A Hesztia és a belső fény

„A Veszta, most egy fehér, néhol halvány vöröses-bíboros ruhában jelenik meg előttem, amelynek a széleit arannyal díszítették. Rendkívül nőies, áttetsző, karcsú, magas, vakítóan fényes, éteri, már-már angyali, szép nőként mutatja magát. A körvonalai elmosódtak, így az arcát nem látni, csak a finom vonásokat. Egy vastag réteg, egy tejszerű aura veszi körbe, amin flitterek csillámlanak, mint apró tűzszikrácskák. Nagy a fényesség. Elsőre picit félelmet keltő, ijesztő, hisz olyan gyorsan érkezett, mint egy tüzes fénycsóva vagy akár egy tűzláng. De ez a tűzből álló női energia mégsem tűnik veszélyesnek, nem pusztító, se nem perzselő. Az általa húzott lángnyelv olyan, mint egy fehér fonál, mint a köldökzsinór, amely összeköt az univerzummal és a benne lévő élőlényekkel. Közepén egy máglyarakással, fokozatosan egy körré alakul, amely végtelen: se kezdete, se vége.

Az istennő sokkal nagyobb, mint én. Ebben a hatalmas, a rendíthetetlen, a szobor-szerű alakjában van egyfajta távolságtartás, kimértség. Mintha egyre kisebb lennék és kislányként állnék előtte. Hozzá képest erőtlennek, ügyetlennek, szégyenletesnek érzem magamat. Mégsem az árnyékában vagyok, hanem csodálattal nézek oda és fokozatosan fel is növök hozzá.

Mintha csak a szemein keresztül, szinte telepatikusan üzenne és úgy szeretne átadni valamit. Érzelmekkel, gondolatokkal, energiákkal kommunikálja, hogy feladat van, és közben tudatosítja, hogy minden rendben van. Egy hívogató energia, és amint nyújtja felém a kezét, meghittség, elmondhatatlan női erő, meleg bölcsesség, szeretet, nyugalom, elfogadás, áradnak belőle. Felemel, átölel, mint egy anyuka. A félig szárny, félig palástruhájával betakar, átmelegít, megsimogat, elringat, mint a Madonna, a kis Jézust.

A Hesztia egyik keze imatartásban van a szíve előtt, a másik tenyerében lángocskát, tűzgolyót tart. Rajta keresztül egyszerre érzem magamban a női erőt és a gyengédséget úgy, mint korábban talán soha. Ahogy a kezeivel, a csípőjével, a vállaival lágyan végzett táncos mozdulatait nézem, feloldódom, szinte beleolvadok, ellazulok. „Gyere, lépj a helyemre.” – suttogja. A csakrák mentén egy tűzvonallá, lángvonallá válok, ahol a legerősebb most a szívem. Forróság van bennem. Ez a belső tűz, átéget, mindent átjár. Közben látom, ahogy a szikrák, mint az isteni szikra, kipattannak belőlem és a korona csakrámban kigyúlnak.

"Menj és szeress!"

Az istennő, a kezében fáklyát tartva, most odavezet a tűzhöz, a körbe. - „Vegyél ki egy lángocskát, tedd be a mellkasodba, a szívedbe és hagyd, hogy ott megjelenjen a melegség. Menj és szeress!" - hallom tőle. - "Nézz az üstbe. Emlékezz, hogy a feladatod, kavargatni ezt a gyógyfőzetet! A melegséget, a gyógyítást, a táplálást azonban ne kötelességből, hanem szeretetből működtesd. Hiszen a főzetnek, a fő hozzávalója: a Szeretet. Ezért emeld a szívedbe a lángot, húzd fel, mert így fog csak működni!"

Ahogy tova suhan előttem, egy olyan helyre hív, ahol nők, mint a derbisek, forognak fehér ruhában. A mozgásukkal, mintha kefécskékkel tisztítanák meg az én sötét ruhámat, lassan csupasszá, meztelenné válok. Kapok egy leplet, és ahogy középre ülök, finoman mozdul a testem és megindul a vérzésem. Mintha most alul folyna a vérem, fölülről pedig töltődne belém az erő. Elkezd zsibogni a testem, belülről égek, a lábam már mocorogni szeretne. Felállok és megindulok. Mögöttem az apró fényszálak, mint egy pókhálózat, azt mondják, hogy továbbra is kapcsolódom ehhez a körhöz. A méhem, mint egy rózsa most kinyílik, és fokozatosan megérkezik a szívembe is a megnyílás. Érzem, hogy vannak mögöttem, hogy szurkolnak, de már a fényben járok.”

__________________

A mai Veszta-kör üzenetével és emlékképeivel kívánok mindenkinek fényben és melegségben gazdag napfordulót, amely ma éjjel 22:48-kor válik pontossá.