Neptunusz & Pallasz | Nem kell tartani a kardot

A Pallasz aszteroida április végén beköltözött a Kosba, és május 7-ére utolérte a jegy elején álló Neptunuszt. A két égitest közötti tág együttállás a teljes hónapban érvényben marad.

A Pallasznak sokáig fogalma sem volt arról, hogy kicsoda is valójában.

Úgy igazán nem érezte önmagát…

A belső óramutatója mégis körbevezette a zodiákuson. Az istennő addig ment, míg mondta neki a hang: „Van itt még kipucolni való”. Addig járt vissza a mélybe és a feketébe, mígnem a kormos egyszer csak kitisztult.

És az végre világos lett.

Felhőszerű.

A Pallasz egyedül jutott el ide a startpontra.

A Kosba kiszületve pedig olyan a számára, mintha sosem lett volt ilyen jól önmaga!

Mintha ez az Új Én, már tényleg az igazi ÉN volna.

És bár halványan még emlékszik magában arra a nőre, aki az egyik kezében a bekeményedett pajzsot, a másikban meg a lefelé forduló kardot tartotta, többé nem akar a harcos amazonnak a szerepében díszelegni.

Az az ember maradni, akinek az egyik fele mindig mérges, miközben tudna vidám is lenni.

Már nem kívánja nyomni a férfias, a szúrós, a vagdalódzó attitűdöt.

Nem szeretne állandóan a béke és a csata között egyensúlyozni.

A lágy és a kemény közötti mediációt mindig dinamikusan tartani.

Abban a valóságban élni, amely elhitette vele, hogy a kardjára szüksége van ahhoz, hogy érezhesse a tétet! Azt igazából sosem lehet letenni… Az nem holmi támasznak van! Mindig ott kell lennie mellette, mert mi van, ha kelleni fog…

Hiszen egy nőnek képesnek kell lennie megvédeni önmagát és a teremtményeit is a bántástól!

A Neptunusznak a lilás, misztikus örvényébe - és a saját szívébe nézve, az egykori meszes kőszoborból & mellvértből végre előléphet a nőies ruhát viselő Pallasz Athéné.

A valódi istennő & istenanya, aki a kezében lévő attribútumokat már valamiféle jegyeknek látja egy olyan járműhöz, amelyekkel elutazhat és beléphet önmagába.

Ahol felteheti magának a kérdést:

„Mi az, ami most nincs összhangban bennem?”

Majd a belül található információkulcsokat kiolvasva megláthatja: lehet akár mindegyikhez is kapcsolódni! Nem kell választani az egyes minőségek között. Együtt is meg lehet lovagolni azokat...

A Nő lehet kényelmesen anya, társ és a munkáját élvező asszony is.

Ha jól csinálja, az egyik táplálja a másikat.

A köralakú pajzsa egy így egy csapásra a teliholdra hasonlító gömbbé változik a Pallasznak a tenyerében, amelyen a számára fontos gyermekeit, a büszke alkotásait is hordozza. És ahol már egyre jobban érződik a súly, miközben a kardot is fogja.

Fárasztó az az állapot, amelyben az embernek folyton tele van a két keze!

Mindig a készenlétben lenni és tartani valamit…

Ezek a tárgyak kezdik egyre inkább korlátozni.

Mígnem odalép elé a marsikus Férfi minőség, aki megfogja a kardot:

„Ezt most már nem neked kell tartani.” – mondja, és átveszi azt.

A Nő pedig hagyja és engedi, hogy a Férfi ugyanazzal a mozdulattal az arcát, illetve a látását takaró fátylat is felemelje.

Megnyugtató tudni, hogy nem szükséges választania.

Nem kell odaállnia az egyik oldalra sem.

A benne lévő anya, társ & ÉN nem muszáj, hogy valamiféle szembenállásban vagy belső harcban legyenek.

Választhatja az összeset!

Lehet ez is és az is.

Most békét hoz a Nő számára, hogy az a valami, amire eddig nem látott rá, már benne van...

Annak a bölcsessége és meglátása, hogy ezeket a tulajdonságokat valójában nem is odakint kell megfogni, mert legbelül laknak. Azokat eddig is magában hordozta és nem lehetséges tőle elválasztani.

Ettől szabaddá válhatnak a kezei is.

A Nő ily módon tud igazán felszabadulni és teljességgel önmaga lenni. A kedvére mozogni, lépni, a lágyságot megérezni – a fölösleges terhek nélkül.

Miközben a férfierő meg itt van előtte és táncoltatja, körbeveszi, minden irányból védi.

Visszavezeti a saját nőiességébe, kihozza belőle a feminint mind a testi és lelki szinten. Eszébe juttatja azt a huncut, játékos és csibész valakit, aki még gyerekként volt.

A kardja a helyén van nála, hiszen neki ez megy.

A Férfi tudja azt használni feszültség nélkül is.

És amint a Nő azt érzi, már úgy van befogadva & megtartva, hogy közben nem lett bezárva, azonnal biztonságra lel. Amikor azt látja, hogy ebben a burokban a gyerekek is elvannak önállóan, akkor képes maximálisan ellazulni.

Már nincs egy állandó sötétség a háta mögött, amitől, ha nem is tudatosan, de mostanáig mindig tartott. A sebe, ami a folytonos harci készültségben tartotta és egy percre sem hagyta megnyugodni.

Vajon milyen szörny jön onnan elő?

Mikor tör fel valami meglepetésszerűn ebből az ismeretlen és mély szakadékból?

Ahogy leengedi a védőpajzsot a válláról és a csuklyásról, a kezeivel már képes megint kinyúlni és kapcsolódni. Visszaköltözve a szívébe és összeadódva a másik oldallal, körülötte most sokszoros energia és az együttes fény keletkezhet.

Többé semmi pénzért nem menne hátra a múltba és kíváncsian várja, vajon még milyen csoda történhet itt előtte!

Pontosan tudja, hogy benne van a megújulásnak a lehetősége.

Képes bármikor változni és valami frisset kezdeni.

Más stratégiákat választani.

Új attitűdöt építeni.

Másképpen reagálni.

Már nincsen benne a kettősség.

Tudja együtt használni az eszét, a logikáját, az ismereteit, valamint a szívét. Nem hajtja a régi vágy, hogy a biztonságérzetből kicsit még megtartsa az előzőt is.

Tudja, hogy ha odafókuszál, akkor az Új is hamarabb indul be. Ezért nem engedi, hogy a figyelme mindenfelé legyen vagy szétessen.

Hogy a benne lévő sok-sok erő kioltsa egymást.

Képes a szabadjára engedni az ötleteket és a fantáziákat, amelyek már nem csak a fejében pörögnek, hanem a fizikai síkon is elindulnak. Tisztán látja a jövőt, ami vidám és színes: nem is lehetne másmilyen a világ!

Arra összpontosít, hogyan lehetne a legsikeresebben összehangolni, bekapcsolni, mediálni és átvezetni az Újat, a már meglévő struktúrába.

Csakis olyan elemekből rakja össze magát, amelyek önazonosak neki.

És közben él, mint hal a vízben.

De nem ám egy szűk üvegakváriumban, ahova egy magának mesélt újabb illúzió által zárta be magát. Hanem szabadon! Itt már állandósult a hála, a szemkontaktus, az egymásra figyelés, a hangos kacaj és nevetés.

Az a nő, aki a fejében lévő régi programozás miatt azt várta, vajon mikor emelheti a kardot, itt és most eltűnt. A helyén pedig kiszületett az Új Pallasz, aki már magába olvasztott mindent és a szívében békére & harmóniára talált. Aki érzi, hogy ebben a végtelen térben bármi lehetséges. Nincsenek határok, korlátok, hiszen azokat a múltban hagyta.

Az egykor még harcos istennő mára elszívta a békepipát.

Elvesztette a képességét, hogy haragudjon, nem is érti, hogy miért kéne... Néha még azt hiszi, haluzik. A Paradicsomba került volna? Közben csak annyi történt, hogy az addig lakatlannak tűnő szigeten végre megérkezett.

Belakta önmagát a saját teljességében.

Többé nem tud nem a feltétel nélküli szeretettel nézni a világra. Az életét, a helyzetét, a másikat úgy látja tökéletesnek, ahogy van. Ha másmilyen lenne, nem tudná azt adni, ami ott és akkor kell a számára...

Benne van a bizonyosság, hogy hol van a szíve, és ha ki is billen egy-egy pillanatra, már egyre gyorsabban visszatalál oda.

Nap mint nap emlékezteti magát:

„Nem. Ez megint a régi! Már nem kell hátranézni és várni a rosszat.

Észrevenni és fölülírni!

Ide vissza.

Ide be, mert innen tudom az ÚJ Valóságot nézni, ahol nincs is olyan, hogy harc.”