Chiron a Bika nullán | Bízz a testedben

A Vénusznak a háza épphogy csak felszabadult a hosszú uránuszi tranzit alól, máris érkezik a bolygó helyére a Chiron. A Sebzett Gyógyító a 2026-os nyár során újraaktiválja a Bika-Skorpió (Anyagi-Érzelmi biztonság) belső tengelyét és elkezdi felfedni azokat a témákat, amelyekkel alaposabban majd a végleges átköltözése során, 2027-2033/34 között fog majd törődni.

Sokat eszembe jut a kép, talán 3-4 éves kislány lehettem.

Már csak ketten vagyunk anyukámmal, egy új helyen - és ez nem az az otthon, ahova születtem. Éjszaka van, valamiért felébredek és kimegyek hozzá a nagyszobába, ahol egy intim helyzetben találom egy férfival.

A kezeimmel letakarom a szemeimet, látni sem akarom!

.Egészen mostanáig nem tudtam megfejteni, miért talál meg ez az emlék megint és megint? Pár nappal ezelőtt viszont beálltam annak a leánykának a helyére, aki a kezeibe temetve az arcát, épp sírásra készül hajtani a fejét.

Hmm.

Az anyukám ebben a jelentben egy olyan férfival van, aki nem az apukám!

És én nem értem, hogy miért?

Mintha abban a pillanatban csapott volna meg, hogy ami addig volt: az egykori otthonom és családom, örökre elveszett. A Nő mellől végleg eltűnt az a Férfi, akinek ott volna a helye. Többé nincsen itt, láthatatlanná vált… Ha tetszik, ha nem, mától új, ismeretlen férfiakat kell majd szeretni.

Olyanokat, akikkel nekem semmi kapcsolatom.

És ezért haragszom!

Jobb megoldás híján lefojtom a dühömet, ami így lemegy bennem a mélybe, egészen a gyökércsakráig. Odalent, a nemi szervek környékén érzem, hogy valami fura, ismeretlen tűz keletkezik. Azzal sem tudok mit kezdeni… Ezek mind olyan új történések! Nem értem még a szexualitást, vagy a nő és a férfi viszonyát, sem a meztelenkedést két ember között.

Itt állok egyedül ezzel a rengeteg érzéssel magamban és nincsen, aki segítsen.

Ahogy kezdek felcseperedni, egyre inkább érzem magam mellett azt az űrt, amit ennek a férfinak a hiánya hagyott. Mintha egy saját részem hiányozna… Nincs, aki vezessen, aki tartson és aki mutassa előttem az utat. Nekem kéne beállni a helyére, valahogy tartsam akkor én az egészet – azt is, ami az övé lenne.

Közben fogalmam sincs, azt hogyan lehetne.

Ebbe a lyukba néha beülnek más férfiak, de nem tudok velük kapcsolódni. Ezek a személyek, mint a kocsiban, a bal oldalamon ki-be szállnak. És én folyamatosan csak azt várom, vajon apa jött vissza??

.

Nem…

.

Csak gyenge utánzatok…

.

Az is lehet, hogy én vagyok képtelen látni őket. Mintha mindegyik ugyanolyan lenne, és az összes csak űrt hagyna! Egy idő után inkább már oda se nézek. Bezárkózom, becsukom a mellkasom.

Inkább a távoli célok felé meredek.

Közben semmilyen irányba nem jelennek meg bennem érzések. Kipróbálom, mi van, ha most jobbra nézek? Errefelé találok egy csomó nőtársat! Mikor feléjük fordulok, akkor könnyebbnek érzem magamat. Látom a hasonló sorsokat és hogy nem vagyok olyan egyedül a történetemmel.

Mintha nagyon lassan, de együtt mennénk is előre.

Olyan, mintha zászlóvivő feladatom is lenne. Mintha én már ellátnék a jövőbe, de ez egyfajta felelősség is, hiszen ez a sok nő tőlem várja az útmutatást és a gyógyulást.

Ahogy bandukolok tovább az életben, átalakulok egy olyan lénnyé, akinek az alsó teste a lóé, a felső pedig egy nőé. Maradtam ugyanúgy kettéválasztódva... De legalább már kezdem látni, hogy a hiányzó dolgokat nem kint kell keresnem. Ennek hatására érzek valamiféle tempót és haladást, hogy végre megyek valami felé!

.

Ahogy lépkedek, mögöttem jön velem a többi nő és ebben a haladásban fejlődünk.

Vagy legalábbis ezt mondogatom magamnak…

Aztán rámtör, hogy ez az egész olyan céltalan!

Minek is megyünk?

Hova?

Elfáradok, lelassulok és végül meg is állok.

Mi értelme van egyedül vinni a zászlót?

Hol van ennek a célnak a vége?

Meg fogunk valaha érkezni?

Mintha egyszer valaki azt mondta volna, hogy a szívfájdalmakra létezik gyógyír, és mi hozzáláttunk, hogy megkeressük azt. A test, a női tünetek is egyre többet jelezték, hogy el kéne indulni ennek a keresésnek az útján. Mert mi lesz, ha ezekbe a krónikus fájdalmakba bele is halunk??

Az elmúlt években megjártunk minden segítőt, gyógyítót, terapeutát, kipróbáltuk az összes növényt és természetes szert.

Visszamentünk a születésig és még azon túlra is.

És most itt vagyunk ennek a hosszú és veszett keresgélésnek a legvégén, de mintha újra a 00. kilométernél tartanánk.

Kimerülve.

Érzelmileg bezárkózva.

A nehéz szívünkben ugyanazokkal a kérdésekkel.

Némileg csalódottan is, hiszen a sok idő, pénz és energia mellett sem sikerült meggyógyítani magunkat.

A Chiron ebben az I. szakaszban nem fog elmozdulni a nulladik fokról, ahonnan egy belső hangként azt súgja:

„Ha mindeközben nem tudod megengedi az érzéseidet. Azokat az érzéseket, amelyeket a szíved mélyére zártál és amelyek megbetegítettek a lelkedben és a testedben.

Ha közben elfelejtettél kapcsolódni, úgy igazán kapcsolódni, az élettel s annak az ajándékaival.

A finom ételekkel, ami nem a gluténmentes, meg az íztelen, a színtelen és a mű.

Ha nem tudsz találkozni a gyönyöröddel. Ha becsuktad a szemeidet a körülötted lévő szépségre és a figyelmedet inkább a halálra szegezted. Arra, hogy mi múlt el. Mit vesztettél el. Az örök hiányra. Hogy sosincs elég…

Ahelyett, hogy azt néznéd, vajon ki van ma is itt veled. Kik azok a személyek, akik szeretnek és gondoskodást, odafigyelést, törődést, jelenlétet adnak neked.

És ha ezekből a jelenlétekből mindig kicsekkolsz, hogy visszamenj a bánatba, az elkeseredettségbe, a szorongásba. Oda, ami már nincsen.

Akkor minden gyógymód hiába!”

Körbenézek és itt áll előttem ez a sok nő, szemében a reménnyel.

Most elkezdek velük táncolni.

Körtáncot járunk!

Kinyitom a karjaimat mindkét irányba és ezzel a mozdulattal a szívem is kitárul. Nézem, ahogy lebegnek a szoknyák, mozognak a mezítláb talpak és felverik a port. Ebben valahogy szabadság van!

Talán ennyi a cél: megélni ezt a szabad Nőt, aki ma tehet bármit.

Akinek van hova kapcsolódnia.

Nem holmi szellemeket kell keresni…

... vagy várni a herceget a fehér lovon.

Hanem megélni a jelent. A testet. Élvezni az életet és abban a kapcsolódásokat. Kapcsolódni annyi mindennel lehet…

És most visszakapcsolódok a szívembe, annak életteli lüktetésébe.

A bal szememen még egy darab könnycseppet elejtek.

A jobb szememmel viszont már előre nézek.

Többet nem pazarolom az energiámat arra, hogy mentsem, ami menthetetlen. Hagyom a testemet és magamat lenni! Újra felveszem a kapcsolatot az érzékszerveimmel, az idegrendszeremmel és a mostnak a szépségével.

Amint ezt megteszem, a testem is azonnal visszajelzi.

Elkezdi tükrözni, ami a lelkemben nyílik és olvadozik.

Többé nem gondolok arra, hogy a Férfi igazságtalanul bánt velem és soha nem ismerte el a bűnét. Hogy valamikor elvesztettem a biztonságot & bizalmat. Nem ragaszkodom az elsárgult családi fotókhoz. A petefészkemen nem dédelgetem a szürke, a halott köveket.

Mostantól engedem a jóságot, a finomságot, a puhaságot, a lágyságot. Az örömöt! És élvezem, ahogy a testemmel elkezdünk közösen virágozni. Egymással összekapcsolódva. Egymás érzéseire figyelve. Egymás társaivá válva ezen az úton.

Ezt nevezhetném gyógyulásnak is, de amint be kell címkézni, a belső folyamat máris elveszti a valódi esszenciáját.

Ahogy most a tenyereimet visszahívom a saját testemre, elkezdem ösztönösen simogatni, masszírozni azt. Megérintem azokat az elfeledett testrészeimet, szerveimet, amelyeket a külső keresgélésben oly sokáig elhanyagoltam. Ezek a legegyszerűbb mozdulatok, érintések, kapcsolódások újra leföldelnek az anyagba.

Ide az anyagomba, ahol ott van az összes válasz, amit mostanáig másoknál hajtottam.

Ebben a meghatottságban és a szinte szerelmes öngondoskodásban, ahogy kapcsolódom a bőrömmel, megélhetem a valódi intimitást. Ami itt kezdődik, hogy magammal képes vagyok rá.

Egyesek ezt szexualitásnak mondják, ám ez valójában érzékiség: magamban keresni, hogy nekem mi a jó.

Vajon itt és most mire vágyom.

Ma mit szeretek?

Ha ezt magamnak képes vagyok megfogalmazni, akkor fogom tudni kifelé is megmutatni. Kintről is ezt kérni. A társakban megérteni.

Mintha újra meg kéne ismerni önmagamat, de most egy teljesen másik irányból.

A fizikai valóságon keresztül, az anyag által. Olyasmi, mint egy meditáció önmagammal… Annyira jól esik a testemnek, szinte teljesen ellágyult! Ahogy bekerült a megtartásba, a törődésbe és már érzi, többet nem kell semmit tennie, csinálnia, sem megfelelnie a szeretetért, azonnal megszűnt benne a múltbéli harcnak minden nyoma.

Tudja: elég úgy, ahogy van.

Elég vagyok úgy, ahogy vagyok!

Mosolygok.