A mensturációs görcs & háttere

Az idei Vénusz évet - vagyis: a Nő(i), a Szív, a Vágy és a Kapcsolat újjászületését, a Lilith, innen a Plútónak a házából támogatta meg. Lassan az esztendő és a Skorpió Lilith tranzit is végéhez közeledik, ám azelőtt még jut nekünk egy skorpiós Merkúr retrográd, valamint egy novemberi Skorpió Újhold (Nap-Hold-Merkúr-Lilith együttállás!!), amely kifacsarja mindazt, ami a fentieket tudattalanul gátolja.

Tudom, hogy hosszú lett az írás, de úgy érzetem, hogy cenzúrázás nélkül kell kikerülnie. Köszönöm a kliensemnek, aki hozzájárult ahhoz, hogy megosszam a konzultáció anyagát, ahol a mentsruációs fájdalmak kapcsán a méhével való párbeszédre hívtam:

„A méhemet magam elé képzelve most vérdarabok jelennek meg előttem.

Egy véres kupac, mint amikor valaki elveteti a magzatot.

Látni sem akarom! Csak teher. Utálom! Mintha nem is az enyém lenne…

A hányinger kerülget, mint sokszor a menstruáció alatt is. Szédülök. Fáj, szinte beszakad a hátam közepe! A fejem is húz...

Érzem, hogy amit kiteszek ide magam elé az egy nagyon fájdalmas, nehéz téma…

Inkább rá se nézek. Úgy teszek, mintha nem létezne. Teljesen leválasztom magamról, mint valami tőlem különálló képet. Legszívesebben le is vágnám! Ettől függetlenül próbálnám élni az életemet, de közben ez az egész - a maga nagy súlyával, állandóan visszahúz és rettenetesen elgyengít.

A torkom is elszorult, alig tudok nyelni.

Erős akarok lenni. Nagyon erős, mert a túlélésemet jelenti, hogy rettenthetetlennek, harcosnak, valamiféle harcembernek mutatom magamat. 𝗙𝗲́𝗿𝗳𝗶 𝗿𝘂𝗵𝗮́𝗯𝗮 𝗯𝘂́𝗷𝗼𝗸, 𝗵𝗼𝗴𝘆 𝗲𝗿𝗼̋𝘀 𝗹𝗲𝗴𝘆𝗲𝗸, 𝗵𝗶𝘀𝘇𝗲𝗻 𝗮𝘇 𝘁𝗲́𝗻𝘆𝗹𝗲𝗴 𝗮 𝘁𝘂́𝗹𝗲́𝗹𝗲́𝘀𝗲𝗺𝗵𝗲𝘇 𝗸𝗲𝗹𝗹. Valamikor leszakítottam magamról ezt az egészet, mert férfinek kellett lennem.

De valójában sosem voltam férfi.

Csak a jelmezem az.

Páncélt növesztettem és ezért mindenki azt hiszi, hogy tényleg erős vagyok. A hangom is olyan öblös; az orgánumomnak mélysége van. Egyébként apának volt hasonló... Emlékszem, nagyon erősen tudott játszani a hangjával, amitől mindig megijedtem. Ha elordította magát, attól mindenki befosott.

De én pont, hogy nem tudok hangos lenni.

Nem tudom kimondani a dolgokat. Ha meg akarok valakit szólítani a távolban, akkor is inkább utána futok, de kiabálni nem merek. Nem merem használni a hangomat. Most is olyan, mintha mennék hátrafelé és közben a nyakamnál fogva húznának.

Ez egy férfias világ.

Ezért valamikor hazudnom kellett, hogy túléljek. 𝗔𝘇𝘁 𝗸𝗲𝗹𝗹𝗲𝘁𝘁 𝗵𝗮𝘇𝘂𝗱𝗻𝗼𝗺, 𝗵𝗼𝗴𝘆 𝗮𝗺𝗶𝘁 𝗶𝘁𝘁 𝗺𝗮𝗴𝗮𝗺 𝗲𝗹𝗼̋𝘁𝘁 𝗹𝗮́𝘁𝗼𝗸, 𝗮𝘇 𝗻𝗲𝗺 𝗵𝗼𝘇𝘇𝗮́𝗺 𝘁𝗮𝗿𝘁𝗼𝘇𝗶𝗸. Azért, hogy a kötél lekerüljön a torkomról és ne haljak meg, azt kellett mondanom, hogy ez nem az enyém…

Olyan, mintha ugrálna az idő.

Látom a jelen életemet, de mintha valaki másé is bekúszna. Mintha ez a régi működés velem maradt volna és ezt a mintázatot hoznám magammal a mostba.

Férfiasnak érzem magamat.

Úgy érzem, hogy Én férfi vagyok.

Ezért, ha felülkerekedik rajtam a fájdalom, az idegesít és inkább elküldöm:

„Takarodj innen, te nem hozzám tartozol! Csak visszatartasz! Csak mássá teszel! Letérítesz az utamról, amellyel eredményeket mutathatok fel. Ahhoz, hogy célokat érjek el, nekem férfinak kell lennem. Célorientáltnak… karrieristának… nagyhangúnak. Olyannak, aki helyesen ki tudja fejezni magát. Akinek a hangjára odafigyelnek. Nem lehetek a gyenge, akinek fáj! Nem lehetek a kiszolgáltatott, az elesett, a sérülékeny, a sebezhető - az nem kell! Akkor nem vagyok elég. Nem vagyok jó. Nem vagyok sikeres. És nem szeretnek."

Ahogy ezeket mondom olyan, mintha a megőrülés határán lennék... hiszen ebben élek! Mintha valaki bezsongatta volna a fejemet!

Látom, de mégsem tudom abbahagyni.

Nem tudok kiszállni.

Megnyugodni.

Elengedni.

.

Miközben szeretném már levenni az egészet, mostanra annyira megszokott lett és szinte ez az elvárás. Csak akkor vagyok jó, ha tökös gyerek módjára viselkedem, aki fasza, odamondja, odavágja, visszabeszél és kiáll. Igen! Akkor vagyok megtapsolva, elismerve. Akkor megveregetik a vállamat (nem megölelnek!), hogy ez nagyon szuper!

És mára én is azt gondolom, hogy nekem ez a terepem.

De valójában nem az, különben miért fájna úgy ez az egész??

Emiatt kettősség van.

Már sokkal inkább az a rész lennék, ami nincs bennem... Amit csak látok, hogy ott kívül van, és amit be kellene emelnem. De nekem tökre az a természetes, az van belém égve, hogy ez a tökös faszi... nem csaj vagy amazon! No, no! Azt nem is mondjuk ki, csak azt, hogy fasza gyerek.

Na így... Itt.

A belsőm pedig meg van hasonlulva, mert nem tudom már ezt csinálni! Ebben az összezavarodottságban létezni.

Egyrészt jó lenne, ha sokkal több pénzt keresnék, de közben itt vagyok ebben, hogy akkor azt hogy csináljam? Mert ahogy ez a régi énem vagy ez a „valaki” működött, az nekem többé nem jó.

Az nem Én vagyok!

Nem elég, hogy fáj, de még működni sem működik...

Felismerem, ez az apám modellje. Akkor figyelt fel vagy ilyenkor tudtunk kapcsolódni, ilyenkor ismert valamennyire, amikor ebben a tökösségben voltam... Ez volt dicsérve.

Mindez belülről olyan, mint egy levetett ruha, ami mintha azt mondaná: "Vegyél fel!"

Vagy, mint egy egyberuha vagy szoknya, amiből valaki egyszer mintha kilépett volna, mert ki kellett lépnie... Lehúzta a vállainál és otthagyta, hogy átvegyen egy másik ruhát. Most pedig egy kedves, lágy női hangon, nagyon szeretetteljesen mondja, hogy "Emelj vissza. Nem vagyok rossz, nem akarlak bántani."

Közben bennem van még ez a vibráló, ez a feszült energia is. A folytonos csináljuk. Most ez a kettő találkozik, és valami olyat hallok, mintha gyilkosság lett volna... Amikor utoljára ez a ruha volt rajtam, akkor valami gyilkosság történt azért, mert azt viseltem.

Nehéz. Nehéz. Ez a ruha nehéz.

Olyan, mintha fölbe lenne gyökerezve a lábam és elfutni sem tudnék. A kezeim össze vannak kötve. A fejem le van fedve. Alig kapok levegőt. Bármit megtehetnek velem. Jóisten! Bármit. Ez a kulcs! "Bármit megtehetek veled! - ezt mondják - Bármit! Nem számítasz és itt én parancsolok! Itt én vagyok az úr. Én vagyok a király. Te egy szarkupac vagy. A játékszerem. Az eszközöm."

Amikor a ruha rajtam van, akkor gyenge vagyok és sérülékeny. Veszélyben vagyok. Amikor azt viselem, akkor ez a gyengeség érzés hatalmasodik el felettem. És ez támadhatóvá tesz.

A gyenge az, akinek nincsen ereje.

Ebben vagyok, amikor ez a ruha rajtam van.

Nem vagyok az erőmben.

Mert az erőmet kiszívták. Kiszipolyoztak. Elvették mindenemet. Csak a ruha maradt... miközben belőlem nem maradt semmi. Megsemmisültem. Alig találok magamban érzelmet. Csak így vagyok. Szomorú, elhagyatott, életunt, depresszív, lemondó. 𝗘𝘇 𝗮 𝗿𝘂𝗵𝗮 𝗮 𝗻𝗼̋𝗶 𝗲𝗿𝗼̋𝗺 𝘀𝘇𝗶𝗺𝗯𝗼́𝗹𝘂𝗺𝗮, 𝗲́𝘀 𝗮𝘇𝘇𝗮𝗹, 𝗵𝗼𝗴𝘆 𝗿𝗮𝗷𝘁𝗮𝗺 𝘃𝗮𝗻, 𝗲𝗿𝗼̋𝘁𝗹𝗲𝗻, 𝗸𝗶𝗳𝗼𝘀𝘇𝘁𝗼𝘁𝘁, 𝗸𝗶𝗳𝗮𝗰𝘀𝗮𝗿𝘁 𝘃𝗮𝗴𝘆𝗼𝗸. Ez a női erőm, amit most érzek: a kizsákmányolt, az eltiport, a leigázott, és aki úgy él, hogy le van hajtva a feje. Ahol ez a ruha volt rajtam, ott ez volt a normális: lehajtott fejjel kellett közlekedni. De úgy, hogy előtte a férfi persze mindent elvett: használta a testemet, megvert, leköpött, összekötözött.

És az azért volt, mert rajtam volt ez a ruha.

A ruha által vett észre.

Szóval ez a két szélsőség bennem: a férfi, amelyik zsarnok.

És a nő, aki erőtlen, akitől mindent elvettek.

Tök jó lenne egyensúlyt találni, mert jelenleg egyik felem sem túl kiegyensúlyozott.

De az alapműködésemben már az van, hogy ha a ruha rajtam van, akkor veszélyben vagyok. Ez a nő egyáltalán nem értékelheti magát. Soha a közelében sem volt annak, hogy az értékességével vagy az erejével kapcsolódjon. Mert az lett beletáplálva, hogy ő semmit nem ér.

Mindössze csak használható.

Közben mélyen ott van bennem lenyomva a düh is, amely legszívesebben kést fogna, és megszurkálná a férfit!

Elővenné a ruhából a tőrt és annyi kis szúrást ejtene benne, amennyi az erejéből kitelik. Amíg csak tart ez a düh. De durva!

Ez a düh azt mondaná: "Többet nem hallgathatsz!"

És azt, hogy:

Nem teheted ezt meg velem! Nem lehet! Nem vagyok a játékszered! Nem vagyok az eszközöd. Nem te uralkodsz. Nem uralkodhatsz rajtam többet! Nem vagy több, mint én. Nem gondolhatod azt, hogy te okosabb vagy, jobb vagy, több vagy, mert nem vagy az! Honnan veszed azt egyáltalán? Azért, mert farkad van? Én ugyanúgy érek valamit! Ugyanúgy értékes vagyok. Ugyanúgy van bennem egy csomó jó, egy csomó képesség, készség."

De mindezt tényleg csak a düh akarja.

Ez az elszámolásra váró érzés mondatja ezzel a szúró mozdulattal.

Miközben azt is érzem, hogy kurvára nem akarok már mindenre nevetni, meg elbagatelizálni, elmismásolni, hogy jaj, jól van, nem kell itt szólni semmit. Mindenki azt hiszi, hogy jaj, de jó, mosolyog, mindig jó kedve van. Tökre nincs! Ez csak az elmaszkolás. És már az sem én vagyok.

Az is a létezésnek, vagy az életünknek és a személyiségünknek a része, aki dühös.

De az is, aki ki tud állni magáért, akiben van erő és aki használja is az erejét.

A férfi és a nő akkor tud egyensúlyba kerülni, vagy egészségessé válni, ha végre beleállok az erőmbe. Mert van erő a nőben is. Van erő bennem! Csak mostanáig abban folyt el, hogy elfojt, elfojt, elfojt, szégyell, szégyell, visszatart, visszatart, görcsöl, görcsöl, tart, tart, tart.

És ebben van most a kifáradás, hiszen az őrületig, a torzulásig lett lezárva és most mostanra csak tombolni tud!

Már nem is tudom, hogyan kell használni őt, mert olyan régóta fekszik. Pusztán egy bábú egy rongybaba mellettem, aki szó szerint kidőlt a földön.

Most levenném végre ezt a ruhát, mert nehéz, poros, véres, dohos szagú. Olyan, mintha rajta lenne 500 év súlya. Kibújnék már belőle és csak lennék itt így pőrén.

Végre kapok levegőt!

És van itt előttem egy másik ruha, ami könnyedebb, tisztább, frissebb. Az anyaga is hívogatóbb.

A régi ruha, a múltam, már mögöttem van.

Ez pedig itt előttem a jövőm.

Most belelépek ebbe a ruhába, ami még tök ismeretlen. Egyáltalán nem olyan, mint ami eddig volt. Fölveszem. Szokatlan, de sokkal könnyebb. Észre sem venni, hogy viselem. Jó illata van, talán virágos.

Nem terhes, hanem természetes.

Ez a jó szó, igen!

Természetes a viselése...

Többet nem érzek dühöt vagy haragot sem. Hanem egy új utat. Új lehetőséget, ami már az enyém. Amiben nem mutogatja senki, hogy ide kéne menned, vagy így kéne csinálnod. Ezen az úton nem azért járok, mert valaki odalökött és azt parancsolta, neked azon kell járnod.

Ez az út már valóban belőlem jön.

Ez a lényem része.

Ezért könnyed is rajta járni. Nincs benne agresszió, meg harc. Nincs elnyomás. Szabadon megyek és nem zavar senki. Nem szól be senki. Előre még nem látok, egyedül magamat érzékelem, ahogy ezen az úton vagyok. Azt hiszem, hogy még mindig gyógyulásban vagyok. Néha még elkezd fájni a torkom, mintha valami még kipufogna - mint amikor Hófehérke kiköpi az almadarabot... Nem siettetem magamat. Oké, ha néha meg kell állni, ha valami még tisztulni akar. Nem bántom magamat azért, hogy lassabban kell mennem.

Ez a természetes, ez így van jól.

És idővel mások is észreveszik, hogy a saját útjukon érdemes járni. Azt érzem, hogy egyre többen fognak hasonlóan mozogni. És amikor ezek az utak megjelennek, akkor sokkal könnyedebb és élhetőbb lesz az élet. Akkor sokkal elfogadóbbak leszünk. Jobban össze tudunk fogni és támogatni fogjuk majd egymást. Sokkal empatikusabbak leszünk a másikkal és szeretetteljes lesz a kapcsolódás.

Ezt érzékelem.

Ez az út, ami belőlünk és a szívünk vágyából indul, elképesztő magasságokba tud elvinni! És nem úgy, hogy közben munkamániásan robotolunk, hanem ezzel a nyugodt járással és a kifinomult, könnyed lépésekkel haladva leszünk képesek nagy dolgokat elérni.