Szaturnusz kazimi | Lassulni. Lassulni.

A Neptunusszal való randevúja után, a Nap mára megérkezik a Kos jegy elején (a Halak visszaúszó fonalánál) álló Szaturnusz mester - a Kapu őre, az Idő ura mellé. Az idei tavasz az illúziókból való felébredésnek és a valósággal való szembetalálkozásnak az ideje lesz.

A hétvégi Lélekállat workshopon az erdő teljes népe megszólalt előttünk:

„Egy koszos és töredezett lécekkel körbevett karámot látok, ami üres. Csak a patanyomok látszódnak és hogy innen valaki kiszabadult. Valami intenzív hágás történt... valaki meghágta az energiákat és elindult.

A környezet poros, meleg, szinte szúr itt a szárazság. Egyszerre van jelen az ürességnek a szomorúsága & fájdalma.

Az aggodalom, hogy vajon mi történhetett. Valakinek elment az esze??

És a tehetetlenség, meg a tanácstalanság, hogy most mi van ezután?

Egy Ló vagyok és irdatlan sebességgel, megállíthatatlanul száguldok.

Nem látom, hogy mi van magam körül. Azt sem tudom, hogy milyen évszak vagy napszak van, vagy egyáltalán milyen földrajzi helyen vagyok. Mindössze az izzadt hajam által eltakart szememig látok. Durva robbanásokat és hangokat hallok mögülem és riadtan futok.

Teljesen ki vagyok fulladva.

Zihálok.

Csatakokban folyik rólam a víz, éhes és szomjas vagyok. Hiányzik belőlem a táplálék, az üzemanyag. Alultápláltnak és energiafosztottnak érzem magamat, mégsem tudok megállni.

Ahogy ezeket kimondom, kicsit visszalassítok, de azonnal szorítani kezd a gyomrom:

"Az nem biztonságos!"

A hátamon nem ül senki.

Nem vezetnek.

Élem a ló-ságot, a vágtát, de kifeszül a derekam, mert a testem már kérné, hogy valaki megüljön és lágyan irányba rakjon!

Ez most meg is történik és minden egy csapásra megváltozik.

Már látom, hogy hol vagyok és érzem is az életet.

Hihetetlen biztonság az, hogy ül rajtam valaki, aki közben nem irányít, mert nincs a kezében gyeplő. Nem mondja meg, hogy milyen ütemben menjek, épp ügessek vagy vágtázzak. Nem rángat, pusztán jelen van.

Teljesen össze vagyunk kapcsolódva egy fonalon keresztül – olyan érzés, mint a mennyország.

Most bevillan a karám képe.

Azt érzem, hogy szeretnék visszamenni. Rendet tenni. Elsimítani, elgereblyézni a homokot, hogy ne látszódjon a törésnek a nyoma. A léceket csak visszaillesztem, de nem cserélem ki. Nem akarom felújítani az egészet, inkább csak felkészítem egy új időszakra.

Most épp megpörgeti valaki az idő kerekét: tavasz, nyár, ősz és tél váltják egymást. Ezekben a hónapokban hol bent vagyok, hol tanulok, hol legelészek vagy a porban hempergek odakint.

A karámnak lett egy új ajtaja is – egy átjáró a kint és bent között.”

Mostanra átjutottunk a szülőcsatornán.

Vége a véres kitolásnak, de azt hiszem mindannyian egy kicsit road-weary-k: kimerültek és fáradtak vagyunk.

Az elődöktől azt tanultuk, hogy folyamatosan harcolni és hajtani kell a túlélésért. Hogy lassítani az nem oké.

De mi már másra vágyunk.

Elég volt az értelmetlen és a végeláthatatlan hajtásból! A mindenkinek megfelelni akarásból. Hogy sokfelé legyünk és szétszórjuk a figyelmet. Az újabb és újabb tanfolyamokból. A pénznek a hajszolásából.

Abból a meséből, hogy mi vagyunk a motor és ha nem csináljuk, akkor majd szétesik minden körülöttünk.

Ez egy óriási illúzió.

A komoly és bölcs Tanító ma a jelen valóságra húzza a figyelmet. Mellette kicsit elhalkul a Neptunusz-féle zene. A Szaturnusz mint egy detektív, épp helyszínel. A múltat pásztázza és nagyon aprólékos:

"Vajon mi történhetett itt?

Mi az a minta, ami ide vezetett??"

Látja a karámban a patanyomokat, amelyek egy mintázatot adnak ki és amelyből felvehetők a félelemnek a jelei. Ez egy lázadó menekülés volt. Annak a félelme, hogy mi lesz, ha valaki elkezd vezetni.

Az ellenállás a Rendnek: a karámnak és a kereteknek szólt és hogy kifutni ebből.

Pedig a keretek, amikor jók, akkor pont biztonságot, támaszt és nyugalmat adnak.

Ahogy a Ló most visszatér, megállnak ketten egymással szemben és a Szaturnusz szigorú tekintetében van egyfajta kérdőre vonás:

"Már megint mit csináltál? Miért nem lassulsz le? Miért nem tudsz már lenyugodni?? Meg kell tudni állni a pillanat pillanatában. Nem szabad bolygóhollandi módjára futni!"

Egymás szemébe nézve és tükörként mozdulva, a már felnőtt, de még betöretlen kanca most meghajol a Bölcsesség előtt. Érzi, hogy meg kell találnia a helyes tempót, ami hosszútávon is fenntartható.

Az időpillanatban azért ott van egy kis nosztalgia és a kérdés is: az eddiginek vajon volt értelme??

A Szaturnusz aztán azt mondja:

"Most magadra hagylak, de mindig itt leszek." – s ezzel a mondattal kimegy az ajtón, ahonnan méltóságteljesen vonul el a Tó felé.

Neki csupán annyi volt a dolga, hogy ránézzen, hol és mi működik. Neki nem feladata ítélkezni. A lényéből szeretet és méltóság árad, mint egy nagyszülőből, akit mindenki tisztel. És akiről mindenki tudja, hogy ő bizony a Rendszer összetartója.

A Szaturnusz minősége az Egységre emlékeztet, ami ahhoz kell, hogy ne ez a kibillent valóság legyen. De már máshol van dolga.

Minden rendben van.

Mindenki hibázik...

Ahogy lassan kezd minden lenyugodni, a tájban és a növényzetben is megjelenik az élet: szakad az eső, aztán fúj a szél, majd süt a nap.

"Egy csupazöld színes réten vagyok. Hatalmas szélfúvás jön, majd el is tűnik. Mögötte előtűnök, mint egy gyönyörű fehér ló. Állok középen. Felnézek és hullanak rám a hullócsillagok.

Tele van a szívem melegséggel és szeretettel!

Elkezdem a farkamat csóválni.

Érzem az illatokat, a virágokat, a fű finom szagát.

Jó érzés, hogy csiripelnek a madarak.

A távolból dobolást hallok, aztán a semmiből egyre erősebb és intenzívebb lesz a lódobogás. Kiscsikók jelennek meg körülöttem, akik tekingetnek rám és azt érzem, hogy meg kell állnom. Oda mernek jönni hozzám, érzik a biztonságot és hogy megnyugvást tudok nekik biztosítani. Én pedig érzem a melegségüket, jó, hogy ott vagyunk egymás mellett és nem elnyomjuk, hanem segítjük egymást.

Együtt elkezdünk lassan, lassan, lassan lépkedni.

Aztán vágtázunk, ami által egyre nagyobb szabadságot érzünk.

Felszabadul a lelkünk és érezzük az ősi bizalmat, ami addig is ott volt, csak nem akartam elhinni.

Most felfogom, és ha engedem, hogy legyen, akkor az is jó lesz nekem ha vágtázom, meg az is, ha csak pihenek.

Érzem a szívdobogást, hogy jó együtt, de mégis külön!"