Mars-Algol együttállás | Pihenj katona!

A Mars a mai napon éri el a Bika jegy végén pislogó Algol állócsillagot. Ez a napforduló időterében zajló együttállás szintén megér egy külön bejegyzést, hiszen annak üzenetei jönnek velünk a teljes nyárra. A Mars-Algol, valamint az Ikrek Uránusz-Sedna-Ceres sztélliuma a forduló képletében az Mc-re került, amiért az időszaknak a vezérelvét is jelenti.

A hátamon fekszem.

Mellettem itt hever a fájdalomban hűséges társam. A batyum, akit jó ideje cipelek magamhoz láncolva – mintha valami hevederen lenne rámkötve. Mindketten hulla fáradtak vagyunk a küzdelemtől.

Pusztán a gondolattól, hogy muszáj megint kelni és indulni a napi feladatokba is kimerülök.

A szemeim égnek a klórtól, ami vörösre marta ki őket, ahogy próbáltam azokat még a víz alatt is nyitva tartani - folyamatosan várva a veszedelmet.

A testem fáradt az izommunkától.

Az idegrendszerem pedig attól, hogy mindig azt figyelje, vajon melyik irányból érkezik az újabb rémhír. Kivel kell majd megint csatározni egyet.

Bekapcsolom a telefont és akármerre nézek, mindenhol csak a háború, az egymás bántása.

A pusztítás.

A balesetek.

A kertemben a vízhiány.

A sárgaság.

Minden kiégett.

Porzik, olyan, mint egy sivatagban.

Hiányzik a víz, ami kimossa a szemeimet.

Ami lehűti a felhevült testemet.

Megitatja a növényeket és az állataimat.

A szomjazó lelkemet.

Egy pillanatra végre megállt kicsit minden.

Nyugalom van.

A folyton rágó álkapocs is ellazulhat. Abbahagyhatja a vicsorítást.

Látom, ahogy jönnek az ismerős körök és helyzetek, de már nincsen kedvem úgy reagálni, mint akár még egy-két éve tettem volna az idegességből, a dühből vagy a feszültségből. Napokig egy stroke közeli állapotban szorongva, hogy vajon mi lesz. Vagy visszamenni a védekező üzemmódba.

Most egyszerűen csak hagyom, hogy legyen minden és bármi, ami megérkezik a valóságomba. Megfigyelem a dolgokat, de azokkal kapcsolatban nem számítok a legrosszabb végkimenetelre.

Pontosan tudom, hogy van két lábam, ezért ha valami nem tetszik, dönthetek úgy, hogy arrébb megyek.

Van két karom, amivel bezárhatom a kaput.

Bármikor becsukhatom a szememet, ha nincs kedvem nézni a hírfalamon érkező üzeneteket vagy fenyegetéseket.

És van egy szívem is, ami mindig vezet a béke és a harmónia felé.

Most leheverek egy fa árnyékába.

Többet nem az álkapcsomat rágom, hanem egy fűszálat.

Hallgatom a madárcsicsergést.

A világ őrülete körülöttem ettől még nem áll meg, de én most azt választom, hogy addig itt maradok, amíg vissza nem jön az erőm és az életkedvem.

Talán a következő esőt is megvárom.

Addig szunyókálok egyet. Az alvás a kedvenc dolgom! Visszatölt. Kiskorom óta gyógyítja bennem a betegségeket, a lángokat, a túlhevüléseket.

Úgyhogy most nem sietek sehova.

A dolgaim megvárnak.

Leveszem magamról a harci díszt.

Többet nem kell mereven és vigyázban állni. Sorakozni vagy a kötelező alakzathoz igazodni. Ellazíthatom a testtartást. Nem kell vezényszavakra válaszolni és parancsokat végrehajtani.

Attól még a helyemen maradok, hogy leteszem a nehéz páncélokat, amelyek miatt, ha esett volna sem ért volna el a víz.

Most hagyom őket is pihenni.

Ahogy lekerül rólam ez a fémes ruha, már érzem a kapcsolódást a talajjal, a növényekkel, az élettel.

A Nap sem olyan égető, mert már nem a fémen keresztül hevít, hanem a szabad bőrömet süti.

Megérinthet a szél is.

A fejemen sincs ott többet a sisak, ami lehúzza.

Emiatt tisztábban látok.

Jobban hallok.

És milyen érdekes, ahogy az érzékeim kinyíltak, a szemeim mintha még inkább befelé fordultak volna.

A belső csendbe, amely azt mondja:

"Pihenj vándor!

A dolog megvár.

Pihenj katona."