Hold-Lilith együttállás

A Holdunk, a mai napon utoléri a sötét párját, a Lilithet.

„Apáca vagyok és egy köpenyt, egyfajta bő, vallási ruhát viselek, ami kifelé mintha azt üzenné, hogy szent ember vagyok. Ám a ruha alatt legbelül egy teljesen más nő van. Ez a viselet rajtam olyasmi, mint egy álca vagy lepel, ami elpalástolja a nőiségemet, a női testemnek a formáját. Eltakarja a melleimet, a csípőmet, a combomat, tehát mindazt, amitől nő vagyok. Szinte lelapít, ezáltal pedig nemtelenné, alaktalanná tesz, hisz nem tetszik át rajta semmi.

Kívülről nézve akár egy férfi is lehetnék.

A lepel alatt teljesen meztelen vagyok, ami azt súgja nekem, hogy itt van elrejtve a vadságom, a szexualitásom, az érzékiségem, a gyönyörömnek a kapuja. A ruhám mögött úgy nézek ki, mint egy Vénusz szobor. Ide van berejtve minden, amitől a nő az szép: a testen és a formán keresztül megszólaló vágyak, a szexualitás, a csábítás. A húsvér női testemben itt a mélyben ezek ugyanúgy mozgolódnak, élnek.

Most úgy látom magamat, amint papnőként állok a hívők, a gyülekezet előtt. Legszívesebben letépném már magamról ezt a köpenyt és kikiáltanám: „Lássátok, ez a Nő! Bennem is itt van az isteni, a teremtő, nem szabad azt eltakarni, szégyellni, palástolni, gúzsba kötni, lerejteni!” Fel akarom vállalni, azt kívánom, hogy tudja ezt mindenki. Érzem a belülről kitörni vágyó erőt!

Mint Vénusz a habokból, ki akarok születni ebből a palástból, és megmutatni magamat csupaszon!

Most levetem magamról a kabátot, amivel természetes módon bukkan elő bennem a meztelenségnek, a sérülékenységnek az érzése, ennek a helyzetnek a védtelensége. Hiszen így ki vagyok téve a tekinteteknek, a véleményeknek vagy annak, hogy a nép akár meg is dobál majd a köveivel. Mindezek ellenére vállalom a saját hitemet, az igazságomat, a minőségemet, kiállok és nem szégyellve, nyíltan megmutatom, "Bizony én ez vagyok!" - utat törve a környezetemben élőknek is.

Fent állva a pulpituson tanítok és valami fontost közvetítek. Egy rendkívül erős belső szándék van bennem, hogy másoknak is megtanítsam mindezt. Vállalom a szerepemet, a célomat, a hitemet, még akkor is, ha az fájdalommal, sérüléssel, bántással jár. Az igazam pedig az, hogy nő vagyok és ezt nem szabad eldugni, még akkor sem, ha mások szerint az nem a közönség elé való.

Mindezzel a családi sémákból is kitörök és letérek a vérvonalnak az eddigi útjáról.

Ezzel a lépéssel talán a magányosság máglyájára száműzöm saját magamat, de nekem ez a lelki hívásom. Feladatom, a családomnak is újat mutatni, őket is okítani azáltal, hogy én már másképp csinálom. Látom őket, itt vannak az előttem álló tömegben, és talán maguk is meg tudnak fejlődni, nőni, tágulni ezáltal valamit.

Az elején még dobálgattak, elfordultak tőlem, de ahogy beleálltam az erőmbe, egy olyan eltántoríthatatlan aura lett körülöttem, amiben a maximumra fényesedtem. Ennek pedig híre ment, már kitárták az ajtót és egyre többen jönnek be a templomomba. Többé nincsen semmi félelmem, az magabiztossággá dagadt bennem. Persze vannak, akik most is kifordulnak, de helyettük jönnek százak és ezrek. A saját magamba vetett hit és bizalom ragályos és elkezdett megsokszorozódni.

Figyelem, amint most az összes nő veti le a ruháját, dobálja le a régi gúnyáját és szabadítja fel magát, ahogy elkezd táncolni a nép.

A lepel alatt korábban még csontosnak, vékonynak, sérülékenynek, szálkásnak láttam a testemet, mostanra viszont a szó jó értelmében elkezdtem hízni, hájasodni. Visszatért a női formám, megnőtt a mellem, formásabb lett a csípőm. Beleálltam a nőiségbe, és többet nem akarom lefiúsítani a testemet, nem kívánok csontos fiú kinézetű lenni. Bevállalom a női alakomat, otthonosan érzem magamat benne! Engedem, hogy nőjön, miközben a saját hitem és a körülöttem lévő követők száma is növekszik.

Látják ők is az átalakulást, hogy ez valós, igaz és ragadós. A palást alatti sötétségben még egy kisfiús valaki voltam, amelyhez képest mostanra egy Milói Vénusszá, egy Méloszi Aphroditévé formálódtam.

Itt van mögöttem a kagylópáncél, de már nem burokként, mint az elején a köpeny, hanem egy trónként funkcionál, ami a lelki otthonomnak a kivetülése, szimbóluma. Annak, hogy mostanra otthon vagyok a testemben, a nőségemben, amit nem kell többé páncéllal körül vennem. Ülhetek már a trónuson magabiztosan, önszeretetben, szépségben, harmóniában: hercegnőként."

Több száz asztrológiai állításon vagyok túl, de ez mind közül az egyik kedvencem. A kliensemmel egy Rák jegyű Lilith-Jupiter együttállást szólítottunk meg asztroterápián. Micsoda üzenet.