Önbántás vs. Önszeretet

A Halakban együttálló Vénusz és Szaturnusz feladja a leckét az előttünk álló tavaszra: vajon hogyan lehetne eljutni az önostorozástól, a bizalomig és az önszeretetig?

"Magzat vagyok anya szép pirosas hasában. Szuszogva veszem a levegőt. Kevés az oxigén a tüdőben, mintha valami nagyon nyomná a mellkasomat.

Mintha valaki a tenyerén tartott volna és úgy emelt volna ki innen. Felfelé kivett és most steril fehér lett körülöttem a látvány. Folyamatosan a szívemnél érzem a nyomást, továbbra is fuldokló a lélegzetvétel.

Kiszolgáltatott vagyok. Ha valaki a TENYERÉN HORDOZ, visz vagy rak, még ma is ez a fullasztó állapot kapcsol be. Az emlék jut róla eszembe, ahogy nem kapok levegőt és szinte már megfulladok. Ez az ember a tenyerén fogott és úgy vett ki a halálból. Amikor valakinek úgymond a tenyerén vagyok, azonnal a MÉLY KISZOLGÁLTATOTTSÁG ÉRZÉS nyomódik be öntudatlanul. Közben valószínűleg épp ez mentett meg. A férfi, aki kivett a tenyerén a méhből, adta nekem vissza az életet. Mégis, ez a rossz élmény fűződik hozzá.

Most kislányként látom magam, amikor a mostohaapám éveken át jött be hozzám a szobába… és, amitől már előre éreztem, hogy megfulladok. Tovább vált a kép... felnőttként, ha most valaki hozzám ér, megérint, megölel vagy megtapint... azonnal bekapcsol az ismerős fulladás, hogy ebbe mindjárt belepusztulok. Nem esik jól, ha hozzám érnek, ha valakinek a tenyere érint… nem tudom beleengedni magam a tapintásba. Szinte megőrülök, amikor a társam próbál simogatni. Olyan, mintha dörzsölné le a bőrömet.

Ettől most elszorul a szívem és sírhatnékom is van. Érzem, hogy ez a férfi már szeretettel fordulna felém, az érintése már nem a bántásról szólna… talán azért is jött, hogy megmentsen, mégis fulladok tőle. El akarom utasítani és vele együtt szeretném eltolni magamtól az összes emléket is, ami ezzel kapcsolatban jön. Nem győzöm már a több ölelést, az érintést, a közeledést vagy azt, hogy szeressenek. Szinte pánikos fulladás kapcsol be!

Azt érzem, hogy ki akarom már robbantani az egészet, mint egy atombombát. Hogy az minél messzebb vigye ezeket az emlékfoszlányokat. Valójában nem őt akarom bántani, csak a szívemen ülő nyomást próbálom enyhíteni. Tágasságot szeretnék végre a szívem körül! Nem bírom többé a feszültséget, amit ez felhoz bennem. Igazából a nyomásra haragszom, a TESTBE BEAKADT TRAUMÁRA, AMIT AZ ÉRINTÉS BEKAPCSOL.

Ezzel próbálok most kitörni, kiszabadulni és végre lélegezni! Már nem is nézem, hogy ki áll körülöttem vagy hogy ezzel kit, vagy mit robbantok szét, hisz ez már rólam szól. Ahogy most kirobbantom a szívemet látom csak igazán a pusztításnak a nyomát: a romokat és a halott darabokat magam körül. Hogy micsoda kár keletkezett!

Hiszen a robbantás az nem válogat. Az mindent elpusztít. Az nem kérdezi meg, hogy mi van a környezetemben. Az erő azt viszi magával, amit talál.

Pedig nem akartam mindent eltávolítani, csak nem ismertem más módot vagy megoldást arra, hogyan is rakjam le magamról ezt a terhet, ami már megfojtott. Eddig ez volt az egyetlen fegyverem, az egyedüli képességem. Így tudtam csak egy kis levegőhöz jutni.

Most visszakerülök az anyaméh képébe. Onnan is így tudtam csak kijönni. Ki kellett robbantani anya hasát, hogy kiutat találjak a fulladásból. Magzatként majdnem belehaltam a nyomásba. Szét kellett tudnom feszíteni mindent, ami ott volt. Ott és akkor tanultam ezt a készséget, hogy ÉN ÍGY JÖVÖK KI A SZÁMOMRA NEHÉZ & MAJDNEM HALÁLOS HELYZETEKBŐL. Amelyekben úgy érzem, hogy életveszélyben vagyok és hogy azon már a túlélésem múlik. Mindeddig az átütő erejű robbantások árán tudtam kimozdulni a szűkösből.

De végre meg kéne tanulnom a szívemet védeni, ápolni.

Kicsit közel menni magamban a nyomáshoz és nem megvárni, hogy idáig fokozódjon a helyzet. Akkor többé nem lenne arra szükségem, hogy mindent elsöprően pusztítsak. Ahogy erről beszélek, magától a szívemre jött a kezem. Meg kéne fogni néha. Kapcsolódni vele. Gyakorolni a saját kezemmel, hogy mi az, ami már sok. Hogy vajon mikor jelez. Elkezdeni vele a kommunikációt és észrevenni a jeleit még időben. Meghallani a hangját.

Úgy nem lesz belőle önbántás. Hiszen ez arról is szól, hogy a robbantással valójában MAGAMNAK IS ÁRTOK. Távol tartok olyan megéléseket, amelyek jót akarnak nekem és talán a megmentésemre jönnének. Most kicsit olyan érzés, mint egy óriási big bang vagy egy orgazmus után. Volt ez a hatalmas kilövellés és most megérkezett bennem a megnyugvás. Ebben a szélsőséges tempóban kéne valami köztest találni. Hogy ne az egyikből essek át a másikba - vagyis, a kétféle működés között létrejöjjön a kiegyezés, a párbeszéd."