Mars-Plútó kvadrát | Mágusként, Te mozgatod

A Mars bolygó, 2026. május 19. – június 27. között áttáncol a Bika jegyen, ahol az első napjait a Vízöntő Plútóval való derékszögben tölti (aktív: 2026. május 26. – június 2.). A közelgő Telihold képletének a koronáját elfoglaló égitest jelöli majd ki számunkra az elkövetkező időszaknak a vezérmotívumát, ezért a mai üzenet kiemelten fontos.

Két világkorszak között állsz.

Mint a születéskor a magzatnak, az egyik feled megakadt a sötét alagútban, miközben a másik már kifelé tekint és fél szellemmel látja a kinti neonfényeket. Félfüllel hallja az életnek a zajait. De mintha két fal közé lennél beszorítva. Vagy középen el lennél vágva s nem is egyként tapasztalnád most magadat.

A mögötted lévő dolgoktól már borsódzik a hátad. A múltra gondolni fullasztó, szédítő és félelmetes.

Közben meg tovább nőni sem mersz. Mint Aliz csodaországban, attól félsz, mi lesz, ha még nagyobbra nősz és túl kicsivé válik a mostani helyed. Mi történik, ha netán annyira nagyra fújod magadat, hogy többé el sem éred majd a többieket? Ha maximálisan szétpattintod a falakat??

Közben odabent, mint egy szikla, kemény, nehéz, hideg a szíved.

Jó lenne végre letenni, mert emiatt nem tudsz másra figyelni. Ahogy most lerakod, mintha megint jönne vissza… Nagyon fáj. Már érzed, hogy nem azért nem kapsz levegőt, mert valami kívülről nyom, hanem mert totálisan megkövesedtél belülről.

Ez az, amit idáig nem akartál látni és kimondani.

Ami itt és most mozgásképtelenné tesz s félúton megállít.

Próbálsz hát befelé figyelni. Várod, hogy legyen valami. Ilyenkor már jönni szoktak a meglátások! De most valahogy mégsem. Mielőtt becsuktad a szemedet, odakint néztél egy fát, amit viharosan fúj a szél. Arra gondoltál, milyen sötétek a felhők! Ahelyett, hogy befelé lennél, most is ezen kattog az agyad, vajon odakint mi történik. Legszívesebben kinyitnád a szemedet. Közben meg halára idegesít, hogy nem tudod jól teljesíteni, amit kéne és amit kitaláltál magadnak.

Zavar ez a kép és nem hagy nyugodni a gondolat.

Amúgy is eleged van már a magadba nézésből! Mintha minél többet lennél a mélységben, annál rosszabb lenne. Ha csak az önismeretre gondolsz, azonnal rád tör a kedvetlenség és a fáradtság. Mintha semmi értelme nem lenne ennek az egésznek! Ha úgysem mész előre, akkor minek is felkelni?? Úgy igazán kedved sincs semmihez. Jó ideje nem tudod élvezni vagy szimplán átélni azt, ami van. Eddig azért küzdöttél, hogy életben maradj. És ahogy azt sikerült, útközben valahogy eltűnt belőled az életigenlés.

Kiüresedtél.

Azt tanultad, hogy az életnek akkor van értelme, ha magad határozod meg annak az irányát és ha önállóan vezeted. Felkelsz és van dolgod, célod. Most látni szeretnéd már azt a verziót, amelyben megérkeztél és azt érzed: itt tök jó és ez öröke így is marad.

Szabad akarsz lenni és azt hiszed, ezt a külvilágod nem engedi. Valójában képtelen vagy a kötetlenben kiteljesedni. Félsz meghalni, elveszíteni a kontrollt és maximálisan elengedni a gyeplőt, mert úgy emlékszel, a legnagyobb balhé mindig ilyenkor van.

Nyitva van a szemed, de nem látsz.

Pedig a képességed biztosan megvan; tudod érzékelni a világost és a sötétet. Mégis, mintha homályos lenne a retinád. Azt sem tudod, hogy mi merre vagy hol van az előre. Elképzelésed sincs, hogy mi micsoda. Egy nagy szürke maszat van előtted, ami egyszer mozog, máskor kicsit hullámzik.

Kiszámíthatatlan...

Bármikor jöhet benne bármi!

A sötétben tapogatódzol. Mint a vak ember, teszed magad elé a kezeidet. Vajon lesz majd szembe egy fal? És mikor mész bele a másikba? Attól félsz, ha kiérnél a szakadék szélére, észre sem vennéd és lezuhannál.

Egy szürke börtönben élsz, ahol arra megy el az energiád, hogy keresgélsz valamiféle értelmet.

Ám a megoldás nem itt lesz.

Ki kéne már nyitni a szemeidet!

Ez így nem pálya, hogy nem látod az életet és abban magadat sem.

Mert ha itt is lenne előtted egy tükör, sem tudnál belenézni.

Sejtésed sincs, hogyan nézel ki.

Vajon szép vagy, netán csúnya?

Ez az egész, mintha már a befelé látásra akarna terelni… hogy többet ne a külvilághoz való viszonyításként definiáld önmagadat.

Ahelyett nézz úgy igazán befelé!

Belül vajon szépnek tartod magadat? Neked, belülről mi az, hogy élet? Mik a határaid? Számodra mit jelent az, hogy szabadság?

Odabent van az erőd, ott vagy TE.

„Ki??” – kérdezel vissza.

Eddig annyira a kinttel voltál elfoglalva, hogy szinte megszűnt a kapcsolatod a bentivel.

Ahogy most megállsz, kezdenek elcsendesedni a kérdések és az állandó nézelődési vágy.

Nagyon lassan, de érzed, hogy rétegekben folyik le rólad az iszap. Pillanatokra már látod a bőrödet. Az más színű és megmondja, hol kezdődsz. Kezded érzékelni magadat. Úgy igazán kapcsolódni saját magaddal.

Már érzed, hogy a sötétben hátramaradt rész is hozzád tartozik. Őt is fel kéne zárkóztatni! Ki kéne tudni hozni ide a felszínre. Ahogy kezded betölteni a testedet, lassan egésszé válsz. A fehér hozzálát kiszínezni a feketét, és már az sem annyira élénk, hanem anyagszínű.

Mint amikor a lélek megérkezik a testbe, most próbálsz belemozogni ebbe az Új Formába.

Belakni azt.

Jéé! Nem érsz véget a kezeiddel. Te mozgatod ezt a rugalmas anyagot. Képes vagy azt manipulálni. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Kedvedre maszatolhatsz vele. Mint amikor a csecsemő kalimpál a kezeivel, a lábaival és felfedezi, hogy meddig tart a valóságának a határa. Hol ér véget ő és honnan indul a világ.

Azért vagy itt, hogy játssz ezzel a térrel.

Ahogyan a feketét is kihoztad, ugyanúgy a körülötted lévő teret is bármikor képes vagy átalakítani.

Próbálgasd!

Hopp, most beleütközött a karod egy falba.

Kemény.

Tapogatod.

A hátad mögött érzel egy támlát...

A szíved helyén lévő kráterből épp kiveszel egy aranyalmát.

Ez a valódi alkímia: a sárból, aranyat készíteni.

A mellkas helye még nehéz, pedig most nincs más ott, csak a lyuk.

Egy horpadás.

Mit kezdhetnél ezzel az almával?

Mintha segítene elindulni… igen, ez vezet előre!

Csak baktatsz. Még mindig nehéz… Egyelőre elképesztő távolinak érzed azt, ami előtted van. Lassan egy erdőbe érsz, ahol, mint egy térképen, hologramok színezik a tájat.

„Jó irányba megyek egyáltalán?” – kérdezed.

Aztán emlékezteted magadat, hogy itt van a tenyeredben az iránytűd.

Amikor visszateszed az almát a mellkasodba, akkor mintha élővé válna a körülötted lévő táj.

Amikor kiveszed, hirtelen minden illúzió lesz.

Mintha nem lenne semmi, ami a helyén tartaná…

Aggódsz, ha nem fogod, vajon majd kiesik?

Az elején lehet, hogy kicsit többet kell még itt tartani a kezedet. De csak addig, amíg megtanulod, a középen legyen a fókuszod. Egyelőre hamar elfelejted… Ezért is hiszed azt, hogy hajtanod és keresned kell valamit.

Most találsz egy tisztást, ahol azonnal elkezd kikönnyülni a szív. Nagyon nagy itt a hely, már-már kong. Bőven van neki hely! Ismeretlen érzés, hogy végre kapsz levegőt.

Megjelenik egy szőrős állat, vannak már társak is!

Egy férfias erőt képvisel, van benne tartás. Tudja a dolgát és hogy miért van itt. Együtt lép veled az úton - neked is segít beteljesíteni a feladatot, véghez vinni egy küldetést.

Már nem vagy olyan egyedül.

Eddig nem is érezted, hogy mennyire, de ez a találkozás most felhívja rá a figyelmedet…

És, hogy ne feledd, van segítőd!

Nem neked kell minden pozíciót betölteni és mindenféle feladatot megcsinálni. Leengedhetsz abban, amiért azt gondoltad, felelned kellene. Végre! Jön le a hátadról a súly. Nem neked kell vinned... átengedheted...

Minden Nő elengedhet a sok teherből.

„Ne akarjatok mindent Ti megoldani – mondja -, mert vannak mások, akiknek kifejezetten ezekre a dolgokra vannak képességei. Ha csak a saját térfélen maradtok, amit jól tudtok, nekünk megmarad, amihez mi értünk. Mi tökéletesen átlátjuk a dolgokat. Nem kell azt is csinálni, ami a mi dolgunk lenne. Nem baj, hogy eddig így volt… Nincs hibáztatás és nem kell szégyellni. De már mi is itt vagyunk, ha engeditek! Felvértezve a szakavatottsággal, készen!”

Elfekszel a fűben.

.

Heverészel és tök jó.

Egy régi hang sürgetne, hogy keresni kéne azt a valamit előtted, de többé nincs kedved.

Jó itt.

Csak ebben szeretnél lenni.

Megkérdezed a szívedet: Kell keresnem ennél többet?

„Most nem.”

Már az sem érdekel, hogy kint mi van. Tudod, hogy az is létezik, de inkább magaddal vagy.

Egyre tágul a fényed, amelyben érzed, hogy a Fa, amit még a legelején láttál, igaziból TE vagy. Nem is a szél mozgatta, hanem Te, csak a nagy rohanásban észre sem vetted.

Elválasztott tőle a maszlag.

Ahogy tovább tágul a tudatod, már tisztán érzékeled, hogy mindent TE mozgatsz.

Te vagy a Fa.

A Szél.

A köztetek lévő gumianyag.

Mindegyik vagy és egyik sem.

Most megállt a Fa.

Megállt a Szél.

Mert TE is megálltál.