Merkúr a Bikában | Elfelejtettem szomorú lenni

A Skorpió Telihold másnapján a Merkúr is megérkezett a szemben található Bikába, erősítve az életnek az oldalát. A fürge égitest két hét alatt átszáguld majd itt a Vénusznak az otthonán, ahol május 14-15-én egy ún. dupla kazimiben – a Ceressel együttállva, kezdi meg az új ciklusát a Nap körül.

A napokban az egyik kedvenc sorozatom friss epizódját néztem, amelyben a következő volt a nyitójelenetet:

A család összegyűlik a reggeliző asztalnál. Ahol a lány suttogva kéri a jelenlévőket, hogy lehetőleg viselkedjenek „normálisan” a rövidesen csatlakozó férj előtt, ma van ugyanis az édesapja halálának az évfordulója – amit, mint később kiderül, ő maga teljesen elfelejtett.

Mikor a nap során emlékeztetve van rá, a férfi halálosan elszégyelli magát: nem elég, hogy nem gondolt a halott szülőjére, még kifejezetten jó napja is volt.

Elfelejtett szomorúnak lenni, amit egyáltalán nem illik ilyenkor!

Emlékszem, amikor az anyukám pár évvel ezelőtt felhívott a hírrel, most először nem jutott eszébe kimenni a temetőbe a nagymamámhoz. Korábban, ha nem is minden héten, de rendszeresen járt ki gondozni a sírt és azzal együtt az édesanyja emlékéhez kapcsolódó érzéseit is.

A gyász ilyen.

Vannak hetek, amikor azt gondoljuk, soha többé nem lesz olyan nap, amikor ne éreznénk a hiányt és a veszteséget. Amikor ne lenne ott a fejünk felett a bánatnak a sötét felhője. Mígnem az egyik reggel felébredünk és azon vesszük magunkat, hogy a szerettünkkel kapcsolatban már nem csak a fájdalom, de a jó is az eszünkbe jut.

A gyásznak ezen szakaszában jellemzőn találkozunk annak a lelkiismeretfurdalásával vagy haragjával, hogy mi lesz, ha egyszer teljesen elfelejtjük a másikat. Ha most elengedjük a szenvedésnek a kezét, akkor vajon a halottunkat vagy a múltunkat is elhagyjuk? Hogy tehetünk ilyet? Rossz emberek vagyunk! Mintha azzal, hogy abbahagyjuk élni az életet valamiképp bebizonyítanánk, helyesen tiszteljük és őrizzük magunkban a másikat.

A veszteség mindig ott marad.

De ahogy az a terápiában is van, amikor a legkevésbé számítunk rá, jön egy áttörés a gyógyulásban, ami talán azt jelenti, hogy már megtanultuk hagyni a sebet szabadon lenni. Miközben a figyelmünket olykor-olykor merjük az addig végtelenül súlyosról: máshova is áthelyezni.

Elfelejtünk a mindig gondterheltnek lenni.

Milyen jó ötlet, nem?

A Napnak az égen megtett éves pályája mutatja, hogy aktuálisan hol van ez a figyelem.

Amikor a Bikába érve az égitest visszavesz a tempóból, a reflektorfénye az itt és mostban megtapasztalható örömökre kerül.

Kicsi gyerekként még tudunk így kapcsolódni a világhoz: az elvárások, az aggodalmak és a prekoncepciók nélkül – spontán kíváncsisággal & folyton nyitott szívvel. Amiért minden egyes aktusban meg tudjuk ragadni a pillanatnak a szentségét és amelynek köszönhetőn mintha a rendszeresen végzett dolgokat is most csinálnánk az életünkben legelőször.

Később aztán beleszokunk a felelősségbe, a kötelezőbe, a felnőtt létnek a monotonságába és elhisszük, hogy innentől kezdve már csak ez van.

Pedig, ha előhívjuk az éber fókuszt, akkor ezerszer is ismételhetünk valamit, a jelenlétnek hála az mindig új és új élményt jelent majd.

Anyák napján az életet adó asszonyokra emlékezünk körülöttünk és magunkban egyaránt.

Ahogy a Nap és a Merkúr ezekben a hetekben megvilágítja nem csak a Bika jegyet, de az asztrológiai édesanyát, a Ceres aszteroidát is, egyfajta mélyebb tudatosság ébredhet benned: képes vagy életet létrehozni.

Minden pillanatban újjá tudod szülni a világodat és abban önmagadat.

Tudsz szépséget vagy harmóniát teremteni – és ehhez nincs másra szükséged, mint áttenni ide a fókuszt.