Chiron-Érisz & Vénusz | Tripla együttállás a Kosban

A Vénusz ezekben a napokban áthalad a Kos jegy végén mostanra fokra pontos Érisz-Chiron együttálláson. Utóbbi égitest idén egy kis időre átdugja majd a lábát a Vénusz otthonába, de előtte még kap egy finom szeretetbalzsamot a marsikus sebekre.

A Kos mindig a születésről - az egységből való kiszakadásnak a gyászáról és a világrajövetelnek a magányáról mesél. A magatehetetlenség pillanatáról, amikor nem akarnál elszakadni, még sincs semmi beleszólásod abba, hogy itt vagy.

A Chiron a legmélyebb sebet jelöli.

Annak az emlékezetét, amikor hiába sírsz, bömbölsz, üvöltesz, nem jön és nem vesz fel senki. Amikor azt érzed, hogy teljesen egyedül vagy ezen a világon. Annak zsigeri élményét, hogy felesleges bármit is tenni, úgysem érkezik válasz.

De ha nem számít, amit akarsz, akkor nem is vagy? - és így kérdőjeleződik meg benned a létezésednek a jogosultsága.

Amely alapélmény aztán mindenbe beivódik.

Abba, ahogy reggel felkelsz és elindulsz a napodba.

De ott lesz a fiatalságnak a felelőtlenségében – annak szétszórt lendületében, felfokozottságában, minden izgalmában és belső feszültségében is.

.És megjelenik majd azokban a feldolgozatlan szakításokban, amelyek azzal az érzéssel hagynak hátra, hogy az egész a te kellemetlen személyiséged miatt történt.

Mert megint nem voltál elég jó, értékes vagy megfelelő.

Amiért aztán görcsösen próbálod majd bizonygatni, hogy nem is vagy olyan szegény, jelentéktelen, sajnálatra méltó és világtalan, hiszen vitted valamire, lett egzisztenciád és hát nyertél az életben.

Nem csak egy olyan epizód voltál, amit jobb elfelejteni…

A születésnek a sebe ott van a haragodban, az erőhasználatban és a konfliktuskezelésben is.

Mindig, amikor egy szituáció elemi dühöt indikál vagy benyom benned egy olyan gombot, amitől azonnal felmegy a vörös gőz, a pumpa és a vérnyomás. Amire eldurran az agyad, elszakad a gát s amitől kiabálsz vagy kifordulsz magadból.

Jó azonban emlékezni, hogy a düh pusztán másodlagos érzelem, ami mögött általában megbújik egy szürkébb érzés is, mint mondjuk a csalódottság, a szomorúság.

Vagy a tehetetlenség, amely a sebnek arra adott ösztönös válasza, hogy a világ a viselkedésével nem jelezte vissza számodra, mennyire fontos is vagy. Hiába küzdöttél és mutattál fel bármit, a kép mégsem változott meg rólad. A másik ugyanúgy azt gondol vagy érez rólad, amit csak akar. Mintha nem is lenne eszközöd, és ez egy tehetetlen, frusztrált, erőtlen, meg csüggedtséggel teli állapot - pont olyan, mint kisbabaként a kórházi ágyban.

Valójában emiatt szállsz ma is harcba, és futsz bele minden tudatosság vagy válogatás nélkül a konfliktusokba.

Próbálod mindenáron kierőszakolni a konszenzust.

Erőt fitogtatni.

Kimanipulálni, kizsarolni a győzelmet.

Személyeskedni, ha bármiféle sérelem ér, majd végül erkölcsi vesztesnek tettetni magadat.

Mintha ezekkel a játszmákkal vagy a (hang)erővel el lehetne érni, hogy a másiknak végre „átjöjjön”: itt vagy, számítasz.

A felnőttkornak a csatái ritkán szólnak csak a jelenről.

Sokkal inkább mesélnek valami régi érzésről, amit szeretnél visszakapni vagy átmenteni abból az állapotból, amikor még természetes volt a biztonság és a feltételnélküli szeretet. Ezek inkább beszélnek arról az utolsó élményről, amikor még nem kellett bizonyítani, hogy van itt helyed. És még nem kellett véresen küzdeni a figyelemért, az elismerésért és a szeretet-válaszért.

Zebegény, 2018

A saját harcaimat én a két kutyám közötti ellenségeskedésben láttam magam elé kivetülni.

Anand, a Goáról mentett utca kutya volt, aki 26 évesen szegődött mellém - amikor kiköltöztem Indiába. Egy igazi vagány srác és ösztönlény, hiszen már a felmenői is a túlélésre és az állandó harcra voltak programozva. A későbbi életkörülmények ugyanúgy arra tanították őt, hogy maradjon ebben a folyamatos készültségben, mert semmi sem biztos vagy kiszámítható. Bármikor beüthet valami és minden irányból érkezhet támadás.

Anand képviselte bennem azt a részt, aki önvédelemből felvette a hamis „férfi-bundát”, mert úgy érezte, csak így maradhat életben.

Muna lányomnak a kíváncsisága és a nagy hangja mögött is mindig ott van az ismeretlen(ek)től való félelem és az ösztönös rejtőzködés. A városban ki sem tudnám vinni az utcára, de amint az erődbe érünk, az első dolga mindig az, hogy letérjen a járt útról. Egy igazi free spirit.

Sokszor vélem felfedezni benne a női sorsvonalon megjelenő öröm szabotálást és a nagymamámat, akit soha nem láttam testi fájdalom nélkül élni. Bár marokszámra szedte a gyógyszert, és családilag úgy emlegetjük, mint a beteg nagyit, nekem elsőre mégis mindig a tekintetében lévő kislányos huncutság ugrik be, amikor rágondolok. Muna is egy olyan ősasszony, aki a veleszületett fájdalom ellenére tele van életigenléssel, vitalitással és kifáradhatatlan tempóval.

Anand halála után Munácska egy teljesen új arcát kezdte el megmutatni.

Lement róla a dominancia, a versengés és egy puha, lágy, szeretetéhes, bújós tinilány bukkant elő.

Valami megváltozott.

Mintha bennem is megállt volna a harc és a menekülés.

Az a szereplő, aki addig nem fért hozzá a térhez, végre előlépett.

Ahogy Muna állapota már napról napra romlik, sokat gondolok az elvesztésére és ilyenkor harcol bennem a két hang: egyrészt nem kívánom a halálát. Ki leszek nélküle? Vele akarok maradni, mintha még ragaszkodnék a szenvedéshez.

Közben már látom magam előtt a szabad nőt, aki akkor leszek, amikor lerakom ezt a felelősséget és a hosszú karmikus szolgálatot.

Anand amúgy szerintem nem a mennybe ment, hanem a szívembe költözött. Mint egy korábban kitaszított aspektusom, akit végre visszafogadtam. Azt hiszem, hogy nem akkor leszünk egészek, ha megszabadulunk ezektől a részeinktől, hanem attól, hogy helyet adunk nekik. Ha nem csak a szépet és a jót engedjük létezni magunkban, hanem mindent: a törött vagy a környezet által nem jutalmazott minőségeket ugyanúgy.

A Forráshoz (a Szeretetbe) csak egyként tudunk hazatérni.

A kérdés ezért talán az, hogy mivel azonosulsz.

Én úgy döntöttem, hogy az örömöt és a saját boldogságom útját választom - ezt jelenti ószasznkritül az 'anand'.

.A betegség és a fájdalmak mellett tudom, hogy ott munkál bennem egy bölcs elefánt is. A boldogságnak a kék madara. A fészkét melegítő madáranya. A szépséges pávalány, akit megcsodálnak a királyi udvarban. És a játékos rókamama, akinek a farkán lógnak a kölykei.

A történetek addig élnek, amíg az azokhoz fűzött érzéseket táplálod magadban.

Amíg haragos vagy, addig nem kell a korábbi sztoridtól elbúcsúzni. Amíg harcolsz valamiért, addig az létezik és talán úgy érzed, te is csak akkor élsz. A manipuláció és a konfliktus fenntartása egy könnyű eszköz, amivel azt érezheted, hogy nem vagy jelentéktelen és van a másikra vagy az életre és a helyzetre befolyásod. Hiszen ha csak egy kis dühöt is, de legalább valamit ki tudtál váltani a társadból...

Most inkább öleld át a mai éneddel az egyszer elhagyatott lélekrészt és mondd ki neki:

"Itt vagyok veled, minden rendben lesz. Soha ne hagyjon el a remény! Igenis sokan szeretnek, ha azt nem is tudják úgy kimutatni, ahogy te gondolnád vagy akarod. Nem kell mindig tökéletes bizonyosságot szerezni a dolgokról, attól azok még lehetnek!"

A hiány helyett érezd azt a stabil és megkérdőjelezhetetlen szeretetet, ami most is körülvesz.

Emlékezz arra is, amit a szakítások előtt kaptál és ami megvalósult.

Feküdj bele hátulról a szeretetbe és ne akarj folyamatosan szembeállni vele.

Vajon hogyan szólalna meg az a sebed mögül?

Lehetséges, hogy meg kell tanulni az elejétől fogva tisztábban kifejezni, hogy mi az, amit adni tudsz és nem pakolni magadra olyan dolgokat, amiket nem tudsz jó szívvel vállalni.

Ekkor válhatsz valóban nagyvonalúvá, amiért többet nem mész majd bele a kicsinyes vagy gyerekes harcokba.

Mi marad most, amikor mindezt megengeded magadnak?