Jupiter & Uránusz | Teljes nézőpontváltás

A Jupiter-Uránusz nagytalálkozó idején ideje van merőben máshogy gondolkodni, mint eddig! Válts nézőpontot és megváltozik a valóságod!

"Azonnal a bokszra kész állapotba, ökölbe szorultak a kezeim. Mintha ütni akarnék, de a kézfejek inkább befelé és a magam irányába mozdulnak. Az egész testem görcsösen össze van feszülve. Az energiának, a dühnek, az akaratnak, a feszültségnek a kivezetése helyett azt mintha teljes egészében befelé fordítanám.

Ez egy önbox.

Magammal viaskodom és az hozza létre ezt a görcsös állapotot. Súlyokat érzek a hátamon, amelyek miatt tovább görnyedek. Olyan, mintha terheket hoznék, húznék magamon és ezek csak pluszba lenyomnak.

Már szabadulni se tudok.

Nem elég, hogy a görcs maga lezárt, most már odafentről is lenyom ez a valami, ami folyamatosan húzza tovább a hátamat, a derekamat. Az erős befelé feszülés és szorulás már a nyakamat is lenyomja. Ez az egész szinte rámül és bezár.

Azt érzem, hogy csak ki kéne engedni végre! De ezek a terhek annyira súlyosak, hogy mostanra már nem engedik, hogy kijöjjek a görcsből.

Pedig az irány az egyértelműen a felfelé kiemelkedésben, a kifelé nyitásban van. Oda kéne irányítani az összes energiát, ami most ide befelé gyűlik a kézfejekbe! Olyan, mintha ezzel csak magamat bántanám.

Úgy érzem magamat, mint egy bebábozott bogár. Magzati pózban vagyok és valami erősen rám tekeredik.

Akárcsak egy szárnyat, ki kéne nyitni a hátamon lévő kemény kitin páncélt és elkezdeni kifelé lélegezni! Azt érzem, hogy ki kéne magamat robbantani ebből a keménységből! Mintha már magzatként sem egy puha valami vett volna körül, amibe úgy szívesen beágyazódtam volna. Azért is húztam, húzom magamat össze, mert azt éreztem, hogy csak így tudok túlélni. De azzal, ha elbújok, mintha a növekedésemet, a kifejlődésemet, az evolúciómat is gátolnám.

Akárcsak egy atombombát, szét kéne robbantani az egészet!

Már olyan sok rajtam minden, hogy ezt másképp nem lehet. Innen nem lehet fokozatosan kiszabadulni, lépésről lépésre kirakni az egyik lábujjam, majd másikat. Ennek teljesen robbannia kell már!

Az a dilemmám, hogy ha robbantok, azzal talán olyan dolgokat is elpusztíthatok, amiket nem akarnék. Egy robbanást nem lehet irányítani...

Ha most kitörök, az mindent visz magával! Az széttöri a gátat.

Ugyanakkor az új életembe is kirepít.

Mintha a páncél erről szólna. Olyan, mintha ennek a felelősségét vinném, ennek a súlyát cipelném a hátamon. Vajon milyen pusztításokat fog végezni körülöttem, ha kirobbanok a várva várt új életbe?

Most kitörtem, de látom magam körül a háborús jelenetet, a romokat és a pusztításnak a nyomait.

Olyan, mintha a születéssel azt tanultam volna, hogy ha a kitörés útját választom, az bizony kemény következményekkel jár. Hiszen csak ezt az egyfajta módot tudtam: új dolgokat csak így lehet kezdeni. Már ott elhittem, hogy minden változásnak robbanásosnak kell lennie. Hogy minden új kezdet pusztítással jár. Mintha ma is ezektől rettegnék.

Talán ezen a hitrendszeren kéne most változtatni.

Vajon el tudom képzelni, hogy az új kezdet - a valami merőben új és más, anélkül is megszülethet, vajon ÉN megszülethetek-e úgy újra és újra, hogy az nem jár majd véres következményekkel?

Ahogy ezt kimondtam, most annyira megkönnyebbültem!

Itt csak egy nézőpontváltás szükséges. Máshogy kell elkezdeni gondolkodnom a váltásról, a változásról. Azt hiszem, hogy nem kéne erre így rágörcsölni. Igen! Ezt tanultam, hogy az első lépés az mindig robbanás- vagy életveszélyes és talán életeket is követel.

De mi van akkor, ha most nem így lesz??