A Kos 00. | Élet születik

Szerintem a hétvégén volt először olyan, hogy a csoportos programomon egy kismama is részt vett. A nap során aztán, amikor a karmatengely kapcsán a Múlt & Jövő tereit képzeltük el, több állításban is üzent a tudat a kisbabák képein keresztül.

Nem véletlenül.

A két tél bolygó mostanra megérkezett a születés koordinátájára, ahol a mélytudat szintjéről hozza fel a világra érkezésünknek az egyéni és kollektív emlékezetét.

Ezeknek az égitesteknek a találkozásához is el kell telnie jónéhány évnek, de itt a Kos nullán aztán sokezer éve nem álltak együtt.

Amiért a mostani egy szavakkal kifejezhetetlen lehetőség az indulásod újraírására.

A születés egy életmeghatározó élmény, amely átmossa a későbbi létezésnek a teljes szövetét. Annak az átfogalmazásával itt és most egy Új Élet foganhat.

Az alábbiakban egy érzékeny témát hozok, bízva abban, hogy a bejegyzés végére kiderül, semmiképp sem az érzelmi felkavarás volt a cél, hanem a végső üzenetnek a közvetítése.

Ha a gyermekvesztés mélyen érint, akkor kérlek gondold át, hogy most tovább olvasod-e a bejegyezést. Javaslom, hogy tedd félre ezt az írást későbbre, amikor nyugalomban el tudsz benne mélyülni.

A hétvégén kivételesen én is beálltam segítőnek a csoportban; a lentiek rajtam keresztül csatornázódtak le egy bolygó helyén (a Halak Felszállóval szemben). Belülről is intenzív élmény volt, de utólag visszahallgatva még jobban megerősödött bennem az érzés: mintha egy mennyei próféciát közöltem volna, amelyet most van ideje újra hallania a világnak.

És bár a saját személyes érintettség miatt az én tudatom egy kisbabának a hangján keresztül szólt, az üzenet szerintem annyira egyetemes, hogy akár Buddha, Krisztus, Mohamed vagy bármely próféta helyén is állhattam volna.

„Reggel óta egyszer fázom, egyszer melegem van. Mintha nem tudnám eldönteni, hogy tél van vagy tavasz.

Mintha e kettőnek: a halálnak és a születésnek a határán ingáznék.

Most megint inkább fázom, szinte remegek is a hidegtől. Melltől lefelé, a köldök és a méh területét bebugyoláltam egy nagy meleg takaróba, de közben ugyanúgy reszketek, mintha kint ülnék a tundrán.

Ahogy egyre jobban magamra húzom a takarót, már olyan érzés, mintha egy pólyásbaba lennék.

Nagyon-nagyon-nagyon fázom!

Mintha az ereimben nem is folyna a vér.... Kéknek, kékes-lilának látom magamat.

Azt hiszem, hogy egy halott csecsemő vagyok.

Igen, egy halott baba vagyok.

Valószínűleg sikerült kiszületnem és egy-két pillanatra talán éltem is. Amit a takaróban éreztem és ahogy fáztam, azt valóban megéltem. Ott még életben voltam, de mostanra meghaltam.

Iszonyatos, elképesztően nagy mértékű keserűség, meg szomorúság vesz körül!

Semmi mást nem érzékelek körülöttem, csak a fájdalmat.

Hogy mindenki nagyon szomorú emiatt.

A születésemmel - és utána az eltűnésemmel – ÉN egyedül fájdalmat hoztam a földre...

Nem értem, hogy miért nem ünnepeljük azt a pillanatot, akár csak azt a kettő percet is, amit éltem és amit együtt voltunk? Miért nem arra van helyezve a fókusz, hogy az ÉLET? Miért ott van a figyelem, hogy megszűnt az élet, és hogy szomorkodunk, és hogy keserűség van és szívfájdalom?

Vajon a létezésem miért nem azt juttatta az eszetekbe, hogy milyen jó létezni?? Az életem miért a halálra emlékeztet?

És ha már halál, azzal miért nem emlékszünk arra, hogy az is egy új létezésnek a kezdete?

Kezdjünk már el emlékezni erre, hogy a vég is egy kezdet!

És hogy akármilyen is az élet, vagy akármennyi élet is jut, azt éljük teljes szívvel! Ha mindössze kettő perc jár, azt is használjuk ki a kapcsolódásra és az egymásra való odafigyelésre, a törődésre, a gondoskodásra, a szeretetre.

Mert ennyi az élet!

Ezért vagyunk itt, hogy ezt megtapasztaljuk, ezt éljük!

Oké megélni a keserűséget, meg a fájdalmat, de az ne vigye el a figyelmet az életről, és ne ragadjunk bele! A veszteség és a halál ne vegye át a hatalmat az Élet felett.

Az én születésem és halálom ezt a hírt közvetítette.

Ezért jöttem, ha csak két percre is, hogy erre emlékezzetek.

Ne sirassatok, hanem ünnepeljétek az Életet!

Ünnepeljétek a Szeretetet.

Ne fagyjatok bele a fájdalomba!

Nyissátok ki újra a szíveteket!

Merjetek újra szeretni.”