Vénusz vs. Jupiter | A Szeretet sok alakban létezik

Ma pontos a kazimiben lévő Vénusz és a Jupiter közötti szembenállás, amely tovább fűzi a Rák teliholddal kezdődő témákat, hiszen megint a Bak (Jövő/Felnőttkor) - Rák (Múlt/Gyermekkor) tengelyt aktiválja.

A romantika nem kifejezetten a műfajom, de köszönhetőn annak, hogy a Vénusz ezekben a napokban a radix (születési) Vénusz-Lilithemen kezdi az új ciklusát, most néhány hete én is szerelmes telenovellákat nézek.

Így jött szembe a Crazy Ex-Girlfriend (2015) is, amit anno valamiért nem láttam.

Íróként már az első órán megtanuljuk onnan elindítani a sztori szálat, hogy a főhős életében bekövetkezett egy krízispont. Abban a formában, ahogyan addig ment, nem folytatható tovább a működés. És hogy részletesebben is kifejthető legyen, vajon a szereplőnk miért és hogyan jutott ide, őt időben vagy térben el kell majd mozdítanunk a jelen helyéről.

A mostani főhősünk, Rebecca, aki ügyvédként dolgozik egy elit New-Yorki irodában. A fiatal nő épp megkapja álmai promócióját, amikor a kijelzőn szembejön vele egy hirdetésnek a szlogenje, ami azt kérdezi:

„Mikor voltál utoljára boldog?”

Az életének ezen fontos fordulópontjában Rebecca belső dilemmája, ami eddig csak halkan mondogatta, hogy nem stimmel valami, most kihangosításra kerül:

„Biztos, hogy ebben az irányban akarod folytatni?”

Az asztrológiai tengely egyensúlya érzékeny: a Ráknak a sérülése (az érzelmi biztonság hiánya), a Bak túlműködéséhez vezethet. Ilyenkor elhiszed, hogy kontroll alatt tartani a dolgokat és mindenkinek megfelelni, azt jelenti, jó vagy és szerethető.

A Bak Vénusz alacsony szinten az a képzet, hogy akkor lehetsz igazán értékes, ha teljesítesz és elérsz valamit. A Rák (Jupiter) ezzel szemben azt kérdezi: de mikor voltál utoljára igazán jól? Mikor voltál nyugalomban, szeretetben, biztonságban önmagadban?

Rebeccának első ránézésre minden oka meglenne a boldogságra, hiszen sikeres, lsd. presztízses állása van, magas fizetéssel és korán elérte azt a státuszt (Bak), amire vágyott. De az érzéseit (Rák) közben elhanyagolta.

A belső boldogságkeresése abban kerül kiprojektálásra, hogy az első részben szembejön vele az utcán a tinikori szerelme, Josh, akit a csalódott szakítás óta nem látott.

Rebecca agyában a fiú az alternatív életnek a szimbóluma.

A némileg idealizált múlt, az „amikor még lehetett volna másképp”.

Josh nem az ok, hanem a katalizátor, ami betriggereli az érzelmi tagadás végét, és visszaparancsolja a nőt a múltba tekintésre.

Amikor az exe arról mesél neki, hogy hazaköltözik Kaliforniába, a főhősünk egy meglepő döntést hoz: elutasítja a fancy állásajánlatot és elindul a szerelem reménye után.

A költözés Rebeccának egy kétségbeesett kísérlete arra, hogy végre megtalálja a boldogságát.

Love comes in many forms.

Ám ahogy az az életben is van, a tudatos döntéseket a sorozatban ugyanúgy a tudattalan árnyéka hajtja.

Bár Rebecca a fejében szépen kigondolja, hogy mindez mennyire jól fog működni, a valóságban a választásait a fel nem oldott gyerekkori trauma - az édesapával való kapcsolatának a hiánya - hajtja. Ahogy a történet tovább bontakozik, nézőként megtudjuk, hogy az apja még egészen kiskorában sétált ki az életéből (úgy is mondhatnám: nem választotta őt). A férfi gyakorlatilag egyik napról a másikra eltűnt, többet nem volt elérhető a lány számára sem fizikálisan, sem érzelmileg.

Ez a helyzet megtanította a gyerek Rebeccának, hogy a szeretet olyasmi, amiért bizonyítani kell, amit ki kell érdemelni, amit üldözni kell és amit bármikor elveszíthet. Felnőttként ezért is olyan egzisztenciális súlyú számára minden szakítás vagy az elutasítás, amelyben nem csak egy kapcsolat omlik össze, hanem a gyerekkori fájdalom aktiválódik újra és újra.

Rebecca a tudatos szinten ma is idealizálja az apját (ezáltal a férfit), ami miatt a jelen nem működik, és a jövő is egy csak múltbéli fantáziára építhető. A romantikus kapcsolatokban tudattalanul egy „javított apát” keres, aki végre marad, aki őt választja és aki betölti azt az űrt, amit az apja hagyott.

De addig hiába minden keresés, amíg azt a belső hiány és az apaseb hajtja.

Rebecca szerelmi próbálkozásai természetesen egymás után kudarcba fulladnak, egyre csak nő az életében a káosz, ami miatt az első évad végére úgy is dönt, hogy otthagyja az új életét és visszamegy New Yorkba.

Ismét a menekülést, az elkerülést választja.

De.

Rebecca a repülőn elalszik és egy váratlan belső utazásban találja magát. Az álmában a terapeutájával beszélget, aki segít neki szembenézni a saját életével és motivációival. A terapeuta itt afféle belső hangként működik Rebecca fejében.

Ez a sorozat egyik kulcs epizódja, amikor a főhősünk nem tudja tovább kikerülni a dolgokat: kénytelen ránézni a múltra (Rák) és felelősséget vállalni a jövőért (Bak).

A kísérője visszaviszi az első szerelemhez, ami szintén kudarcos volt. Majd elrepíti gondolatban arra a pontra, amikor utoljára azt csinálta, amit igazán és szívből szeretett (színészkedés). Végül a jelenbe, ahol az eltűnése miatt a barátai most nagyon aggódnak érte.

A belső hang emlékezteti:

'Love comes in many forms'.

A szeretet nem csak a romantikus ideál. A boldogság nem pusztán egy konkrét személynek a megszerzése. Az értékesség nem ott dől el, hogy kellünk-e valakinek. A terapeuta nem azt állítja, hogy a romantikus szerelem baj, hanem azt, hogy nem lehet az egyetlen forrása a boldogságnak vagy az identitásnak.

Ez az epizód mondja ki igazán nyíltan, hogy Rebecca problémája nem a rossz férfiválasztás, hanem az, hogy a szeretetet még most is kívülről várja, mert nem tanulta meg, hogyan is lehet önmagához, illetve a saját vágyaihoz kapcsolódni.

Rebecca annyira be van szűkülve, hogy észre sem veszi, mostanra mennyi és mennyi szeretet van az életében, hisz időközben új barátokat szerzett, elkezdett önmagával, az érzéseivel és a környezetével kapcsolódni. A munkáját végre nem kötelességből vagy az anyagi jutalmazásért, nem is a megfelelésből csinálja.

A szeretet váratlan formákat öltött: a barátságoktól és a megbocsátással járó kibékülésektől kezdve, az önismereti fejlődésén át egészen azokig az elfogadó kapcsolatokig, amelyek nem illeszkednek a korábbi sztereotípiákba.

Rebecca ezeket mégis nehezen tudja befogadni, mert az a korábbi veszteség végleges felismerését jelentené, amihez pedig meg kéne gyászolnia azt, amit az apjától sosem kapott meg.