Mars-Plútó szembenállás

A vendégem radix horoszkópjában éppen azon a Bika-Skorpió tengelyen foglal helyet egy Mars-Plútó szembenállás, ahova 2022. január és 2023. június között beparkolt a karmatengely. A felszálló holdcsomó jelenleg a Bikának, a leszálló holdcsomópont pedig a Skorpiónak a 13. fokán ül. Ezek mentén köszöntöttük az október-novemberi eklipszeket.

Hol folyik el az erőm?

A karmikus csomók, ahogyan a nevük is sejteti, útelágazásokat, válaszutakat jelölnek a lélek evolúciójában. Az üzenetük pedig általában akkor válik kiemeltté, ha van ott mellettük egy másik égitest is, hiszen addig csupán lehetőséget hordoznak. A Bikát, a Vénusz uralja, és hozzájuk tartoznak az anyaggal kapcsolatos dolgok, az élvezeti cikkek és minden földi jóság, valamint a biztonságnak és a bizalomnak az érzései. A Skorpió tradicionális ura a Mars, a modern ura pedig a Plútó. Témáik az energia és annak a pazarlása, az erőforrások, valamint a mélyben rejlő kincsek és a tudatalatti félelmek.

A vendégemnek a képletében tehát jelenleg a Marson áll a felszálló, a Plútón pedig a leszálló. Az élet-halálnak a tengelyén, a vendégem mostanában inkább az utóbbi felé húz. Ebben az időszakban megérezte az emberi létezésnek a törékeny mivoltát. Azzal keresett meg, hogy fizikális erőtlenséget, meddőséget, terméketlenséget is tapasztal. Félelmei vannak azzal kapcsolatban, hogy a teste nem elég erős ahhoz, hogy kihordjon vagy megtartson egy életet. A halál számára rettegéssel teli, amivel talán véget ér majd valami. A konzultáció során ennek a két bolygónak, valamint a kettő közötti belső oppozíciónak a mélyebb üzenetei felé indultunk, hogy az öntudatlan működések helyett, elkezdhessék szolgálni a horoszkópnak a tulajdonosát.

Plútó: Valami elkezdett húzni, mintha mennék össze és húznám össze magamat. Félős érzés. Úgy érzem magam, mint egy kis állat, aki védtelen és össze akarja magát szorítani. SOK ERŐ MEGY EL ebben, mert szinte minden izomból tartom a görcsöt. Minden energiám abba koncentrálódik, hogy összehúzzam magamat. Teljes izomból arra fókuszálok, hogy félek. Megy el a tüdőmből a levegő, a szívem is el van szorulva. Máshol viszonylag szabad a testem, de mindenem fáj attól, hogy tartom ezt a pózt. A mellkast és ezáltal a vérkeringést - ahonnan a szív pumpálhatná a vért, izomból leszorítom. Folyamatos izommunka kell ahhoz, hogy a félelemben tartsam önmagamat. Közben a fejem tiszta, csak testi görcsben vagyok. Nem is tudom, hogy mitől félek. Inkább olyan, mintha egy izomreflex, egy testi válaszreakció lenne. Agyban, gondolati szinten nem vagyok ott, hogy félnék, nem látok semmi rettentőt magam körül. Mintha csak azért csinálnám, mert már megszoktam, hogy ezt így kell. Olyan ez, mint egy kényszerzubbony, ahol a két karom le van szorítva, ami az egész a mellkasomat nyomja. Alig kapok levegőt, nem pumpál vért a szívem.

Ez annyira fárasztó, hogy beleuntam és úgy döntöttem, kijövök.

Most, hogy levetettem ezt a görcs kabátot, a zubbonyt, olyan, mintha meztelenül állnék. Mintha a görcs lett volna a védő burkom és most, hogy ebből kijöttem: csupaszon, VÉDTELENÜL ÁLLOK és ÉRZEK MINDENT. Ha nem vagyok benne a saját magam által létrehozott burokban, akkor azt érzem, hogy minden és bármi elér(het). Érzem a hőmérsékletet, a változásokat, az érzéseket és a történések megérinthetnek. A lehetősége legalábbis már itt van ezeknek. Mi lesz most, hogy kiléptem ide csupaszon? Bármi megtörténhet… Félelem most nincs, inkább csak ez a lecsupaszodott érzés, de legalább kevesebb erőfeszítésbe telik itt lenni az ürességben. Kicsit most egyedül levős. Eddig is egyedül voltam, csak a para görcsömmel meg az izommunkával voltam elfoglalva. Mintha azokkal szórakoztattam volna magamat, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy mennyire EGYEDÜL VAGYOK. Ezért inkább beszorítottam magamat egy olyan helyzetbe, amivel foglalkozni kellett, de most, hogy kijöttem már felismertem azt is, hogy tök egyedül vagyok. Továbbra sem drámai, inkább egy várakozó állásponton vagyok: Na, ebből mi lesz?

Szorongós érzésem lett, a torkom elszorult, lezárt. Mintha azt várnám, hogy ezzel az egyedülléttel kezdjek valamit, mert ha nem történik semmi, akkor biztosan valami baj van. Az meg sem fordul a fejemben, hogy ez lehet jó is... Csak arra tudok gondolni, hogy ebből biztosan valami rossz sül majd ki. Valójában saját magamat kezdem el belevinni ebbe az érzésbe, magam kezdtem el ráfeszülni erre. Emiatt a tüdőmnél azonnal beszorult a levegő és szaporábban veszem a lélegzetet. Mintha saját magamat raknám bele az egyik szorult helyzetből a másikba. Nem tudok ott lenni abban, hogy most csak vagyok. Azt várom, hogy mindenképp történnie kell valaminek, és ami történni fog, az tuti, hogy rossz lesz. Ezt a játszmát játszom saját magammal és most KÉT SZORULT HELYZET KÖZÖTT vagyok. Amikor vissza tudok jönni középre, akkor ott nincsen semmi gond. Igazából én csinálom a drámát.

Mars: Terpeszben állok, a karjaim széttárva és ömlik a vér belőlem mindenhonnan. De nem vérzek el, mert felülről jön egy tápláló erő, energia. Viszont ami bejön, az ki is folyik a vér szintjén: fizikálisan kicsorgatom. A támogató erő présel össze, de ettől biztonságban érzem magam; azt érzem, hogy nem fogok meghalni. Próbálom bevarrni, beégetni a sebeket, hogy ne folyjon el az energia. De arra meg MÉG TÖBB ERŐ MEGY EL, hogy próbálgatom, miként tudnám beforrasztani a réseket, a vágásokat rajtam, hogy bennem maradjon az erőm, a vérem. Fizikai szinten érzékelem ennek az erőnek az elfolyását, de azt is látom, hogy ez csak kivetülés. És pusztán egy döntés lenne, hogy most nem engedem azt el.

Ekkor ERŐFESZÍTÉS NÉLKÜL, maguk is beforrnak a sebek. Hátulról forróságot, napmeleget érzek, ami forrasztja be a hegeimet. Már ebben a fényes gömbben vagyok, a részévé váltam. Érzem a határaimat, nem váltunk teljesen eggyé vagy nem mosódtunk össze. Ott vagyok külön, de táplálva érzem magamat kívülről és belülről. Érzem a megtartó, a felfelé emelő, a támogató erőt. „De mi van, ha eltűnik és újra lezuhanok?” – félem. „Mi van akkor, ha megszűntetem?”

Plútó: Tágul ki az energiám. Az elején még egy vöröses képet láttam, amit - mint amikor a fény kitölti a levegőt: megtöltöttem. Ahol lyuk volt, az megtelt. Nem azzal a szándékkal jöttem, hogy a lyukakat betöltsem, de azáltal, hogy a saját energiám csak nőtt, nőtt, nőtt, az arányosan vitte magával a teret, és a piros foltok így eltűntek. Nem behegesztettem azokat, hanem addig tágultam, mígnem kitöltöttem mindent. Ha lyuk, ha seb, ha hézag volt, azt. Bárhol, ahol volt terem tágulni, oda mentem. Most megállt a terjeszkedésem és csak vagyok.

Én vagyok a vanság, nem tudok megszűnni, nem tudsz megszűntetni. A saját létezésemhez képest pici vagy.

Abszolváltalak. De nem rossz szándékkal, sőt, ez nem is rólad szólt. Egyszerűen ez a természetem: jövök és betöltöm a teret. Mindent magamba ölelek. Nagyon erős biztonságérzet ez. A vanság. Nem is lehet kategorizálni, hogy mi ez. Egy fénytér, amiben minden benne van. Az, hogy te itt voltál, a történetnek csupán egy része. De nem azért jöttem ide, hogy megállítsam a vérzésedet vagy megmentselek. Én jöttem, létezem, én vagyok az energia, a fény. Hogy te ebbe belekerültél csupán egy véletlen. Nem kerestelek, viszont szívesen veszem, hogy itt vagy. Olyan vagyok, mint egy öl, ahol bárki elfér. Neked semmit nem kell tenned és valójában én sem teszek semmit. Az üzenetem neked ez: ERŐLKÖDÉSMENTESSÉG. Nem kell csinálnod semmit.

Mars: Annyi a dolgom, hogy hagyjam, hogy dolgozzon az energia, ami te vagy. Ne álljak ellen. Megint félek és jön a kontroll: Mi van, ha nem jó dolog történik? Biztos, hogy jó vége lesz? Hagyom. Nem tudom, mi történik, de nem is kell. Ez oldja fel a görcsösséget. Azt érzem, hogy már teljesen engedem, hogy átjárjon. Egy fényörvényben érzem magam, ahol sok kristály fényszemcsét látok. Olyan, hogy BELEKERÜLÖK és VALAMI MÁSKÉNT MEG KIKERÜLÖK. Áttranszformál, mint a centrifuga.

A fejemben eddig az a hitem volt, hogy ha nem teszek semmit, akkor meghalok. Ez transzformálódik most át: hogy az élet, ennek épp az ellenkezője. Az áramlás akkor érvényesül, ha én, a cselekvő erőmmel nem avatkozom bele, ha nem akadályozom meg az áramlást. Az életemben pont ebben van a megállás, a halál: az ellenmenésnél, a cselekvésnél folyik el az erő és az élet.

Plútó: Én itt vagyok, tapasztalhatsz, érzékelhetsz, meríthesz belőlem, de mást nem tudok tenni érted. Vagyok és csak engedni kell, hogy lehessek. Ezáltal automatikusan történik, hogy te is emelődsz. Mintha nem érzenéd magadban ugyanezt az erőt és ezért fitogtatni akarnád. De épp ez az ERŐLKÖDÉS, az ERŐFESZÍTÉS viszi az energiát. Mire lenne szükséged ahhoz, hogy elhidd, benned is ott van? Hogy ne kelljen azt bizonygatni, mutogatni, hogy „ez is sikerült”?

Mars: Hozzád képest továbbra is picinek érzem magam. A kicsi egyedül. Mintha ezt akarnám palástolni. A félelmeimet görcs burokba zárom, mert szorongok az egyedülléttől, az egyedül maradoktól, és menekülök az egyedül az univerzumban érzéstől tudat alatt. Mintha az egész erről szólna, hogy ezt eldugjam. Mert, ha kiderül, akkor csupasz vagyok, sebezhető, védtelen. Mostanáig ültem az egyedülben, de egyszer csak megjött az energia belőled és ahogy tágulsz felém, magába szív ez az erő és emel fel. Semmit nem kellett tennem, jöttél magadtól. A legtöbb, amit tehettem, hogy nem tettem semmit. Betöltötte a teremet a fény, megszűnt a kicsi érzés. Ugyan nem egyezik az erőnk, de nyugalmi állapotban vagyok és kijöttem a sötét alagútból. Látom magam körül a fényt és a teljességet, a létezést, és fel sem merül bennem az a kérdés, hogy egyedül lennék. Érzem, hogy itt van az egész univerzum. Hogyan lehetnék egyedül?? Ez nem úgy van körülöttem, mintha a tömegben állnék. Maga a felismerés, hogy az univerzum mindig körülvesz és ebben minden egy, ez az, amitől megszűnt a magány. A félelem itt már fel sem merül.

Az elején még egy gyerek energiában voltam, de már nem érzem magam kicsinek. Nyugodt, felnőtt energiában állok és abszolút bizonyosságot érzek. Semmi baj fel sem merülhet. Azt érzem, hogy együtt tudunk működni, helyesebben fel sem merül, hogy együtt kéne működni. Tudom, hogy megférek a teredben és nem zavarlak. Én meg ebből töltekezem, ebben felnőttem. Még kisebb vagyok, de felnőtt és teljes, nem folyik el semmi. Cuppanásig betöltötted a teret, így nincs is hova folynia. Egy darab lyuk sincs. Ebben a térben teljesség van és nincs hiány. Stabil, nem változik, nem inog, van, megkérdőjelezhetetlen. És én beleköltöztem. Kirobbanok az erőtől. A tüdőm, a szívem tág. Tökéletesen működik a rendszer. Ha kell tudok mozdulni, de igazából nem is akarok. Minden a helyén van.

---

Az erőforrásoknak az elpazarlása a Bika-Skorpió tengelynek és ennek a közel 18 hónapos időszaknak talán a legfontosabb kérdése mind egyénileg, mind pedig kollektív értelemben. Október és jövő január között hátrál a Mars is, ami szintén az erőgyűjtésre és a belső energiatartalékokra húzza a figyelmet. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok fölös energia tud elfolyni a mai trauma- és tünetfókuszú terápiákban, gyógyításban. Érdemes a belső képességeknek az irányába fordulni, a lyukak foltozgatása helyett...