, akkor ránk, a kicsikre próbálnak támaszkodni. A megmentő társnak a helyére beállva, sajnos megfosztjuk magunkat a gyerekkornak a felhőtlenségétől. Cserébe talán még dühöt is kapunk: „Kisebb vagy mint én, mégis bölcsebb!??”.

Amikor a szülő BE VAN ZÁRVA A MAGA LÉGÜRES VILÁGÁBA és nem kommunikálja, mondja ki, hogy mire lenne szüksége, akkor eszköztelennek, tehetetlennek kezdjük érezni magunkat. Olyan, mintha KÉT VILÁGRA OSZTÓDNÁNK és TELJESEN MÁS ANYAGBÓL LENNÉNK.

Az űr valójában odabent és bennünk keletkezik azáltal, hogy nem tudunk segíteni, képtelenek vagyunk őket boldoggá tenni.

Rázkódásokat, remegéseket, dilemmákat élünk át, mert szeretnénk is közelebb menni, de mivel nincs ott a mélyebb kapocs, annyira nem is jó már a közelségükben tartózkodni. Nem értjük, miért vágyódnak el, mi a bajuk van itt vagy velünk?? A gyászhoz hasonló AMBIVALENS ÉRZÉSEKET tapasztalunk: amikor velünk vannak, az agyunkra mennek, nélkülük pedig olyan üres minden... IGEN IS MEG NEM IS, akarjuk meg nem is... Nem találjuk a helyünket a világukban, így a sajátunkban sem tudunk komfortosan beágyazódni.

Ketté osztódunk a világokban.

Osztozni a fájdalomban

Kicsiként (és különösen magzatként vagy a csecsemőként) még mindent egységként tapasztalunk. Emiatt már egészen korán elkezdünk OSZTOZNI A FÁJDALOMBAN, magunkra venni a hozzátartozóknak a szenvedését. „Ez a saját érzésem?" - tesszük fel a kérdést - "Mintha bekebelezett volna az osztozkodás.”

Áldozati és megmentő szerepeket vállalunk, az isteni küldetésnek az illúziójában a keresztre feszítjük magunkat, hiszen ezt láttuk aputól vagy anyutól is, aki ELVAKULTAN FELÁLDOZTA AZ ÉLETET a másik boldogságának a reményében.

Mivel egyfajta behatárolhatatlan kötődést továbbra is érzünk feléjük, cipeljük annak az érzelmi felelősséget, hogy békét hozzunk a családunkba.

Vágyunk arra, hogy minden és mindenki jól legyen körülöttünk, majd szétfeszít odabent, ha végül mégsem tudjuk megoldani a helyzetet. Azon megyünk keresztül, hogy FÖLÖSLEGESEN TESZÜNK A DOLGOKBA ENERGIÁT, azok végül úgysem működnek. Hiába dolgozunk, hiszen újra és újra megszakad minden.

Nem vesszük észre, hogy éppen a SAJÁT KÖTÖTT ELKÉPZELÉSHEZ VALÓ RAGASZKODÁS, miszerint a dolgok nem jól vannak és megjavítandók, ami által már mi magunk is örökítjük tovább a szívnek a fájdalmát és a konstans szenvedést.

Mostanra ugyanúgy elvágyódunk az életből, a jelenből, a valóságból, mint azt a szüleink tették. Nem találjuk a helyünket, amiért folyamatosan a külső dolgokon próbálunk változtatni, ide-oda dőlöngélünk és állandó mozgásban tartjuk magunkat azért, hogy véletlenül se ragadjanak el a terhes érzelmek.

És ismételjük a történelmet….

A jelenben már hiába is próbálna létrejönni a tiszta kapcsolat akár önmagunkkal vagy ezekkel a szereplőkkel, hisz mostanra annyi lett a bűntudat, a dac, a seb, az ítélkezés, hogy az természetes módon tart távol bennünket. Többé már nem találjuk az utat vissza magunkhoz. Dühösek vagyunk saját magunkra és rájuk: a gyilkosokra, a titkokra, a bántalmazókra, az átkokra, az elvárásokra, a felmenőkre, akik miatt el kellett szenvednünk ezeket a fájdalmakat.

Csalódottan konstatáljuk, hogy már az anyánkat is elhagyta az apja, majd a férje, és rettegünk attól, hogy ránk is ez a sors vár. Ezzel a hittel, már itt és most is hasonló helyzeteket teremtünk és észrevehetőn ugyanazokat a köröket futjuk, mint az elődeink.

A szétválás belülről fakad.

Elengedni a szellemeket

Ahogy felébredünk a hozott mintákra, szépen lassan elkezdjük megkérdőjelezni mindazt, amiben eddig voltunk.

Felvesszük a kapcsolatot az eltorzult erőinkkel, amelyek mostanáig végletesen működtek, körbe-körbe forogtak, egyfajta húzlak-eresztlek játékot űzve odabent. Egyik pillanatban a fekete bárány szerepét és a tomboló amazont, máskor a szentséget imádó apácát imitálva le bennünk.

Rálátunk, hogy mikén osztott meg minket a szánalom, a düh, valamint a mostani helyzetből való elvágyódás. Annak a KETTŐS ÉRZÉSE, hogy már máshol kéne tartani, előre kéne haladni, miközben időről időre bekebelez a bűntudat, meg a hiány.

A belső dilemmánk, hogy ki viszi majd tovább a szerepeket, ha mi nemet mondunk?

Miközben egy részünk már sóhajtja, hogy a másik embernek az élete vagy megmentése nem a mi felelősségünk. Mi már jól szeretnék csinálni és nem kívánjuk a szenvedésben tartani magunkat, ám pont ezzel az erős akarással gyengülünk vagy távolítjuk a megoldást.

A RÉGI SZELLEMEKHEZ, vagyis a SZENVEDÉSHEZ VALÓ RAGASZKODÁS, ami az itt és mostban megköt. A se veled, se nélküled. Annak félelme, hogy vajon ki is vagyok a tanult szenvedésem nélkül?? Ki vagyok Én, Te nélküled?? Mi van akkor, ha Én már teljesen másképp gondolkodom és többé nem férsz bele az Én világomba??"

A valódi Erő addig nem képes a maga teljességében kibontakozni és szárnyalni, amíg odabent nincs kisimulás, hazatalálás.

De hogyan menjünk tovább?? Hogyan lehet megvalósítani a szabadságot, a gúzsba kötés helyett? Miképp lehetne építővé, szelíddé formálni az erőt anélkül, hogy TELJESEN HÁTAT FORDÍTANÁNK nekik? Anélkül, hogy letagadnánk vagy levágnánk magunkról a múltat és megszakítanánk a kapcsolatot a származási családunkkal?

A két világnak a határán toporogva néha olyan, mintha magukra hagynánk őket...

Mígnem felismerjük, hogy MI már most sem Ők vagyunk. Ez az a fajta belátás, amivel azonnal ELTÁVOZNAK A SZELLEMEINK, miközben mi hálával a szívünkben átléphetünk az Új Életnek a transzformatív kapuján. Beállhatunk a stabil erőnkbe és végre felszabadulhatunk.

Innen nézve pedig már az is jobban látni, hogy az egésznek oka, célja, értelme volt. Azért kellett átmenni ezeken a nehéz tapasztalásokon, mert azokból érkezhetett a mostani tanítás. Ott volt elrejtve a transzformációnak a titkos kulcsa, amelyet elfordítva már ERŐT TUDTUNK MERÍTENI AZ ELENGEDÉSHEZ.

Ezek az élmények nyitották fel a szemünket valami fontosra, ami által képessé lehettünk más szintről is megvizsgálni a helyzetünket. A segítségükkel meg tudtunk emlékezni azokról a BELSŐ TARTALÉKOKRÓL, a KIMERÍTHETETELEN & ÖRÖK NŐI ERŐRŐL, amelyeknek a segítségével már gyermekként is túl tudtuk élni a viharokat.

Ezen BELSŐ KIEGYENLÍTŐDÉS ÁLTAL, mindkét oldalnak a szereplői békében indulhatnak az új életbe és tapasztalásba. Mindenki megérkezhet a saját maga ERŐS ÉS FÉNYES HELYÉRE. Az ősökkel magunk mögött, de már előre fordulva és irányba állva érezhetjük, hogy egy fényes szálon - a szeretetnek a frekvenciáján - örökre össze vagyunk kapcsolva. Ha becsukjuk a szemünket, tudjuk, hogy ott vannak. Tőlük jön a túlélő erőnk.