Mérleg Telihold | Elbújni vagy kibújni?

Az áprilisi Új- és Teliholdak a Marsnak, valamint a Vénusznak az otthonát – a Kos-Mérleg (Én-Te) tengelyt aktiválják, miközben mindkét bolygó a saját uralma alatt lesz. Az időszak felfedi a benned lévő ambivalenciát a bátor elindulás és a szükséges változás, valamint az otthonos védőhálóban maradás és a biztonságkeresés között. A benti egyensúlykeresést & harcokat a külvilági történések, illetve az emberi kapcsolatok fogják élesen visszatükrözni.

 „Nem tudom sürgetni. Addig van itt, amíg akar.” – szűrődik be egy hang odakintről.

Idebent eközben minden áll. Semmi nem mozdul. Fizikailag és lelkileg is nagyon nyomasztó, hogy nem történik semmi. Olyan, mintha eltemetett volna a föld, mintha el lennék hantolva. Itt már nincsen változás, de csak várok, várok. Addig nem tudok semmit csinálni, amíg nem ás ki innen valaki! Ha kívülről nem történik valami, akkor a végletekig ez fog menni…

A gyökér-zsinórokon keresztül a föld közben tápláló és élő is.

Ha közelebb tudnék menni és kapcsolatba tudnék lépni vele, a segítségével talán ki tudnék jönni. Érzem, hogy neki is fárasztó tartani valamit, aminek már nem lenne itt a helye. Mindkettőnknek megkönnyebbülést jelentene, ha végre mozdulnék!

A távolból menetelést hallok.

Ütemesen lépkedek egy hadsereg tagjaként ebben a földalatti csatornában. Érzem, hogy valami felé megyek, valami van ennek a végén. Odakint a fény és világosság vár, de mivel arrafelé harcok folynak, a biztonság csak addig van, amíg bent maradok.

Aztán eszembe jut, hát katona vagyok!

Az a dolgom, hogy kimenjek és harcoljak!

És mi van, ha kint nem is mennek a helikopterek, meg a bombák és nem lövöldöznek – ez csak egy gondolat?? Ez az egész nem is igaz… a háborús díszlet nem is valódi…

Mire kiérek, talán nem is lesz miért küzdeni??

Rengeteg víz van előttem.

Az egyik fele zavaros, fémes és sötét, majdnem fekete. Mi lehet ennek a végtelen medernek az alján?? Mellette ott van az átlátszó víznek a képe is, amely még félelmetesebb a tiszta mélység miatt.

Ugyanaz a matéria…

A nyugodt vízen lebegni is könnyebb lenne és még egy csónak is vár, mégis végtelenül taszít! Ebben az Új, a napsütötte és csillogó útban benne van ugyanis a sansza, hogy elbukhatok. Attól, hogy csak nézem is azt érzem, mindjárt lezuhanok vagy leesek az aljára! Mi van, ha ehhez túl béna vagyok?

Hiába viharos és tajtékos, nekem mégis a sötét tűnik a biztonságosabbnak.

Sokkal szimpatikusabb az, ahol harcolni kell. Abban legalább már tudok valahogy létezni! A káosz, a feszültség és az állandó csata nekem komfortos. Az megszokott. Ismerős Otthonos. És bár már fizikailag is érzem, hogy kellemetlen és meg kéne haladni, mégsem merem. Ahol meg kellene magamat mutatni, azt akkor is inkább elkerülöm, amikor rég tudom, hogy ez egy idejétmúlt viselkedés. Inkább választom a komfort zónát ahelyett, hogy a Fény felé mennék, mert ez utóbbihoz nincsenek képességeim.

Ez mintha egy alap hozzáállás lenne az élethez.

Csak azért mondom, hogy van egy külső dolog, ami már nem a csatorna, mert azt gondolom: így van. Valójában nincsen semmi elképzelésem vagy tapasztalatom arról, hogy ez az egész mi lehet. Nem látom és nem tudhatom, vajon mi lesz odakint! Korábban nem mutatta meg senki, ezért nem lehetek teljesen biztos benne, hogy mi van ezután.

Érzem viszont, hogy valami olyasmi vár, amit azzal a tudattal, amelyik ezt a mostani világot tapasztalja, nem lehetséges elképzelni. Abban ugyanis nincsen benne, ami ott következik és ami egy totálisan ÚJ minőség lesz.

Úgy izgulok, mint amikor szerepelni kell vagy ki kell állni az emberek elé.

Nagyon félek kijönni.

De olyan, mintha ezt már csak a testem és az izomemlékezet mondatná velem. Lélekben nem ezt érzem! Mélyen legbelül kíváncsiság és vágy van, ami teljesen ellentmond a fizikális érzetekkel.

A külső harc csak addig létezik, amíg ki nem lépek oda.

Utána már nem.

A továbbiakban teljesen fölösleges katonakét vagy hadseregként gondolni magamra.

Ez nem igaz!

Letehetem a fegyvert és ideje másra használni ezt az anyagot!

A pusztítás helyett: a gyönyörködtetésre.

Az emberi kapcsolatokban is a feszültség vagy a passzív agresszív határkijelölés helyett, a nyugalmat és az alkalmazkodást választani.”

Az Új Világ születése zajlik, amely mélyen legbelül mindannyiunkat emlékeztet a saját világrajövetelünkre.

Az idegrendszer talán most azt a jelet küldi számodra, hogy biztonságosabb begömbölyödve maradni a megszokott burokban. Eltűnni a magad kis világában. Nem kiszállni a stabilitást adó tartóból, mert a világ nem több, mint véres harcoknak a színtere.

De a természet rendje a fejlődés és az evolúció.

Már kinőtted a tojáshéjat! Egy ponton nagyobb szégyen az, ha nem mersz szerepelni, mint átélni az önmagad megmutatásának az összes fájdalmát vagy esetleges kudarcát.

Ahogy most kilök a Múlt, és elengedi a szülő a kezedet, elsőre talán olyan, mintha becsaptak volna.

De hidd el, hogy mindez a saját érdekedben történik!

Nem vagy egyedül és nem szűnt meg a támogatás.

Ez most szükséges ahhoz, hogy végre felegyenesedj a függőlegesbe és rátalálj a belső erőtartalékokra.

A tollnak nem az a funkciója, hogy örökre az asztalon heverjen és átaludja a napokat!

Engedd, hogy az Élet most a kezébe vegyen és rajtad keresztül kezdjen el írni az előtted lévő tiszta lapra!

Nézz ki a sapka alól és válj láthatóvá.

Rajtad a sor!

Készen állsz, hogy csinálj valamit!

Minden megvan benned az élethez, kezdj neki biztonsággal!

Ne várj a többiekre, hiszen egymagadban is teljes vagy!

Merd használni a harcok során, illetve a víz alatt elsajátított képességeidet és minél gyorsabban, mert a kupak nélkül hamar beszáradsz!

Mi van, ha most kiderül, hogy öröm volt kijönni az Életbe?

Gyere, bújj ki és ragyogj.

Tökjó lesz!