Vénusz-Neptun együttállás | Sorskörök zárulnak

A teljes héten érezhető a Vénusznak, a szerdára egzakt együttállása a Neptunusszal - a Halak jegy legvégén. A női-kapcsolati-anyagi működésekben zárul egy ciklus, miközben továbbra is az ismétlődő érzéskörökben találhatod magadat. Az eklipszek sűrűjében ez egy különösen szenzitív néhány nap, érdemes most csendben ülni a lelkeddel. Sajoghat a szív, szinte csöpögnek ki a mélyben lévő fájdalmak, a feldolgozatlan érzelmek és az azokkal érkező hordalékok: a hiány, a csalódottság, a bánat. Ezzel párhuzamosan megélhetők a szerelmességnek és a művészi ihletettségnek az áldásos állapotai is.

„Egy kiskori kép ugrik be, a nagymamám karjában vagyok csecsemőként. Szeretettel van felém. Úgy tekint rám, mintha valamiféle fényhozóként, megváltóként vagy karmatörőként érkeztem volna a családba. Nagy kereszt ez. A lapockánál érzem is a terhét, a súlyát annak, hogy bizony átvett sorsokat cipelek. Hősiesen és hűségesen viszem a hátamon mindazt, ami az övé lenne és a ki nem mondott elvárást, amelyet már a legelső ölelésével, tekintetével és érintésével átadott: a létezésemmel bevilágítani a sötét női sorsot.

A szorításával szinte kapaszkodik belém, annyira ragaszkodik hozzám. Az első terhessége elment, és ennek a magzatnak a nevét viseltem utónevemként. Valahogy sosem tudtam vele azonosulni vagy elfogadni, ezért később hivatalosan le is vetettem. A nagyi mintha az elvesztett kislányát látta volna bennem, és egy megmentőként nézett rám. Segítséget vagy valamiféle megváltást várt tőlem, ezért anyunak nem is maradt hely közöttünk.

Evidens volt, hogy neki segítsek és önszántamból felvegyem a nem rám illő szerepeket, hogy kövessem a sorsát. Elég erős vagyok – gondoltam - úgyis elbírom.

De közben azt érzem, hogy középen a testemben ketté vagyok választva: a jobb felemen nincs semmi, teljesen üres, már-már pille könnyű. A bal oldalam pedig sötét szürke és olyan kemény, mint a betonszikla.

Az apai ággal soha nem sikerült igazán kötődni. A férfi valamiért mindig ki lett taszítva nálunk a nők mellől, ezért mintha a saját férfi részemet is megtagadtam volna. Az apámmal sem volt szoros viszonyom, máig nem tudom neki megbocsátani, hogy mindig másokhoz hasonlított. Hogy sosem lehettem elég jó vagy vállalhattam fel előtte önmagam.

Az anyai vérvonalon a férfi rendre eltűnt, amiért a nőnek kellett vinni az extra súlyt. A jobb részem most olyan hideg lett, akár egy hűtűkamrában. Mintha egy halott férfi jelent volna itt meg. Katonaruhában látom, szeretne bejönni, közeledni. Akárcsak egy szellemet, szomorúan, vágyakozva nézem. A nagymamám hosszú évekig várta vissza az első szerelmét a háborúból, hiába volt már a papával. A faluban síremléket emeletek ennek a férfinek, amin az állt: „Messzi idegenben nyugodj békében.”

Most látom a nagyit, aki ugyan fizikálisan jelen van és csinálja a dolgát, de lélekben elment a halott férfi után. Persze hiába is gondol rá vagy áhítozik érte, ez többé nem a valóság, csupán egy ideál, egy vágyott elképzelés, egy hallucináció - a jelenben nincsen realitása. A képzelet által próbálja mégis fenntartani, ott akar élni vele ebben az illúzióban. Mintha ezt választaná. Ezzel együtt viszont eltemeti a női mivoltát is: a dolgokat szülő-teremtő-megalkotó és a boldog aspektusát.

Kislánykorom óta engem is mindig az igaz szerelem utáni sóvárgás hajtott. Állandóan az egyetlen valakit keresem és az elérthetetlen herceget várom. Mintha egy szellemet üldöznék, és így próbálnám kitölteni az ürességet, amit apa és ezen férfiak hagytak maguk után.

Jelenleg az egyik felem sincs jól, egyensúlytalanság van odabent. A női felvette a mások, illetve a másik oldalnak terheit és viszi azt, amit azoknak kellett volna és jól bele is keményedett. A nőiség mostanra beszürkült, ezáltal az anyagiak, a szexualitás és a kapcsolatiság is blokkolva lettek. A női teremtő erőn a nehéz sírkövek nehezednek. A férfi oldalán meg maradt a tátongó űr.

Így sem a női, sem a férfi nem él igazán. Valahogy életet kéne lehelni mindkettőbe.

Azt érzem, hogy önbüntetésből vállaltam ezt, valamiért büntetni akartam magamat. Ahogy ezt kimondom, elkezd repedezni az illúziókő és felpuhul, megolvad a jégtömb. A két oldal fokozatosan kiegyenlítődik. A szellem férfi is egyre távolodik, de a teher mögötte mégis itt marad:

B-Ű-N-T-U-D-A-T

a neve.

De legalább már a nevén tudom szólítani, hogy mi is az, ami mostanáig ide kötött. Ha a felmenőim szenvedtek, akkor én magam hogyan is rakhatnám le csak úgy ezt az egészet vagy választhatnám egyszerűen a boldogságot? Ha kilépek a női sorsnak az ismétlődéseiből, vajon bűnössé válok? Azzal, hogy hátat fordítok vajon cserben hagyom a családomat? Mi lesz akkor, ha nem segítek tovább vinni a terhet? A megszokott kereszt nélkül vajon hova tartozom?

A valódi illúzió az, hogy csak a szenvedés árán illeszkedhetek be a körbe. A vérvonalat azzal tudom megtisztítani, ha megmutatom, hogy máshogy is lehet. Nem kell beáldozni magamat és vezeklésből üresen tartani a férfi helyét. Az örök sóvárgásban és az ismert várakozásban élni ahelyett, hogy végre behívnám az igazit - először önmagamba, majd magam mellé is.

Mert megérdemlem azt a férfit, aki jelen is van és érzelmileg elérhető, nem úgy, mint apa vagy a háborúban elvesztett szerelmek… Jár nekem, hogy egy húsvér emberrel is legyen kapcsolatom, ne csupán a fejembe vetített hallucinációval. Mintha most döntés előtt lennék: a bús sóvárgás vagy az élet? Meghalni velük együtt vagy elengedni a múlt szellemeit és már a terhek nélkül létezni. Tovább vinni a keresztet vagy felvállalni a saját sorsomat és kivirágozni nőként."