Vénusz-Uránusz kvadrát | Szabad kötődés

A teresség vajon hogyan nem válik távolságtartássá és elidegenedéssé? Meg lehet-e úgy is élni a stabilitást, hogy az érzelmekről való lekapcsolódás helyett létjogosultságot engedünk azoknak? Hogyan néz ki a tér-szabadság-nyitás egyensúlya, amiben minden és mindenki a saját tempójában bontakozhat ki? Vajon tiszteletben tudjuk tartani a magunk ritmusát és meg tudjuk lelni a biztonságot a másik ütemében is?

-"Kicsi vagyok, 3-4 éves körüli. A sírás határán állok, megteltek könnyel a szemeim. Érzem, hogy valami komoly és érzelmileg megterhelő dolog történik, mégis mindenki háttal ál nekem. Nem figyelnek rám a szereplők. Ki vagyok zárva a perifiériára, itt is vagyok meg nem is. Látom, hogy mi zajlik, mégsem vagyok teljesen a részese az eseményeknek. Miért nem visznek ki innen?

Lefagyott állapotba kerülök, igyekszem még a könnyeket is visszafordítani. Nem merem beengedni magam az érzésekbe, ahelyett inkább megpróbálok kimozdulni a helyzetből. Mint amikor a halott kilép a testéből, elkezdek felfelé emelkedni és már odafentről is látom az egészet. Mintha azt tanultam volna, hogy a kicsekkolással leszek képes nem részt venni az érzelmileg megterhelő helyzetekben. Ilyenkor egyszerűbb csak elengedni és lebegni: nem kötődni, nem bevonódni, nem jelen lenni vagy végig hallgatni, hanem szimplán kiugrani. Egy sokkal nyugodtabb mese- vagy álomvilágot alkotni magam számára. Ha valami már túl sok, akkor gyorsan visszavonulni a fejemben és a képzeletemben, ezáltal nem kell ott lenni, ahol épp vagyok.

Itt a felhők felett bármikor kimenekülhetek a magam kis csendes, kényelmes világába, de a Földdel vagy magammal persze így semmi kapcsolatom. Nem kapcsolódom a lenti, a testi valómhoz. Olyan, mintha az érzések szintjére nem érne fel hozzám semmi. Látom, hogy odalent továbbra is zajlanak az események. Hogy a kislány ugyanúgy be van fagyva és fojtogatja vissza a sírását. Miközben jól elvagyok ebben a tejfelhőben; akár belém is rúghatnának, felpofozhatnának, ellökhetnének, hozzám szólhatnának - meg sem érezném.

Érzelmileg teljesen lekapcsolódtam, eltávolodtam, kihelyezkedtem.

Most egy mag jelent meg a testemben, ami egy kapaszkodó és egyben stabil pont is a számomra. Azt közvetíti felém, hogy hagyjak időt és teret magamnak. Legyek a saját tempómban és úgy közelítsek a helyzetekhez, a dolgokhoz. Határozott és erőteljes minőségnek érzem, ami azt mutatja, hogy a saját biztonságos teremből és ritmusomból nézzek rá az eseményeke. Úgy könnyebb lesz dönteni, mint egyből megijedni vagy visszahúzódni.

Ebben is van távolság-tartás, de már nem a kivonuló, hanem a teret engedő.

Be kell látni, hogy nekem több időre van szükségem ahhoz, hogy megérkezhessenek bennem az érzések és akár logikai szinten is tudjam azokat tisztázni vagy rendszerezni - ezáltal biztonságba kerülni magamban. Kicsiként nem kaptam eszközt arra, hogy miképp kezeljem, amikor túl sok az érzelem, ezért az azokról való lekapcsolódás lett az automatikus válaszom. Ám attól még, hogy nem kapcsolódom hozzájuk, az érzelmek ugyanúgy ott vannak, és sokszor gátolnak is abban, hogy akár önmagam vagy mások irányába megnyíljak.

Nekem sokszor az értelmezés jelentené a stabilitást. Hogy logikai szempontból - kicsit az elmével, kicsit az érzelmekkel is rá tudjak nézni az adott szituációra. A túl gyors kapcsolódás a kognitív szintet zavarja be. Ilyenkor nehezebb megtartani a fókuszt magamon és rendszeresen bekapcsol egy belső elvárás, hogy gyorsan reagáljak, ami kibillent.

-Én most kicsit luciferi energiát érzek. Nem feltétlenül gyilkos vagy ördögi ösztönről van szó, inkább csak egy huncut ártó szándék van mögötte. Vágylak birizgálni, szurkálgatni a vasvillámmal. A játszmázással, a manipulációval, az érzelmi zsarolással, a piszkálódással, a feszültség generálásával a célom a figyelemfelkeltés és az energiaevés. Azt keresem, hogy mivel tudlak felhergelni. Ez az egyetlen módszerem a bizonytalanság álcázására. Így próbálok/tudok kapcsolódni. Mindössze azt szeretném, hogy vegyél már észre. Próbálom kiborítani a bilit, mert látom, hogy ha kettőt odaszúrok azonnal billensz. Érzem, hogy egyáltalán nem vagy olyan nyugodt, mint amilyennek játszod magadat és igyekszem megtalálni a gyenge pontot, amire kapcsolódhatok.

Azért provokállak, mert, ha előjön a gonosz oldalad, akkor talán emberibb leszel a számomra, nem ilyen túl vagy ál tökéletes.

Igazából csak azt akarom, hogy figyelj már rám. Ehhez persze választhatnék más eszközöket is, de mindkettőnket bizonytalannak érzem. Egymás tükrei vagyunk ebben. Tőled sem tudok bizonyosságot leszívni és ettől halálra rémülök. Ha magabiztosan állnál előttem, akkor nem kéne ezeket a cseleket választanom. Valójában csak a stabilitást keresem és te a bizonytalanságomra emlékeztetsz. Ez felhergel, amire válaszként ördögivé válok és a bizonytalanságból töltekezem.

A szurkálással viszont pont az ellenkezője történik annak, amit akarok. A közelség, a biztonság, a kapcsolódás helyett még távolabbra kergetlek és közben magamat is bántom. Így esélyünk sincs találkozni, kötődni, közel menni.

Amint ezt őszintén ki tudom kommunikálni és megnyílok az érzelmeimben, lemegy bennem a hő. Nem érzem a vibrációt és megjelenik bennem az együttérzés. Most, hogy nem a harciasság vagy a védekezés-támadás van köztünk, már meg is tudnám fogni a kezedet, azonnal közelebb tudnék menni. Az ölelést még nem érzem, de egy tisztes kartartásban oda tudnék jönni. Ahogy ebben az óvatos és fokozatos tempóban tágul a tér, végre elkezdhetjük egymást nézegetni. A karjaink között mintha egy híd alakulna, amelyen át lehet menni, vissza lehet jönni, hátra lehet lépni anélkül, hogy sürgetni kéne magunkat.

Ez a karnyújtásnyi távolság biztonságot ad, mert benne van az eltávolodásnak a lehetősége és nem egy azonnali összecuppanás. Nyitottságot és kíváncsiságot ébreszt.

A kulcs, úgy oda vinni a fókuszt máshova, hogy magamban is megtartom a stabil pontot és azt nem helyezem ki teljesen. A határtartás is biztonságot ad. Hogy megszabhatom, meddig lépek előre. A két stabil bástya közötti nagyon masszív hidat látok. Ez nem egy függőhíd, amiről le lehetne esni. Itt mindenki tudja a helyét, van benne egyenrangúság is. Korábban mindketten a kicsiben voltunk, a sebzettségből reagáltunk. Két kis óvodás harcában azonban esély sincs a kötődésre. Már látom, hogy az ördög is csupán egy olcsó jelmez volt, amit a boltban vettem, miközben a valódi tűz hiányzott belőle.

-Amikor beléptél, rögtön megjelent bennem az elvárás, hogy a jelzésem nélkül hagyd abba azt, amit csinálsz. És lásd, vedd észre, hogy nekem ez nem jó! Pedig nekem is kellett volna jelezni a határtartással. Ahogy stabillá váltunk, levetettük a jelmezeket és az elvárások nélkül kezdtünk el egymás irányába nézni, azonnal érzem köztünk a nyitást, az utat és a szabadságot is. Többé nem parázok be a távolságtól. Attól nem azt érzem, hogy rideg lennél. Egyszerűen mindenki a helyén van. Támogatás a távolból. A távolságban lévő közelség és melegség. Érzelmi függetlenség. A két bástya kell ahhoz, hogy az út létrejöjjön kettőnk között, anélkül a híd is szétesne. Tartóoszlopként kellünk a jól működő rendszerhez. Úgy lenni közel, hogy távol vagyunk és ez milyen jó! Nem egymáson csüggeni, hanem szabadon, éretten közelíteni.

Ebben a térben is rengeteg lehetőség van a kapcsolódásra. Nyitott a dolog, de nem úgy, mint egy nyitott kapcsolat. Megvannak a keretek, de van benne szabadulás, mozgástér és főleg: megengedés. Bármi beleférhet, mert van biztonság.

A biztonság nélkül ez az egész szétesik; ez a tartó cement.

Meghatott érzés, hogy így is lehet! Bizalom és reményt keltő és nem is kellett érte sok mindent tenni : ) Csak kicsit egymásra figyelni és kimondani az érzéseket, amikor megjelentek. Álltunk egymással szemben és a türelemben, a térben, az időben maguktól elkezdtek kibontakozni belőlünk a szavak és érzések. Mint az ismerkedésben. Mindössze azzal, hogy teljes szívből és 100%-ban figyeltünk egymásra, megjelenhetett egy csomó minden. Szó szerint teret tartottunk. De ehhez az kellett, hogy először mindketten biztonságban érezzük magunkat.”