Mars vs. Szaturnusz 3/2 | A hűség, ami megköt

Vasárnap volt egzakt, de még a szerdai Telihold időpillanatában is aktív a Mars és a Szaturnusz között kialakuló fényszög, amely megint csak egy háromfelvonásos történetnek az újabb állomása. A jelenleg is futó hátrálása miatt a Mars bolygó ugyanis nem csak a Plútóval, de az Idő & Karma urával egyaránt egy nagyobb időszakot lefedő párbeszédben van.

A Rákban tolató Mars és a Halak Szaturnusz között megnyíló trigon a transzgenerációnak, valamint a felmenői karmáknak a terébe repít. Olyan visszaúszó ügyekre hívja fel a figyelmet, amelyeknek a gyökere a saját életúton is túlra, egészen a háborúkat megélt nagyanyák és ükapák idejébe vezet.

Egyúttal arról is szól, hogy mindaz, amit épp odabent a burokban vagy a barlangban előkészítesz, meghatározza majd a tavaszi indulásodat & kiszületésedet. A Szaturnusz ugyanis idén már egy kis időre átlép majd a Kosba (a Marsnak az uralma alá), ahova 2026-tól állandóra is beköltözik.

Ebben a 2024. szeptember 30. – 2025. április 5. között terjedő szakaszban a fő kérdés az, hogy vajon jó irányba indultál-e.

A lépéseidet a belső bölcsesség vagy inkább a valamire való reagálás és egy régi ösztön indítja-e? Hogyan és mire használod az erődet? Vajon mi az a küszöb, amit még meg kell ugrani magadban? Hajlandó vagy-e feláldozni az egot az önmeghaladás érdekében?

„Egy olyan helyen vagyok, ami már feszít és nem táplál.

Dühös vagyok és harcban állok. El akarok menni innen, nem bánnak jól velem, csak kisemmiznek, bántanak és eltaposnak. Valamiért mégsem tudok arrébb állni.

Mit tart még mindig itt?

Mintha valami szurok lenne a talpamhoz ragadva, ami lehúz, megbénít és nem enged tovább. Van egy nagy kő a gyomromban, egy érzés, hogy a következő stáció, ahova tartok, az még nem biztos és tuti, ami megrémiszt. A kezeimet is húzza le valami, már fázom is.

Mintha egy régi harcos lennék… harc van körülöttem.

És én vagyok az utolsó láncszem, aki fenntartja, hogy legyen ez a küzdelem. Mintha valami hűségeskü lenne, ami még ideköt.

Körülöttem már rég nincsen senki, aki állna. Csak a pusztulást látom és az elesőket. Nagyon nagy energiát kíván követel tőlem tovább állni, de ez egy szentelt elköteleződés, mert a szívemben szeretet van.

Nem tudnék elmenni, de nem is akarok. Azt érzem, hogy itt a helyem, még ha látom is, hogy ez maga a halál.

Hova is vihetne? Mi más lehetne a vége annak, ha benne maradok ebben az elköteleződésben? Elkezdek félni… Besötétedik minden. Azt érzem, hogy teljesen be vagyok szorítva és meg fognak ölni. Nem is lőnek, hanem le fognak szúrni… Már nem vagyok bátor, a hűségről is lemondanék, de túl késő... Olyan sokan vannak, hogy már nem tudok kimenekülni.

.

Egyre gyengülök, fáj a lapockám is. Fogy az erőm és már nagyon fázom.

Ugyanakkor nyugodtabb is vagyok, ahogy szépen lassan megy ki a pulzálás és a vérem… Többé nincs miért harcolni. Beteljesült, amiért itt voltam és egy megnyugvás van bennem, amiért nem adtam fel és a végletekig kitartottam.

Most olyan érzés, mintha már utaznék. Szállok, repülök és nagyon könnyed minden, mintha nem lenne testem. Talán meghaltam és megyek tovább. A totál nihilben vagyok, ahol nincs senki és semmi. Itt már nem zavar semmi.

Kimondható, hogy ha így folytatom, akkor ez a választás a halálba tart…

Ez egyben egy megkönnyebbülés is, hiszen legalább vége. Olyan, mintha levetnék egy ruhát, egy korábbi réteget - mint a kígyó a bőrét. Most kibújok a fém vértemből; a harcos ruhám mintha szét is nyílna a mellkasomnál. Lejön rólam, leesik.

Megkönnyebbülés, hogy többé nem kell hordani, utáltam.

Ahogy most nézem egészen olyan, mintha ezt valaki az akaratom ellenére adta volna rám. Talán amikor még egészen kicsit voltam és valóban az akaratom sem volt meg. Akkor vettem magamra valaki másnak az elgondolását vagy vágyát, és azóta ebben is életem.

Mintha vele léteztem volna ebben a köpenyben. De már nagyon távol áll tőlem ez a kosztüm. Nem én vagyok és egyáltalán nem önazonos. Végre kapok levegőt! Soha többé nem akarok megkötést hordani. Csakis magamhoz akarok kapcsolódni, ami ÉN vagyok.

Most így hívom meg magam köré a magasabb potenciál és az Új Út energiáját.

.

Fényességet látok és nyugalmat. Csend van, mint egy vidéki tájban, csak a föld, az erdő és talán egy ház a távolban.

Nincs semmi.

Ez a totál ellentétje annak, ami ezelőtt volt. Végre van tér! Van levegő. Van hol LENNI. Nem ijesztő, hogy nincs annyi ember vagy történés, mozgolódás és akció.

A semmiben is sok minden zajlik. Valójában ebben a semmiben ott van a Minden is. Itt teremtődik meg a lehetőség, hiszen végre nincs az zaj, ami nem az enyém és ami másokhoz tartozott. Itt tudok kapcsolódni a lehetőségekhez.

Elég ebben a csendben lennem, nem kell menni sehova, hogy a választás megjöjjön. Én magam vagyok a lehetőség, ahogy itt vagyok.

Belőlem ered minden.

Idegesítő volt már, hogy mindenki megmondott mindent. Itt végre csak ÉN vagyok és úgy létezem, ahogy magam szeretnék. És az egész mintha most ki is terjedne rajtam kívülre, kifelé megy belőlem és rajtam túl is megjelenik… Ami idebent érlelődik a csendben, a burokban, a semmiben, az egyszer csak megnyilvánul.

Most végig is követem a lelki szemeimmel ezt a folyamatot, ahogy megszívom magamat potenciállal. Látom, ahogy már most a megvalósulás felé tart a bennem nyíló lehetőség. Már nem is foglalkozom a régi pajzzsal, nem számít hol van, hova került, ki volt.

A múlté.

Az Új az pedig már illatos, tiszta, virágos. A legjobb, hogy lehet benne levegőt venni!!! Olyan, mintha itt felülről néznék mindent és nem is nyomaszt, hogy a dolgok miképp fognak megoldódni. Látom, hogy rövid időn belül megtörténik minden.

Itt és most semmit nem kell tenni, csak táplálni magamban mindezt.

A semmittevés is elég.”