Vénusz-Plútó trigon | Közelebb lépni

A holnapi Teliholdnak is egyik meghatározó fényszöge marad az elmúlt napokban az Ikrekbe érkező Vénusz & Uránusznak a trigonja, a Vízöntő Plútóhoz (Vénusz-Plútó: jún. 7.; Uránusz-Plútó: idén nem lesz egzakt).

Az asztrológiai trigon az egyik legkedvezőbb, egy igen harmonikus fényszög, ami akkor jön létre, amikor két bolygó körülbelül 120 fokra helyezkedik el egymástól az égbolton. Mivel a trigon az azonos elemeket fűzi össze (pl. tűz-tűz, föld-föld stb.), a bolygók együttműködése ezáltal stabilabb és következetesebb. A trigont ezért a harmónia, a könnyedség és az áramlás jellemzi, amikor a dolgok természetesen, úgymond akadályok nélkül működhetnek.

A Merkúrnak, valamint a Vízöntőnek a házát (az Uránusz és a Plútó) által összekötő és a majd 2026-28 között legaktívabb trigonja azt jelzi, hogy a következő években nagy lehetőségek nyílnak a gondolkodásmód gyökeres megújítására, a szellemi felszabadulásra és a személyes nézőpontok átformálására.

Erősödhet a nyitottság az eddig ismeretlen és alternatív nézőpontokra, és megnőhet a vágy az önazonosabb vagy már szabadabb önkifejezés felé.

Lévén az Uránusznak a jegybelépését most a Vénusz kíséri, ez az időszak kedvez majd a régi szellemi minták elengedésének és az új tanulási utaknak - ami a kapcsolati működéseket is nagyban érinti majd. Ha hajlandó vagy változtatni a gondolkodásodon és nyitni az új irányok felé, ez az energia jelentős személyes fejlődést, új inspirációkat és egyéni felszabadulást hozhat a következő 7 évben.

Szokás mondani, hogy a kapcsolati sérülések magukban a kapcsolatokban tudnak igazán enyhülni. De mi van akkor, ha jó ideje érzed azt, hogy előre kéne tudni menni, de valami mégis visszatart a kapcsolódástól?

Az Uránusz tranzitja a Bikában az elmúlt években felébresztette a vágyat arra, hogy úgyis megélhető legyen a felszabadult, a csábító és a bájoló nő, hogy közben ne kelljen állandó készenlétben lenni, mert már biztonság is van.

Mi nők túl sokáig áldoztuk fel a szabadságunkat ennek a folytonos & állandó biztonságkeresésnek.

Talán idővel te is beletörődtél a megszokottba és alárendelődtél a régi minták mentén. Hiába érezted úgy, hogy a kapcsolatokban hiányzik az elismerés vagy a szeretet, hagytad magadat és nem kezdeményeztél változást.

Engedted, hogy nyomjon.

Hogy szorítson a mellkas, mert elhitted, hogy be vagy szorítva az adott helyzetbe, amiből úgysem lenne lehetséges kimozdulni.

Elkényelmesedtél, megtanultál ellenni a rosszban és csak várni a nyomás alatt. Mivel a végkimerülés, a belefáradás és a feladás a nyugalomnak álcázta magát, már észre sem vetted, hogy túl sokáig maradtál. Elmentél a tűrésben és a szenvedésben is a végletekig, aminek mostanra a kiborulás vagy az összeomlás lett a vége.

Mégse lehet mindent a másik oldalra kenni.

Mert mi van, ha te vagy az, aki a félelemből szabotálod a harmonikus és egyensúlyi kapcsolódást? Aki nem meri kitárni a szívét és megmutatni a sebezhetőségét? Aki a másik féltől várja el az önmagában meg nem lelt biztonságot? Akiben összeütközik az otthonról látott minta és a saját maga elképzelése arról, vajon hogyan is nézne ki az egészséges kapcsolat? Aki valamiféle engedélyre vár ahelyett, hogy magától lépne közelebb?

És aki mostanra maga építette és tartja fenn azt a szívéből kiálló fatuskót, ami egy tisztes távolságban tartja a hozzá közeledőket.

Ez a tuskó nem más, mint az ismerős magány és egyedüllét.

Az intimitástól való félelem.

A felszínes kommunikáció.

A nonstop figyelemelterelés, ami állandósítja a távolságot és véletlenül sem engeded közel.

Ez az, ami miatt nem tud kinyílni az intim tér. Mert a tuskó, miközben az összeköttetésnek az érzését adja, valójában csak elválaszt.

Most azt hiszed, hogy tudsz kapcsolódni, pedig nem.

Igazából csak játszmázol.

És bár úgy nézhet ki, mintha egymás felé lennétek és össze lennétek kapcsolva, akármerre is mozdulj, ezzel a tuskóval mozdulsz együtt, ami mindig ugyanakkora távolságot épít és biztosít arról, hogy egy millimétert se menj közelebb.

Mialatt attól félsz, hogy mi lesz, ha majd leesik és megszűnik az összeköttetés.

De ez az egész pusztán illúzió, mert hát mindig is elérhetetlen voltál...

A kapcsolódás az lenne, ha a másik oda tudna lépni. Megfoghatná a kezedet. Meg tudna érinteni. Ha hagynád, hogy megsimogassa a lelkedet.

De olyan távol vagy, hogy nem is látni.

Pici vagy.

Egy kisgyerek, akivel ezért nem is lehetséges egyenrangúan kapcsolódni.

Nem vagy egy szinten a felnőttekkel.

Ennek a kicsinek fel kell nőnie, mert most rossz szemszögből nézi az egészet. Elhiteti veled, hogy a belső gyermek vágyait, kívánságait kellene hajtani. Most az ő szintjéről próbálod az életedet megoldani, de úgy nem lehet.

Emiatt van az, hogy most többet is tartasz. Nem vízszintes az energia. És aki lent van, aki alárendelődik, az természetszerűleg többet is visz.

A megoldás azonban nem az, hogy ellépsz és elfordulsz oda, ahol majd a többiek is a te szinteden vannak. Hanem az, hogy egyenrangú partnerré válsz. A távolság, ami eddig oda volt passzintva közétek, magától eltűnik. Hiszen a tuskó is csak egy illúzió. Annak az ábrándja, hogy máshol vagy rajtad kívül kellene keresni a biztonságot és a szeretetet.

Ez a kicsi örökre ott várja majd, hogy jöjjenek érte azok, akikre mindig is számítani szeretett volna.

Ebből kéne felnőni, hogy majd mások mondják meg, hogy számítasz, jó vagy, elég vagy, fontos vagy… Ez tartja fenn a gúzsba kötöttséget, amiért képtelen vagy a valódi közelség irányába lépni. Ez az a blokk vagy gát, ami nem enged mélyen kapcsolódni, miközben annyira szeretnél már kinyúlni.

Hidd el, hogy amint képes vagy szellemileg mozdulni, a tuskó magától leesik, szétporlad. Nem is szükséges hozzá erő, csak egyszerűen pozíciót, nézőpontot kell váltani...

És meghozni a döntést, hogy lerakod.

Talán te is hajlamos vagy arra, hogy a kapcsolatokban sokáig csak a szép, a kedves, a vonzó oldaladat mutasd a másiknak. A színlelés és álcázás azonban baromi fárasztó, amiért sokszor nem is maga a kapcsolat, hanem épp ez a megjátszás fárad ki. Hogy akkor is fent kelljen tartani a szerepet, amikor épp eleged lenne vagy nem minden tökéletes.

Ám, ha nem lépsz elő, a mély kötődés sem fog létrejönni és maradnak továbbra is a van is, meg nincs is viszonyok.

A távolságtartásnak számtalan oka lehet, többek között, hogy a magány és a kirekesztettség volt a korai élmény, amiért nem tanultál meg mit kezdeni a közelséggel. Az az ismerős, amikor egy kicsit itt is lehetsz és ott is. Az adja tudatalatt a biztonságot, ha nem kell tudni kimondani, hogy egyértelműen ide vagy oda tartozol.

A látványos szabadságvágy mögött nem egyszer a kiszolgáltatottságtól való félelem is megbújik.

Most azonban egy új elhatározás születhet.

Mi lenne, ha megtörnéd a hallgatást, hogy az egykori sérelmek megismétlésén és a bevált védekezésen túl mától megnyílhasson valami más?

Vajon megpróbálnád, hogy leveszed a túlélés álarcait és helyette vállalod a tiszta, az egyenes, az őszinte kommunikációt?

Mered-e nyíltan kifejezni a másik felé, hogy amit lát, az mindössze a páncélod?

Mondd ki: „Ne ijesszen el, ha túl határozott vagy rideg vagyok. Ez nem rólad szól. Tisztában vagyok a félelmeimmel és időre van szükségem. De ez ne tántorítson el.” - mert mindez benned is egy mély transzformációt indíthat el, ugyanakkor új szintre emelheti azt, ahogyan kapcsolódsz.