Nap az Algolnál | Önbántalmazás

A fő égi világítónk, a Nap, a héten elkezdi lekerekíteni az éves tranzitot a Bikában. 2024. május 15-19. között a jegy 26. koordinátáját ékesítő állócsillagnak - az Algolnak, a vonzáskörzetében jár. 2024. május 9-13. között megfordult ugyanitt a Jupiter, és a következő év tavaszáig az Uránusz bolygó maga is háromszor készül diskurálni az égitesttel (Uránusz-Algol együttállás: 2024. július, szeptember; 2025. április-május), amiért a napokban a levegőben lógó témákat vélhetőleg ismételni fogjuk.

"Sok és intenzív energia vesz körül, hirtelen nem is tudom őket megnevezni. Ugyanott állok, mint a múltkor, kislányként a lábak alatt. A rádióból hangos zene szól.

Mostanra az esemény – vagyis, a bántalmazás után vagyok.

Nem sokkal korábban még élveztem az itt kapott figyelmet. Mostanra viszont egy pusztító démon költözött belém. 180 fokot fordult bennem a világ: eddig engem néztek, most pedig én bámulom a pakolászó munkásokat.

A szemeimmel villámokat, a tekintetemmel pusztító átkot, bántást, rosszat küldök feléjük.

Mintha megszállt volna az ördög, a teljes téboly határán állok.

Rengeteg düh és felkorbácsolt energia van bennem! Már-már tüzet tudnék okádni a mellkasomból, mint amikor a cigifüstöt ráfújod valakire... Azt érzem, hogy jön fel belőlem ez a gonosz füst, amit most legszívesebben rájuk hánynék.

Égjen, pusztuljon el mind!

Ahogy mindez kijött belőlem, most elkezd lecsitulni az energia. Azzal párhuzamosan viszont megcsap az érzelmeknek a hulláma is: sírni, ordítani, tombolni tudnék!

Miért nincs itt anya, hogy ölbe vegyen?? Legszívesebben odabújnék a szoknyája alá, amint a démonból átmegyek ebbe a kis védtelen, gyenge leányba, akinek mintha elvették volna az erejét. Olyan, mintha azt odaadtam volna ennek a történetnek...

Elbújok és rádőlök anya térdére.

Látni sem akarom őket vagy ezt az egészet! Nem gondolok oda, becsukom rá a szemeimet. Úgy csinálok, mintha nem is lenne. Megpróbálom teljesen elfelejteni, végleg magam mögött tudni. Nem megyek közel az érzéseimhez. Oda se nézek többet, elfordulok azoktól...

Ki sem merem nyitni a szemhéjakat, mert azt érzem, hogy azokon keresztül csak pusztítani fogok.

Meg is jön bennem az elhatározás, hogy ha nagy leszek, akkor majd minden férfit az ujjam köré csavarok és elpusztítok, kinyírok, akárcsak egy tarantula. Titokban odahívom, odacsábítom és megeszem őket, csakhogy többé ne legyen férfi se a Földön!

Mintha mostanra ez lenne az alapműködésem: totálisan lefagyasztani az érzéseket vagy a nőiségemet a pusztításra kihasználni. Egyik sem egy nyugodt vagy pihentető állapot, hiszen mindkettőben ott van a folyamatos harc és az ellenállás.

Egyik oldalon, a védekezésben vagy a támadásban sem vagyok az erőmben. Feldühít, hogy odaadom az összes energiámat ennek a történetnek! Fogolynak látom magamat, mert öntudatlanul is itt van minden figyelmem, erre koncentrálódik az erőm!

Úgy érzem magamat, mint amilyen apu volt.

Nekem ugyan nem mondja meg senki, hogy mit csináljak! Tegyen mindenki aszerint, ahogyan azt én jónak gondolom és amit kitalálok.

Ha nem az lesz, amit én akarok, akkor kő kövön nem marad!

Többé nem érdekelnek a következmények vagy hogy mennyire bántok. Válogatás nélkül mindenkit leuralok, lealázok, az egoizmusból fölérendelem magam másoknak, mintha én lennék az atyaúristen.

Semmilyen lágyságot nem tapasztalok, érzelemmentesen pusztítok és fájdalmat okozok.

Nem tud meghatni semmi.

Csak az van, amit én akarok. Töröm az utat és nem érdekel, hogy milyen áron viszem véghez a célom. Az önérdek, aminek senki ne merjen ellentmondani. Ez a saját erőmnek a rossz, az alacsony szintű használata.

Mostanra nem félek semmitől és senkitől. Már az égiek sem tudnának megtörni!

Hitvesztettséget, az isten(i) elutasítását élem. Megtörtént velem ez a tragédia, amelyben odalett a korábbi belső meggyőződésem. Ha van Isten, akkor mindez nem történhetett volna meg!!!

Mintha a hitemmel együtt elvették volna az ártatlanságomat, a tisztaságomat is. Azt a lágy, könnyed, rózsaszín, szerelmes, kislányos, szűzies energiámat, ami ott és akkor még megvolt.

Az abúzus boszorkává, szörnnyé változtatott. A bántalmazás engem is bántalmazóvá tett. Magamat is sértem és másokat is bántani akarok. A csalódottság, meg a düh és a kilátástalanság között vergődöm. Hogyan lesz ennek valaha vége? Hogyan lehet ilyesmit megbocsátani és elengedni???

Kettéhasadtam a szolga és a pusztító szerepei között.

Inkább csendben maradok, nem húzom meg a határaimat és áldozatként mindent benyelek, mondván csináljatok velem, amit akartok.  

Vagy a másik végletben az energiámmal mindent elégetek magam körül.

Nem tudom jól csinálni. Az egyik minőségemben önmagamat, a másikban meg a környezetemet bántom. Ha viszont lefojtom az erőmet pusztán azért, nehogy ártsak vagy kitagadom azt attól félve, hogy majd halál vagy vér lesz a vége, azzal végül magamat büntetem, tagadom meg és zárom ki.

A középpontba, a biztonságos, stabil tengelybe kéne visszatalálni, ahol nem engedem magamat kihasználni sem, ugyanakkor nem sértek.

Első körben a szemébe kéne nézni ennek a szörnynek - a bennem élő démonnak -, mert egyedül a szembenézéssel tudna megsemmisülni. A kiút a fájdalmon keresztül vezet.

Bele kellene menni abba, hogy ott és akkor igenis elvesztettem valamit.

És visszahívni az ártatlanságot. Azt érzem, hogy nap mint nap meg kell tudni szólítani: "Kérlek, gyere vissza! Kérlek, térj vissza hozzám!" Tisztaság, kérlek, gyere vissza!"

Mintha önmagában már ez az egy mondat is beindítaná a könnyeimet és hozná vissza azt, hogy újra érezzek. Hogy végre kiolvadjak a lelki lefagyásból és belássam: a bántalmazás soha nem a bántottról szól. Ez a bántalmazónak volt a sztorija.

Én vétlen vagyok abban, hogy belém került ez a szörny.

Most megbocsátom anyának is, hogy nem volt ott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna arra, hogy hátországként megfogjon. Azt is érzem, hogy talán egy megtartó női kör lenne a kulcs ahhoz, hogy újra megtaláljam magamban a hitet és az otthonunkban elvesztett kis szűz leányt."

A történet előzményét itt olvashatod.