Ikrek Újhold | Új Kommunikáció születik

A napfelkelte pillanatában (4:54-kor) jött létre az Ikrek Nap és Hold együttállása a képletnek pontosan az aszcendensén - szembenállásban a Nyilas Lilitthel. Az új holdciklust tehát a mostanra már az árnyékban haladó Merkúr uralja: ami ezekben az órákban elkezd kibújni a tudatnak a felszínére, vélhetőleg a nyár végére fog a mindennapok szintjén is beérni.

Kora reggel van.

A redőnyön keresztül már finoman besüt a szobába a Nap. Odakintről hallani a csicsergést és a mozgást. Mégis, mintha egy üveggömbből érzékelnéd csak az életet. Ebben a hideg benti burokban teljesen kihűltél.

Talán most ez hajt ki a legjobban: vágynál már melegedni!

Engedni a melegséget...

Tetszik a játékosság a madaraknak a hangjában.

Kíváncsivá is tesz, vajon milyen lehet nem folyton csak egyedül, hanem a társakkal és a többiekkel is kapcsolódva?

Együtt.

Valamiért mégis össze vagy húzódva. Az odakintnek vagy a kapcsolatnak a gondolatához a sírás társul benned. Bizonyos emlékek, meg a múltbéli fájdalmak vagy csalódások. Mindazok az események, amelyek mára azt eredményezték, hogy kihűlj és kényelmesebbnek találd a sötétet meg az egyedüllétet.

Talán egészen korán, még az anyukád hasában történt.

Bár néha hallottad a hangját, mégsem láttad őt. És mintha soha nem ment volna át az információ köztetek. Amit át akartál küldeni, az süket fülekre talált. Falakba ütközött. Ott voltál tök egyedül az élettelen burokban, ami olyan volt, mint egy kongó szürke barlang, aminek a faláról visszapattan a hang.

Az idővel hullafáradt lettél a próbálkozástól.

Kedvtelenné, depresszióssá váltál és végül teljesen le is halkultál.

Elment a kedved, hogy a falnak mondjad:

„A francnak küldjem itt a jeleket? Mindek próbálkozzak? Úgyis esélytelen… Nem hallják… Senki sem figyel.” – konstatáltad.

Miközben jött volna a szívedből az a sok-sok dolog, de mint amikor megtörik a vezeték, a köldökzsinóron megszakadt az üzenet.

Azt érezted, össze kéne kapcsolódni!

Hozzá akarnál tartozni, de a túloldalról mégsem jön az élet.

Olyan volt, mint egy jégbarlangban. Megfagytál, talán még a mozgásban is leálltál. Próbáltad lehelgetni a köztetek lévő falat, mint amikor télen be van fagyva a kocsi ablaka. Törölgetted, hátha kilátsz. Integettél, de sehol senki. „Miért nem hallotok?” – kérdezted, de hiába. Nem jött a válasz.

Sokszor ma is ugyanezt éled át.

Arra megy el az összes erőd, hogy próbálnál kapcsolódni, de a mondadód szinte visszhangzik. A szavak visszafordulnak és nem mennek át a túloldalra. Nem jutnak el a másikhoz. Ami újra és újra benyomja az egykori fájdalmat, hogy a hangod nem számít és nem érdekes.

Ezért le is folytod.

Halkan beszélsz. Senki meg se hallja! Senkinek ne tűnjön fel, hogy itt vagy. Elbújsz a sarokba és egészen pici maggá mész össze. Ezt legalább már tudod hogyan kell!

A görcsös kapcsolódási vágy közben teljesen elviszi a figyelmedet magadról.

Az, hogy Te ki vagy, nemhogy másodlagos... ez a fogalom mintha nem is létezne.

"Ki vagyok én?"

"Miért vagyok itt?” - ilyenekkel foglalkozni nincs időd

"Miért és kinek beszélek??” - az ehhez hasonló gondolatok eltűnnek a káoszban, mert az összes fókuszod azon van, hogy mi van ott kint a többiekkel, és Te meg miért vagy ennyire egyedül.

Az aszcendensre ülő Újhold azt mondja, hogy kicsit ideje lenne magadra is figyelni. Lassan el kéne kezdeni kitalálni, hogy ki vagy.

Vajon mit akarsz mondani vagy megfogalmazni magadról?

Mit szeretnél közölni a világnak rólad?

Hogyan akarod saját magadat jellemezni?

Ki az, hogy ÉN?

És jellemzően ezen a ponton akadsz el.

Jönnek az ötletek. Elemezgeted őket. Próbálod kianalizálni az érzéseidet, valamint a gondolatokat a világól, és abban önmagadról. Ám ezekhez az ötletekhez nem kapcsolódsz érzelmi szinten. Mintha csak a fejedben pörögnél...

Mert réges régen megszakadt a szívvel a kapcsolatod.

Amit magzatként a burokban elvesztettél az nem egy ikertestvér volt, hanem az ÖNNÖN ÉRZŐ RÉSZED.

Az az aspektusod, akinek még ki volt nyitva a szíve a kapcsolódásra.

Kicsiként mintha azt tanultad volna, hogy kapcsolódni egy veszett harc. Az egy örök küzdelem. Falba ütközés. Egy magányos játék.

Minek is az egészet csinálni??

És ezért mintha ezt a részedet hátul hagytad volna…

Előtted már nőknek a hosszú sora tanulta, hogy érezni, kötődni, szeretni az fáj. Az nem vezet jó dolgokhoz.

Sőt.

Önmagában nőnek lenni is egyenlő a bántással.

Bejöttél a „fejben vagyok” működésbe.

Lekötötted a köldökzsinórt. Elvágtad a kapcsolatot ezzel a működési móddal. A fejedben ráadásul egész jó sikereket érsz el, hiszen a világ jutalmazza ezt az üzemmódot. Itt azt érezheted, hogy jól elvagy, mert a segítségével el tudsz jutni A-ból B-be. Akár még elismeréseket, pénzügyi jutalmazásokat is kapsz azért, mert ügyesen tudsz analizálni.

Csak épp arról nincsen fogalmad, hogyan kéne végre érezni.

Az Újjal is agyból próbálsz kapcsolódni.

Valahol olvastad, hallottad, tudod, hogy itt és most valaki másnak kéne megszületnie. Amiért azonnal el is kezdted a fejedből megírni, hogy ki szülessen meg.

Majd te kitalálod!

Ahogy az életedbe érkező gyermeket vagy háziállatot is megpróbálod a saját elképzeléseid szerint formálni, ahelyett, hogy előbb megismernéd.

De ezt már nem innen kéne indítani…

A mellkasodnál viszont olyan vagy, mint egy jégcsap. Néha, amikor valami közelebb lép és megérint, akkor rettegsz, hogy el fogsz olvadni.

Kiolvadsz és nem marad belőled semmi!

Az ego számára ijesztő ebbe belegondolni…

El sem tudja képzelni, hogy úgy is lehet kapcsolódni, hogy abba nem haltok bele.

Úgyis megérinthetnek a dolgok, hogy abban nem fogtok eltűnni.

A Lilithtel szembenálló Újhold visszahívja a kitaszított részeidet.

Egy-egy pillanatra már megtalál valamiféle érzés is. Megnevezni ugyan még nem tudod, de már könnyes lesz tőle a szemed.

Érzések… ezek félelmetes dolgok a számodra…

Próbálnád őket kitolni magadból, ne is jöjjenek közelebb! Már szinte automatikus is ez a kapcsolódás: nem látni a másikat. Tisztes távolságra maradni. Elbújni a páncélok mögött. Halkan szólni, mert azt vissza lehet szívni. Aztán olyan sokáig szívod, szívod, hogy vulkánként kell kitörnie…

Most olyan megható, ahogy a daloló madárkák próbálnak kicsalogatni.

Mintha a hajnali napfény is egyre inkább szűrődne már be és most megsimogat a kezeivel:

„Már mindegy mi volt! Gyere a fényre! Gyere, bújj ki! Minden percben újjászülethetsz! Most itt a lehetőség egy új kezdetre!”

Kifolyik a könnyed, elárasztanak az érzések!

Elérzékenyülsz, mert milyen más, amikor az érintés nem fáj. Amikor a figyelem nem szigorú, lenéző, lekicsinylő vagy bántó. Amikor a hangodat felerősíteni kíváncsiságot és érdeklődést gerjeszt a másikban. Megnyit köztetek egy kaput. A kommunikációnak az ajtaját, amin keresztül kifejezhető az, ami oly sokáig bent volt a mélyben. A benső barlangban, amit lezártál a lakatokkal.

És most, mint a kis virág a fényre, elkezded óvatosan kidugni a fejedet:

„Biztos? Nem kapok pofont, ha kiengedem az arcomat és azon mosoly van?”

Kinyújtod a leveleidet is, amelyeket finoman megérint a levegő, azon keresztül pedig egy új információ:

„Gyere, ne félj! Minden rendben lesz!”

Megmosod az arcodat a napfényben, kinyújtod az alvásban összeszűkült tagjaidat és elkezdesz beszélgetni a fákkal, a virágokkal, a madarakkal. Aztán bárkivel, aki szembejön veled, legyen az egy szomszéd, a postás, egy kiránduló vagy akár egy régi jóbarát.

Kinyílt az élet és ideje játszani!

Még kicsit bátortalan vagy, mint a kisgyerek, aki most tanul járni és beszélni.

Igen, újra kell tanulni beszélni!

Mintha most egy új nyelvet kéne elsajátítani, amiben talán nem is a hangoknak, nem a hangosságnak jut majd a főszerep. Lehet, hogy ebben az új valóságban már telepatikusan, a kézjeleken keresztül fogsz mutogatni és eljuttatni az információt újabb és újabb helyekre. A láthatatlan hullámokon, az éteri hálózatokon át fogsz kapcsolódni.

Elsőre úgy tűnhet mintha el lennél különülve, de valójában mindannyian ugyanarra a wifi rendszerre vagyunk rácsatlakozva és együtt pulzálunk annak a különböző végeinél.

És ez azt az érzést hozza, hogy nem vagy egyedül.

Vannak testvéreid itt a világban.

Sőt, minden élő létező a testvéred!

Itt van fölötted a Nap, az égi Apa, valamint a Hold, a mennyei anya, és egy család vagyunk ebben a fantasztikus létezésben.