Bak Telihold | Visszaköltözni önmagamba
- 4 days ago
- 6 min read
Ma hajnalban volt pontos a Rák Nap és a Bak Hold szembenállása, amely tágabban a január 18-án, a Bak Újholddal kezdődő féléves ciklust is zárja.
Ha Bak Telihold, akkor írhatnék a karrierről, a hírnévről, az ambícióról, a teljesítményről, az eredményekről.
A radixomban lévő 10-es házas Bak Nappal (és a mellette álló karmatengellyel) órákat tudnék regélni a belső őrmesterről, aki a szigorú hangján osztja ki a parancsot:
„Készíts üzleti tervet. Gyárts újabb stratégiát!”
– és amely megállás nélkül azt kívánja, hogy mindig tudd a következő lépést.
Vagy a tökélynek a felelősségéről, amely mint egy súlyos katonai hátizsák, húzza le a vállakat.
De beszélhetnénk az időről és az öregedésről is, amely megállíthatatlanul itt van.
„Ha nem mozdulsz, akkor lemaradsz!" - mondja.
Telnek-múlnak az évek és egyszer csak elfogy a szusz arra, hogy úgy élj, ahogy igazán jó. A szégyen nélkül, miszerint mások ügyesebben csinálták. Nekik sikerült időben megnyugodni és kiélvezni a dolgokat, miközben neked csak ennyi jutott: negyven pluszosan is a karrieren gondolkodni meg az anyagi biztonságon szorongani, miközben már rég a pihenő ágban kéne lenni.
De hogyan, ha a biztonságnak a fogalma ismeretlen a számodra?
Ha neked az örök & állandó aggódás az otthonos, amely, mint egy hártya a mellkasodban, oly régen benned van… Mintha ez a tompa, kilátástalan és nagyon ismerős hangulat-burok százéve veled lenne. A mindennapoknak a visszatérő érzése volna, hogy biztosan jön valami baj és valami rossz fog történni.
Ez a borúlátás és a „mi szerencsétlenek” már a nagyiban is ott volt...
Emiatt van, hogy ma is inkább a kintben – a bentből & az otthonlétbe temetődésből elfelé, vagy. Otthon maradni nehéz, szomorú, üres, kevés. A menésben van legalább valami, ami a megnyugvásra emlékeztet. Még a hóban-fagyban sem állsz meg: tolod az autót és erőlteted a haladást.
Miközben már halálosan fáradt vagy ebben a saját működésben.
Unod!
Elég volt.
Mégis nehéz hátra hagyni és egy határozott mozdulattal becsukni magad mögött az ajtót a gyerekszoba felé, ahonnan egyszerre szűrődik át ennek a komorságnak, valamint a meleg és megtartó szeretetnek az illata.
Részletezhetném itt a Bak/Rák (Felnőtté válás/Gyerekkor) tengelynek a polaritását.
A benned billegő családi örökségnek, valamint a karmának az ügyeit.
A szülői házhoz való ambivalens kötődésnek a témáját, amitől egyszerre akarsz távol lenni, szabadulni és menekülni, hiszen abban végig kellett nézni anya és apa konfliktusait, majd ahogy a házasságuk is megbicsaklott.
És amivel kapcsolatban most szeretnéd azt mondani:
„Én nem ilyen vagyok!”
És ami, ha nehéz, mégis visszahúz, mint egy Mikulás csomag, ami tele van kövekkel.
Amelyből, ha tehetnéd már réges régen kifelé kapaszkodnál, mint valami mocsaras dologból, ám rád csavarodik indaként. Amit, ha próbálsz kikerülni, újra visszacsúszol derékig. Mintha ezek a kárörvendő indák kontrollálnák a ki-be játékot…
És miért?
Mert ez ugyanaz a hely, ahova hazavittek a kórházból és ami emlékeztet az egykori puha burokra, aminek a formája valószínűleg már nincs is úgy meg, inkább csak a minősége.
Ez ugyanaz a múlt, amely sokszor ijesztőnek, sűrűnek, feketének hat, közben meg komfort és szentimentalitás is van benne.
Ami olyan, mint az anyaföld, aminek neki lehet dőlni, rá lehet állni.
Ami masszív.
Ott van.
Elbír.
Ami maga a szubsztancia és a stabilitás.
A Szaturnusz uralma alatt álló Bak jegyet azokkal a struktúrákkal is szokás összekapcsolni, amelyek megtartják és stabil alapokra helyezik az életet.
Ezek a struktúrák soha nem céltalanok.
Egy házat azért építesz, hogy otthonként élj benne.
A tested azért van, hogy belakjad.
A karriert azért választod, hogy az a benned élőnek a kifejeződésévé válhasson.
Amikor viszont ezek a struktúrák fontosabbá válnak, mint az az élet maga, amely benned lüktet, akkor a Mester előbb-utóbb megállít és arra szólít, hogy nézz rá újra.
A Teliholddal egy időben a Merkúr bolygó ún., retrográd mozgásba fordul, a szemben lévő Rák jegyében.
Most nem azért kell visszamenni az időben, hogy azzá válj, akik egykor voltál. Hanem mert időszerű emlékezni arra, vajon ki lettél volna, ha a túlélés nem írja át a történetedet.
A Bak Hold és a Rák Nap szembenállása nem azt világítja meg, hogy milyen messzire vagy magasra jutottál.
Hanem azt, hogy a hegymászás során vajon sikerült-e megőrizned a kapcsolatot önmagaddal.
Szerinted a benned lévő ambíció, ami ide a csúcsra hajtott, a sajátod? Ki mondja benned azt, hogy ennél is többet kéne akarni? Amit mostanáig csináltál, azt valóban Te szeretted volna? A küldetésed tényleg a tiéd? Egyáltalán fontos tudni, hogy mi a tiéd vagy ez a hiányérzet is csak a másoké? Kinek az elvárása az, hogy túl kellene nőni a szülőkön? Igen, valószínűleg menne… Eddig is ment teljesíteni az elvárt szerepekben. De azok örömet is okoztak? Kiteljesedettnek érzed magadat a karrieredben, amit mostanáig építettél?
A Telihold nem azt keresi, hogy sikeres-e az életed.
Hogy tökéletes-e a teherbírásod vagy elég strapabíró vagy-e.
Megvan-e a gondosan kiépített célod & irányod, a kitűzött feladat, ami felé maximálisan elköteleződtél.
Hanem azt, hogy valóban benne élsz-e?
Ki vagy ma a külsőleg sikeres élet mögött, amelyet megtanultál fenntartani?
A valóság, amelyet a véres izzadtság árán tégláról téglára összeraktál, most felismerhető annak a személynek, aki egykor megálmodta azt?
A retrográd Merkúr nem azt szeretné, hogy visszatérj a múltba és ott vájkálj.
Ahelyett arra bátorít, hogy szerezd vissza azt, amit/akit útközben elveszítettél.
A gyermeket, akinek a gyengédségre lett volna szüksége, de helyette az ambíciót tanulta.
A testet, amely túl régóta működik a kölcsönkapott üzemanyagból.
A hangot, amely elhalkult mindannak a zaja alatt, amit meg kellett tennie.
A sírást, amely felett most is ott ügyel a kontrollnak az álarca – a szolidáris védőőr, aki kitartóan teszi melletted a dolgát.
A Bak a tél első stációja.
Az elmúlt napokban sokat ültem bent a lefagyasztott barlangomban, mint valami hűtőben.
Miközben odakint tombol a nyár, a forróság, zajlik az élet, a lelkem azt mondja, egyelőre idebent van dolog. Zárul ugyanis az életemnek egy fontos korszaka, aminek a fókuszában az volt: a karrieremben haladni, a munkára, a küldetésre, és azokra a célokra figyelni, amiket az anyagi világban el akartam élni.
Mielőtt kiszülethetne belőlem az Új, ami érzem, az eddiginél sokkal gyorsabb, fiatalosabb, fittebb és szabadabb tempót kíván majd. Tele lesz a friss kapcsolódásokkal és elvágja majd a sokéves elvonultságot, az elefántcsonttoronynak a magányát. Elhozza a választott családot, amit már nem valami nehéz vérszerződés vagy a karmikus szolgálat köt csak össze.
Mielőtt tehát ez a könnyebb jönne, az elkövetkező holdciklust még annak kell szánnom, hogy búcsút vegyek a katonás feladatteljesítésnek és eltakarítsam magam körül a régi világnak a nyomait, amelyben kevés hely jutott a melegségnek és a vidámságnak.
Mindeközben néha már előre is nézegetek és arrafelé látom magamat egy virágos réten, ahol a szürke csuklyás alakból, kibomlik a finom nő.
Szép hosszú fehér haja van és nőies ruhát visel.
Sugárzik belőle a kedvesség, a visszafogottság, a lágyság, mégis tudni, hogy igen erős és bölcs.
Mintha ebben a nőben benne lenne (és mára meg is nyugodott volna) az összes korábbi minőségem.
A lépteiben ott van a sűrű stabilitás. Ez a nő le tudja tenni a lábát a földre és annak bizony súlya is van.
Ő már nem akar elfutni semmi elől...
Ha kell, persze el tud mozdulni, mert a lelkében viszi a fütyörésző, az életigenlő és a pattogó legénynek (apukámnak) a rugalmasságát is.
A nagyi botját, ami mintha a kezeinek a meghosszabbítása lenne és amiben ott a csomó erő.
Ez a nő már kimozdíthatatlan – nem billen el egyik végletbe sem.
Erős érzelmi hatása van.
Amikor pillanatokra belebújok a helyére, még kicsit fura és szokatlan. Sokkal könnyebb volt őt kívülről látni, mint átérezni a szépségét. Amivel most barátkozom, az főleg a kezek. Mintha azokat lenne a legnehezebb észrevenni. Mintha csak látnám, de nem érezném őket... Szükségem van viszont rájuk ahhoz, hogy letépjem a rajtam lévő felső ruha réteget.
Nem könnyű…
Beakad itt a fejemnél, ami azt kiabálja:
„Ha csak Te vagy, az nem elég jó!”
Képzeletben végül csak leráncigálom, és máris tudok pördülni, bukfencezni, táncolni!
Többet nem a fejemben, hanem már a szívemben akarom megválaszolni a kérdést:
„Hol szakadt meg a kapcsolat a belső és a külső életed között?
És vajon minek a szolgálatában történt mindez?”
A Bak és a Szaturnusz nem csak a siker és az ambíció, de a mesterré válásnak az útja is.
2026-ban szakaszokban búcsúzik az SB (további részletek egy köv. posztban), ami nekem nem az írást, hanem főleg az asztroterápiás egyéni konzultációt jelentette.
Tízből tízen azt kérdeztétek tőlem elsőnek:
„És mit fogsz ezután csinálni?”
- ez a belső Bak kérdése.
Régóta érzem, hogy nincsenek földi céljaim és a napforduló pillanata emlékeztetett arra a húszéves lányra, aki a guruji lábai előtt ülve magabiztosan azt mondja:
„Az egyetlen vágyam az életben, megvilágosodni”
Ez nem jelenti azt, hogy le fogom rombolni azt az életet, amelyet felépítettem.
De most itt az ideje, hogy visszaköltözzek bele és meghívjam oda az élő önmagamat.
