Merkúr-Mars & Szati | Levél a Függőségnek

Ahogy a két gyorsbolygó ezekben a napokban belefejel a Szaturnuszba (aki még maga mögött tudja a Neptunusz támogatását is), fontos információkat kaphatsz arról, vajon milyen illúziók, téves vágyálmok és függőségek stoppolják a tavaszi kinyílásodat, illetve az Új Életbe való határozott átlépést.

Emlékszem, az első virágzással éreztem először.

A testem változott és attól a pillanattól mintha a család és a világ is máshogy nézett volna rám. Az apám haverjainak valami furcsa, a számomra akkor még érthetetlen étvágy jelent meg a tekintetében. A feleségeket meg a féltékenységnek a zöld aurája kezdte el belengeni.

És bár nem kértem, tízévesen be lettem szorítva a nőiségnek a kényelmetlen szerepébe, amelyben megélni a mindennapokat pont olyan érzés volt, mint belebújni a szűk balett dresszbe vagy a félig betörött spicc cipőbe.

Az beállított a rúd adta keretek közé.

Arra kényszerített, hogy az addig fürge loknikat a konty, a szoros hajgumi és a zselé által kikényszerített irányba kössem. Hogy a rám erőltetett és a betanított mozdulatokat kövessek. A külső elvárásoknak a ritmusa szerint emeljem a végtagjaimat és egy síkban mozogjak.

Egy épphogy nyiladozó és törékeny virágszál voltam, de máris a kitartott és feszes pozíciókban álltam.

Tudtam akkor is mosolyogni, amikor fájt.

Jóarcot vágni, ha valami nem tetszett.

És persze minden egyes kurva pillanatban szépnek és tökéletesnek mutatkozni, mert hát ez a balerina és a menstruáló nő dolga.

Tízévesen, mint valami becsomagolt szaloncukor néztem körbe a nagyvilág színpadján: olcsó prédaként, az épp arra járó farkasok számára.

Legbelül közben tele voltam bizonytalansággal, kérdésekkel és hiányokkal.

Senki nem segített megérteni, vajon min is megyek keresztül, ezért a jobb megküzdési stratégia híján lekapcsolódtam önmagamról. Onnantól olyan lett, mintha félbe lettem volna vágva. Megszűnt a kapcsolatom a saját testemmel. A belső ritmusommal. Az érzéseimmel - amelyekre aztán minden hónapban alaposan emlékeztetve lettem.

Tompítandó a fájdalmát, hogy minden görcsös fáradozásom ellenére sem sikerült elérnem ezt a kívánt nőt magamban, bekaptam a varázs-szert (lsd. tabletta, sorozat, mobil, szex), amely a fájdalmat időszakosan igen, de a dühöt nem csillapította.

A háttérben minden sejtem lázadt: Nem arra születtem, hogy letörjenek és kihasználják a szépségemet! Miért kell a túlélésért megjátszani magamat???

Az idővel függeni kezdtem azoktól a pillanatoktól, amelyeket az éjszaka delíriumában és a füstös tánctéren élhettem csak meg. Azokra az órákra tele voltam élettel és energiával. Azt éreztem: végre szabad vagyok! A saját ritmusomra táncolhatok!

Úgy készültem a hétvégékre, mint a fellépésekre.

Élveztem a reflektorfényt és hogy az összes tekintet engem akar. Végre a saját kezemben volt az irányítás és a hatalom. És bár kívülről úgy nézett ki, mintha rajongás venne körül, valójában senkivel nem kapcsolódtam. Amint ugyanis megéreztem a nőnek azt a fajta erejét, ami addig csak az érthetetlen ármánykodást hívta körém, bosszút kezdtem szőni: örökre elérhetetlennek maradni és soha nem engedni a közelembe senkit.

Ahogy teltek múltak az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a fájdalom, amely tudatalatt a tejes működésemet kontroll alatt tartotta, nem is csak a sajátom. A vízióimban és álmaimban egyre többet láttam, hogy az már a dédnagyanyám méhében is ugyanúgy ott volt. A női sors tehetetlenségének a kínját felismertem a nagyanyám mozgásában és az anyám mindennapos gesztusaiban is.

Olyan, mintha ezek az asszonyok ma is valamiféle szellemként lesnének a fátyolnak a túloldaláról.

A fel nem oldott terheiket pedig itt hagyták a hátamon egy állandó púpként, amivel mostanra egyként mozdulunk. Ha ugrani próbálok, az még jobban rászorít a satun. Ha nyúlnék a fény felé, gyorsan letakar, mintha a láthatóság veszélyes lenne a számomra. Amint tárogatnám a szárnyaimat, szorosra kötöz és balról lesúlyoz. Véletlenül sem enged kétlábra állni és felegyenesedni, mert otthon és a kicsiben akar tartani.

Mostanra azt sem tudnám megmondani, hol kezdődöm Én, és hol végződik Ő.

Mintha egy lennék a hátizsákkal, ami jön velem mindenhova.

Építettem nekünk egy szépen berendezett látszat valóságot is, ahol biztonságban élhetünk együtt. Az ál-otthonunkban családost játszom a háziállatokkal, fenntartva azt az álomképet, amelyben apa és anya soha nem válnak el. Amikor azonban az ágyamban balra nézek, mellettem csak a hidegség és a Halál van.

Néha megölelem ezt a súlyosan légüres teret.

Pontosan tizenhat kilogramm.

Valószínűleg képes lennék egyedül is túlélni, de már olyan jól megszoktuk ezt a közös vergődést. És valami beteges hűség is összeköt minket: mintha egyikünk sem akarná bántani a másikat azzal, hogy leválik erről a szimbiózisról, amivel a saját torkunkat is fojtogatjuk.

Miközben látom, hogy az ördögi trükkmester által körém rendezett világnak repedeznek a tartóoszlopai - és ha őszinte vagyok magammal már unom is -, mára a ciklusom, a kapcsolataim és az életem minden egyes területe ennek a küzdés/kifáradás, feltámadás/haldoklásnak az aktív & passzív ritmusára épül.

És a másik opció sem csalogat túlságosan.

Mert amikor kimegyek, akkor ma is ugyanolyan aliennek érzem magamat, mint gyerekként a családi házban, ahol apa és a nagyi úgy viselkedtek, mintha egy külön világ volnának. Kizártak minket, mintha nem is egy család lennénk, hanem vadidegenek. Nem ugyanabba az ágba tartoznánk.

Voltak ők, meg mi anyával.

Miközben onnan jövök, az egész életemben azt éreztem, hogy semmi közöm hozzájuk.

Mintha a történetemnek egy szelete, a lelkemnek egy része ki lenne vágva belőlem.

Ezért lépjek ki? Semmi kedvem velük találkozni, megpróbálni megint kapcsolódni és végül újra meg újra kudarcot vallani! Legszívesebben itt maradnék bent egyedül! Nem érzem, hogy az ottani élet szeretetet, biztonságot, melegséget, figyelmet adhatna. Úgyis szarnak rám! Hiszen egymásra sem figyelnek! Miért pont velem foglalkoznának?

Inkább lázadok…

Amitől igazán tartok az az, hogy mi van, ha kiderül: azért viselkednek így, mert átlagos vagyok. Nem is vagyok olyan szép, különleges, magabiztos, önbizalommal teli, laza, kívánatos, mint amilyennek a szer hatása alatt éreztem magamat.

Mi van, ha nem is kellek?

Amíg nem adom magamat oda, addig legalább mondogathatom, hogy ez az én választásom és persze hogy szeretnének…

Maradok a sötétben. Lezúzom a redőnyt a szemeim előtt. Könnyebb szűkösen kinézni és tovább altatni magamat. Az enerváltságba és a közönybe takaródzni, ahol (ha egyelőre csak magamnak, de) egyre többet kimondom: egyedül vagyok. És ezen már az sem segít, ha kapok néhány like-ot, vagy ha az internetnek a távoli űrjéből néha-néha valaki válaszol.

Kedves Függőség!

Tudom, hogy csak egy eszköz voltál.

A segítségeddel a virágzástól, a fényfelé töréstől, a növekedéstől, a láhatóságtól – ezáltal: a szerelmeskedéstől, az intimitástól, a közelségtől, az egyenrangú kapcsolódásnak az esélyétől próbáltam távol tartani magamat. Veled rejtettem el annak félelmét, hogy mi lenne akkor, ha valami megérintene és nem tudnám kezelni. Segítettél az illúzióban maradni, messze s távol az Élettől.

Ebben a színes burokban csak a dübörgést éreztem és nem a szívdobogást.

A pillanatnyi eufóriát, de nem a Szeretetet.

Az egyedüllét csendjét, de nem a Békét vagy az Egységet, amely a kezdtek óta a lelkem hívása lenne.

Most búcsúzom Tőled.

Látom azt a részemet, aki szeretne visszahúzni a szenvedésbe és már meg tudom különböztetni magamtól. Olyan, mint egy követelődző gyermek, aki engem is azzá tett. Időről időre belerántott abba, hogy harcoljak ellene, hogy manipuláljam és érzelmileg zsaroljam a szabadságomért.

Most leülök vele szembe és ránézek: vajon miért csinálja?

Mintha azt élvezné, hogy gyenge vagyok és attól tartaná magát fontosnak, ha gondoskodhat vagy anyáskodhat felettem. Nem akar bántani, tele van féltéssel, ami már nem is csak a sajátja. Én is ugyanúgy használni kezdtem, hiszen ötpercenként odajárok megsimogatni, folyamatosan etetem a figyelmemmel, mígnem elegem lesz és dühös leszek rá.

Most ahelyett, hogy fellázadnék vagy belemennék a szokásos játszmánkba, egyszerűen engedem lenni.

Tőle függetlenül is tudom élvezni az életet.

Most halkan azt mondja: „Menj!”

A testemben még érezni a fantomfájdalmat, de már nem félek levenni a kapucnit.

Kibontani a hajamat.

Engedni, hogy a nap megérintse a bőrömet.

Szabadon táncolni és nem a bizonyításból.

A rúd ma már nem ketrec, hanem egy korlát, amire tudok támaszkodni és ami vezet.

A többiek nem is tűnnek olyan ijesztőnek!

Oda is állok melléjük, hogy együtt sétáljunk tovább.

Néha középen vagyok, de az sem fáj, ha nem.

Felszabadultam és mostantól ez az új ’high’.