A Samhain és a Plútó

A kelta évkör utolsó ünnepe a Samhain, vagy az Alvilág ideje, amely október 31-én, a sötétedéssel kezdődik. A keresztény kultúrában erre az időszakra esik a Mindenszentek és a Halottak napja, az angolszász országokban pedig a Halloween. Most emlékezünk az ősökre, az eltávozottakra, egyben kapcsolódunk a saját félelmeinkkel az elmúlással kapcsolatban. A mágiák és varázslások az elbocsátásokra, a lezárásokra, a búcsúra irányulnak. Asztrológiai értelemben akkor van Samhain, amikor a Nap eléri a Skorpió 15. fokát, ami idén, november 7-ére esik. A csillagbölcselet, a Plútóhoz köti a halálnak a témáját, ezért a bolygó sokszor az „ártó” címkét kapja. A mai napra egy újabb asztroterápiás történetet hoztam, mert ideje van a szemléletváltásnak mind a Skorpióval, mind pedig a Plútóval kapcsolatban.

"Olyan, mintha a testem egy prizma lenne."

A vendégem radix Plútójára hangolódva azt éreztem, mintha ráült volna egy férfi a tarkómra, és emiatt beszorult a torkom, fulladni kezdtem. Az emberóriásnak a lábai közben a lapockáimat nyomták. Rámtelepedett a búslakodás érzése és letörte a szárnyaimat. Olyan érzés volt, mintha szoborrá váltam volna. Szinte megkötöttem belülről, mint a cement, és az egyetlen figyelmem azon volt, hogy fenntartsam ezt az állapotot. „A helyzet bánt, lenyom, és én mégis tartani akarom.” – gondoltam.

A vendégem azzal keresett fel, hogy egy szakítás után szinte MEGSZŰNT LÉTEZNI és önmagának lenni. Egy bénult, lefagyott, üres, sötét állapotban tengette a napjait. Amikor a homlokomnál bejött volna a Fény, már-már zavart, dühített. "Mit akar itt a fényesség, a melegség?? Elveszi a figyelmemet arról, amiben vagyok, amihez ragaszkodom." Végül nem sikerült eltolnom, elkezdett magától átjárni, és azt éreztem, hogy még az ereimben, a véremben is ott van. Az első gondolatom ez volt: ÚJRA EMBER VAGYOK.

Ezen a ponton kértem a vendégemet, hogy most már a Plútónak a magas megélésébe helyezkedjen bele:

„A szívem nagyon dobog. Vakító fényesség van, abban állok. Nincs alattam semmi, de nem is lebegek. A Fény áttűnik, átvilágít rajtam keresztül. Ahogy ebben állok, a belső felkavarodottság lenyugszik. Olyan, mintha a testem egy prizma lenne. Belém vetődnek a sugarak, átmennek a testemen, még az idegrendszeremet is körbeölelik. Mintha az idegszálak fénypályák lennének. FELEMELŐ, TISZÍTÓ ERŐ. Mintha a Fény feloldana önnön magában. Megszűnnek a terhek, a küzdelmek. Igazából nem is számítanak, el sem érnek, fel sem merülnek. Leperegnek rólam a cement darabok. Befogadom a fényt, fürdőzőm, bennem is ott van.

Ez a Fehér Fény - ami nem olyan, mint a napsütés -, kitölt, felfényesít, pedig egy légüres térben vagyok. Ad egy löketet hátulról, mint amikor egy labdát meglöksz, de az irány nem számít. Vagy mint amikor jön egy lágy fuvallat hátulról és megindít. Még bele is szédülök és nagyon-nagyon melegem lett. Mintha azt mondaná: „Itt van, föl vagy töltve!”. Mint amikor az akkumulátor lemerül, aztán működőképes lesz, és még plusz töltést is kap, amivel el tudok előre indulni. A Fényhez kapcsolódom, mint egy forráshoz, hogy ne merüljek le. Ez egy nagyon TISZTA, ÉREZELMENTES közeg, semmiféle felkavaró élményhez nem tudom kötni.

ÁTHAT MINDENT, SEMLEGESÍT, KITISZTÍT, nem erővel, hanem csupán a JELENLÉTÉVEL. Ahol űr volt, azt kitölti, betölti, áttölti és azt sugallja, hogy ebből a helyzetből induljak. Finoman, hátulról tol - onnan, ahol a szárnyak vannak, ott mennek be a sugarak. Mintha össze lennék vele kötve és ezen a flexibilis pályán tudok mozogni úgy, hogy közben csatlakozom is hozzá. Ha elindulok, mégis teljes mozgásszabadságom van. De a Fény ott van mögöttem és előre is vetül belőle, bevilágítja az utamat.

Fizikailag is sokkal könnyebb vagyok, lebegek és ez a fényesség megtart, mint egy puha közeg. Azt a helyzetet, amiben vagyok, TEHERMENTESÍTI, megkönnyíti, átjárja a végtagjaim, kering bennük, felmelegít, mintha a keringésemben is benne lenne, sejtszinten. Hátulról előre mozdul, átjár s kiárad a keringésemen át. Behálózza a szervezetemet, a legutolsó sejtig. Nincsen benne semmi mozgás, történés, nem kell felvenni, csak kitölt, mindent áthat, határozott."

---

A Plútó, a sok apró részből álló tömeg, a kicsiség, a csíraállapot, a sejt. A kapcsolat a létezésnek a lényegével. Az egónak a feloldása és újraépítése. A végső határpont. A vagy-vagy bolygójaként, vagy fekete vagy fehér. A Plútó az élet vagy a halál. A salakanyagoktól, a fölöslegessé vált életterhektől való megszabadulás. A fehér mágia. Az Én valódi átminősülése. A sejtszintű transzformáció. Alacsony megélésben járhat vele az önabuzálás. A vendégem szolár képletében (a születésnaptól egy évig érvényes ábrában) fokra pontosan a Bak aszcendensre került a fent megélt Plútó. Az aszcendens, a startpont, a születés pillanata, a megindulás előre, a kezdő löket.