Hold-Lilith együttállás | Az ősi ütem

Miután a Hold tegnap délelőtt áthaladt az Ceres-Uránusz-Sedna hármassal való szembenálláson és kiteljesedett a Teliholdban, estére utolérte a sötét párját, a Nyilasban. A Hold-Lilith együttállás a képletnek a családi múltat & gyökereket jelölő házában jött létre és a ’𝐏𝐞𝐥𝐢𝐜𝐚𝐧𝐬 𝐦𝐨𝐯𝐢𝐧𝐠 𝐭𝐡𝐞𝐢𝐫 𝐡𝐚𝐛𝐢𝐭𝐚𝐭’ (jel: „Pelikánok költöztetik az élőhelyüket”) c. szimbólumot aktiválta.

Ez a holdciklus annak a mélyebb felismeréséről szól, hogy a régi (szellemi) környezet többé nem élhető.

A meglévő gondolkodási struktúra ezentúl nem tápláló.

Máshol van a következő életszakasz.

A túlélés és/vagy a fejlődés érdekében egyénileg és kollektíven is mozgásba kell lendülni, tovább kell tudni állni.

Ez a szimbólum rezonál a ciklusváltással a költözéssel, az identitásváltással, a spirituális útkereséssel, vagy olyan élethelyzetekkel, ahol a régi „ökoszisztéma” kifutott.

A jelképnek az árnyoldala az örök nyugtalanság, a gyökértelenség, a „mindig máshol lesz jobb” érzés, illetve a menekülésnek az idealizálása.

Pozitív megélésben viszont egy fontos evolúciós lépésnek, a nagyobb élettér keresésének és a megfelelő időben történő váltásnak a lehetőségét mutatja.

Ideje hát menni és egy Új Világot keresni a mostanra kiterjedt és óriásibb ÉN számára.

A migráció persze nem feltétlenül csak fizikális.

Sőt.

A Nyilasban jellemzően egy hitbéli vagy kulturális áthelyeződésről, egyfajta szellemi horizontváltásról van szó, amit a Ceresnek ( =Földanya) az Ikrekbe való belépése is jelez.

A jegynek itt a kezdeti fokán parkoló Uránusz-Sedna együttállással való találkozás kikerülhetetlenné teszi a mostanra elavult szemléletmódnak a szétdarabolását.

Ezekben a hetekben jobban ráláthatsz azokra a generációsan hozott és a családi/anyai vonalon örökölt sémákra vagy hitrendszerekre, amelyek az alapkövét jelentik annak, ahogyan a gondoskodásról vélekedsz.

Ha például összekeveredett benned az egészséges szülői támogatásnak a fogalma, a túlzott anyáskodással és a másik személynek az ápolgatásával. Ha eddig azt hitted, hogy aggódni, irányítani és a másikat gondozni egyenlő a szeretetteljes (anyai) jelenléttel. És ha ezek a mélyen tudatalatt lévő hitek befolyásolták a saját anyaságodat vagy azt, hogy mondjuk teljesen taszítod is magadban ezt a témát, hisz ahhoz olyan élmények és feladatok társulnak, amelyeket a hátad közepére sem kívánsz.

Most ideje lehet új beszélgetéseket kezdeményezni a szükségleteidről, az érzéseidről és beengedni a másféle megközelítést is a családi szerepekről.

A Lilith és a Ceres a legértékesebb erőforrások tudnak lenni a női horoszkópban, csak ugye mindig anyára emlékeztetnek…

Arra a részedre, akiből jellemzően tökre eleged van.

Akihez nincsen elég türelmed.

Akiben csak a küzdelmeidet látod.

Akinek nem bírod elviselni a robotosságát vagy épp a totális őrültségét.

Ám minél kevésbé akarsz ezekkel a benned is ott lévő minőségekkel foglalkozni, annál jobban próbálnak majd előjönni és idegesíteni. Azt látod majd, hogy nem hagynak békén, és a legváratlanabb pillanatokban előtörő hisztiként, bőgésként, tombolásként vagy a frusztrációnak a formájában akarnak kommunikálni.

Miközben azt érzed, elég volt!

Szabadulni akarsz!

Azt szeretnéd, hogy vége legyen.

Nem bírod már tovább.

Amíg csak a fejedben próbálod értelmezni, hogy miről is szól ez a részed, addig elérhetetlen marad...

Csupán a bal karodon lévő régi történeteknek a rajzai.

A bőröd alá tetovált elengedéseknek és gyászoknak a veled maradt érzései.

A viszkető pókcsípéseknek a nyomai emlékeztetnek majd rá.

A Nőre, akinek a csuklója egyszer meg lett kötözve és mára nem mozgatható.

Akinek, mintha a teljes bal fele gipszben lenne. Fehéren… hiszen a gipsz az fehér, mint a hulla…

A jobb oldala meg sötét fekete, mert a szoros csomagolása abból is szívja már el a létezést, amelyik élne. A karton miatt az sem tud mozdulni. Az is beszürkülve működik. Hiányzik belőle a szín, a forma, a vérnek a pumpálása.

Igen, talán az hiányzik a legjobban!

Olyan színtelen… Fehér és fekete. Vagy ez, vagy az. Végletek. Nincsenek átmenetek.

Beszélnie is nehéz.

Súlyos megformálnia a szavakat.

Nyaktól lefelé ebben a szürkületben lenni nem segít megfogalmazni azt, ami mélyen, az érzéseknek a szintjén benne van. A fejében is csak az álmosság… hívja lefelé ez az anyag. Elviszi minden energiáját. Húzza le a vállakat, ezért is fáj annyira a hát… Próbálná a nyakából mozgatni, fejből kihúzni magát innen.

Úgy mozog, mintha megszállta volna valami szörnyeteg!

S miközben ezt a mozgást végzi, érzi: ezt nem lehet fejből.

Ezt nem lehet a nyakból kimozgatni.

Ezt odalent, a gipszkartonnak a szintjén lehet csak szétrobbantani!

Először ki kell hozzá szabadítani a karokat. Fel kell őket rázni. Azok tudják felemelni a szárnyait, amitől tud majd tárulni a szív. Így megy le az alsó félbe is az energia, ha felrepíti magát szívből & érzésből, és elkezdi mozgatni az elgémberedett tagjait.

Igen, a mozgás az segít!

De nem a kötelező vagy a merev.

Hanem a táncos.

Az áramló. A lágy. A nőies. A finom. A puha.

Ahogy kibújik, egyre jobban érzi:

„Ez a feladatom - széppé varázsolni a világot. Ez a küldetésem: Magamon keresztül megmutatni, hogy van szépség és lágyság. Így is lehet! A szereteten, a simogatáson, az érintésen, a kapcsolódáson keresztül.”

Deréktól lefelé még mindig mozdulatlan.

Lezárta a szexualitást is. Az örömöt. Ott is el kell kezdeni finoman simogatnia saját magát. Kibontani a combjait a takaró alól. Lehúzni a férfias nadrágot. Kikötni azt a derekánál.

Letolni a bugyit, amibe az illatos betétet rakta, hogy eltakarja az ősi szagát.

Most kiengedni a lábakat, hogy érje őket a fény. Hogy találkozhassanak a Napnak a tekintetével, annak érintésével.

Nem félni attól, hogy meglátszódik…

Nem szégyellni, hogy a bőre néhol ragyás, amiért eddig csomókba rejtette el alatta a vágyait és félelmeit. Megtartotta odabent a vizet. Nem engedte szabadjára az érzelmeket.

De most végre átsütheti a Nap!

Odaérkezhet a tűz, amely felpezsdíti a vért.

Beindítja a halott keringést.

És ahogy a Nő melegszik belülről, már a nyirok és a szennyvíz is utat találhat magának.

A csomókból, a batyukból, a kemény anyagokból finom folyam, majd patak, víz, könny és izzadás lesz.

Végül leveszi a zoknit is, ami összeszorította a két bokát. Kiszabadítja a lábfejét. Azt is átsimogatja. És lerakja a földre, hogy kapcsolódni tudjon a talajjal. Érezze annak megtartását, biztonságát.

Minden rendben van.

Most ösztönösen elkezdi verni a talpaival a talajt. Mint a tarantula, aki szerelmes táncra hívja a párját.

Emlékezteti magát a benne szóló dobnak az ütemes hangjára.

A ritmusra, amely a vad, az elemi, a szabad őserőt imitálja.

 A szívének a dobbanását, ami azt kéri:

„Erre az ütemre táncolj!

Erre az ütemre indulj.

Ebből az ütemből teremts.

És mutasd vele a nőtársaknak is az utat.”