Vénusz & Chiron-Érisz | Az önszeretet kezdete

Az idei évünk úrnője - a Vénusz, a Nő(i) (analógiásan: a szív, öröm, bizalom, biztonság, önszeretet, kapcsolat stb.) újjászületésének a január óta tartó folyamatában, a mai nap során egy újabb fontos állomáshoz érkezik. Június legelső napján az istennő utoléri a keddi Újholdkor egzakt, de a már hetek óta aktív Chiron-Érisz együttállást, a Kosban.

Vajon hogy állsz most az örömmel? Csak azért keresed, mert akarattal próbálod távoltartani a nehezet? Mi van, ha ez a kettő: az akadály & öröm, a seb & boldogság megférnek egymás mellett is?

A következő napok írásaiban ezt a témát járom körül.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lélek, aki nem úgy indult el a Földre, hogy rúgták volna. Mélyen hitte, hogy az élet maga a csoda. Már az érkezése előtt elképzelte, ahogy a túloldalon várják és majd önmagaként szeretik. A szívében a potenciállal, a reménnyel és a vággyal jött ide.

Ám amikor elhúzták a függönyt, a túloldalon a nézőtér üres volt.

Anya és apa nem tudott mit kezdeni a szülőséggel. A gyermek elhanyagolva, szeretethiányban, már-már ridegtartásban nőtt fel.

A felnőttek azt gondolták, elég lesz néha alamizsnát odadobni neki vagy megetetni őt, miközben ők (talán benyugtatózva és részegen) ölték egymást.

„Legyél el magadban!” „Foglald el magadat!” – adták ki a parancsot.

A saját valóságuk annyira beszippantotta ezeket a felnőtteket, hogy közben nem is regisztrálták: a gyermekük - akit soha nem öleltek meg, egyszer sem biztosítottak arról, hogy nincsen semmi baj, szinte már remegett.

Igen, persze, máshol volt a fókusz: fontosabb volt a saját nyűg.

A szülők képtelenek voltak felocsúdni a drámájukból, emiatt pedig odamenni a gyermekükhöz és megnyugtatni őt vagy feloldani benne a feszültséget. Sosem volt elég energiájuk megbeszélni a dolgokat, maximum félbehagyni sikerült azokat, majd ugyanonnan folytatni.

Emiatt a gyerekben állandó lett a magas kortizol. Alapprogrammá vált és idegrendszeri szinten került behuzalozásra: „Olyan nincs, hogy ne legyen baj.” A kis lélek jó hamar elhitte, hogy az a jobb, ha észre sem veszik: „Csak velem ne legyen probléma.”

Belül viszont akaratlanul is nőtt a harag, a kétségbeesés, valamint az értetlenség: „Miért nem figyelnek rám? Miért nem vagyok fontos?”

Idővel aztán általános lett a beletörődés. Jobb inkább teljesen elengedni és/vagy bemenni az áldozatiságba. Mert amikor sokáig nem tudja magát megvigasztalni, akkor a gyerek jobbhíján az önsajnálatban kezd el vegetálni: „Na jó. Úgyis mindegy! Kibírom.”

A saját érdekei helyett, a másokét vagy a nagyobbakét kezdi el előtérbe helyezni.

Nem konfrontálódik. Viselkedik, hiszen született jókislány. Példás mindenben. Vigyáz a ruhájára, még a homokozóban is a fehérben játszik. Szót fogad. Segít mindenben – ez a büszkesége a családnak. Ügyes kislány, mert hát szegény anyukájának nagyon nehéz: „Nézd, milyen áldozatos munkával vasal.” A felnőtteknek amúgy is az egész élete teher, és most még egy plusz koloncot is kaptak. Borzasztó nagy tragédia!

És így lett a viselkedésből egy csodálatos szerep.

A leánynak később is mindig jól állnak a copfjai, mert a látszatra adunk, kívül mindennek rendben kell lennie. Közben a lelke erőn felül tartja magát: feszeng, szorong a színjátékban. Odabent gyűlöli az egészet, szinte a kínjában se tud nevetni már. Bár ránézésre jókislányként tűr, belül félhangosan dühöng: „Ezt másoknak kellett volna! A két felnőttnek kellett volna megtartania! Vállaltatok és teher vagyok?”

Pontosan tudja, hogy jogtalanság és árulás történt: a többiek nem tartották az ígéretet.

Hiába beszélték meg vagy tettek egymásnak fogadalmat, mégsem várták őt. És ez a legnagyobb bántalom, amikor a másik nem emlékszik, hogy mit ígért… Nem téged választ. Az utolsó pillanatban máshogy dönt és nem jön el. Hiába engedelmeskedsz, hiszen tökéletesen érzed, hol is van a határa annak, hogy szeressenek. Pontosan látod, ki mit vár el és akkor olyan is vagy. Idomulsz. Lemondasz magadról. Elhiszed, hogy a szeretetért másnak kell lenned. És még így is elutasít…

Az egyetlen kapcsolat, hogy enni ad és kielégíti a minimális fizikális szükségleteidet, de ezen kívül semmi. Mindössze egy hologram, egy szobanövény vagy, amit néha megöntöz, hogy életben tartson. De azzal le is van tudva, hogy ellásson. Semmi több.

Nincs érzelem.

Le vagy árnyékolva.

A végtelen sebezhetőséget és az állandó kétségbeesést elpalástolandó, megjelenik benned a dac.

Már nem is akarod, hogy észrevegyenek: „Bemutatok mindenkinek! Akkor nem is akarom, hogy lássatok!” - és ebben a pillanatban lemondasz önmagadról.

Addigra viszont a szülők távolságtartása ellenére is, mint a szivacs, magadba szívtad az anyukád minden érzését. Hogy „utálom a férfit”, „minden férfi szemét”, „minek születtem nőnek”. Ellested, ahogy a nő férfiként funkcionál, érzelmileg teljesen lezárva. Magadra vetted a családi viselkedést.

És bár sejtelmesen még fel-fel tűnne benned az indulás előttről hozott vidámság, mostanra leejtett vállal sétálsz.

Viszed tovább anya sajnálkozását, a nagyi szomorúságát és keménységét. Ahogy ezek a nők úgy szerettek, hogy közben próbáltak megtörni. Megbüntettek, pedig igazad volt. Azt mondogatták: „Más vagy, mint mi. Olyan vagy, mint az apai öreganyád!”

A makulátlan lelked hiába énekelte volna azt, hogy milyen szép, amikor a nők tudják egymást segíteni és egy közösségen belül képesek határtalan harmóniában élni. Hogy úgy is lehet szeretni, ha nem törjük meg a másikat!

Egy részed szégyellte, hogy rájuk hasonlítasz. Közben pedig fájt is, ha azt mondták, hogy nem tartozol ide. Mégsem tudtad őket otthagyni. Sőt, talán még sajnáltad is, ha bántották őket vagy egymást. Mert nem akartad, hogy szenvedjenek...

Észre sem vetted, hogy szerepcsere történt: a saját szüleid szülőivé váltál. Miközben ők a másik életet választották, amiben te nem kaptál szerepet.

Mostanra pedig elfogyott az erő és a tartás.

Nem tudod és nem is akarod már megtartani magadat. Féltudatosan feladtad. Látod és tudod, hogy mi lesz a következménye ennek a döntésnek, mégsem tudsz mozdulni érte. Teljes lefagyásban vagy.

Mint a bebarnult fenyő, ami nem hajt ki sehol, élettani szempontból többé nem aktív. Nem fejlődik. Nem regenerálódik. Nem élő fa módjára viselkedik. A „törés után még él” csalóka lehet, hiszen az életképességhez ez már nem elég. Ha a lombozat száraz, ha nincs új hajtás és nincsenek rügyek, az már a végleges pusztulás előjele. Ha a fenti helyzet több vegetációs időszakon keresztül fennállt, akkor egyre nehezebb újrakezdeni.

Olyan, mintha már nem lenne honnan töltekezni.

Kívülről ugyan látod a helyzetet, de a teljes rezignáltságba viszed. Nincs erő, hagyod elveszni - beavatkozás nélkül. Képtelen vagy rá. „Ha nekik se értem annyit, hogy tegyenek értem és kilépjenek az egyéni drámájukból, akkor nekem miért kéne jobban szeretni magamat?” – duruzsol a mantra.

De közben azt sem tudod elfogadni, amit teremtettél vagy hogy ez a működés jelen van benned, ami tovább csavar az amúgy is mindent kimerítő belső harcba, valamint a spirituális önbántalmazásba.

A magad gyártotta illúziókban mész körbe-körbe, ahol újra meg újra beköszön ugyanaz a működés, amiről már azt gondoltad, hogy ezerszer „megdolgoztad”. Önhazugságokat gyártasz és azt hiszed, hogy tartasz valahol. Régen még volt egy belső hangod, amely azt mondta, hogy a nehézség vagy a szomorú gyerekkor nem magyarázat arra, amit utána teszel. Hogy nem emiatt vagy ilyen vagy olyan. Emiatt másokkal nem is érezteted, de belül ugyanúgy gyötröd magadat. Nem tudsz eltávolodni a múlttól.

Abban az erkölcsi dilemmában vergődsz, hogy te is megígérted…

Vajon hogyan lenne lehetséges kitáncolni innen?

Nyeled a fájdalmadat, a könnyeidet, mert nem lehet önsajnálni, hiszen akkor végleg nem jutottál sehova… Miközben mélységesen elfáradtál abban, hogy végtelenül meg kellett felelni. Mindig. Hogy gyerekként folyamatosan tartottad magadat. Most már csak engedni akarsz: „Mindenki hagyjon békén!” – belül pedig azt zokogod, hogy „Bárcsak!!!”.

A szorongó-ambivalens kötődési mintázat miatt vágysz is az érzelmi közelségre, amivel aztán nem tudsz mit kezdeni. Inkább menjen el, közben pedig remegsz a kapcsolódásért, a viszonzásért. A másik mellett ugyanúgy a társas magányt éled. Azzal ébredsz, hogy nem kellesz senkinek. Nem számítasz. Nem tartozol sehova. Szinte didereg a lelked, ami időszakosan talán megszűnik, de a gyökere nem mozdul. Ott van. Hiszen a fel nem oldott apahiány végigviszi az életet. A biztonságot folyton kihelyezed a férfiakra. Majd jön a megcsalatás, a pofon, a csalódás, a válás.

Mostanra azonban ügyesen betanultad elterelni a figyelmet ezekről a fájdalmakról.

Eljátszani, hogy nem is olyan nagy a baj, legyen a másiknak könnyebb - miközben te belehalsz kicsit. Valahol kimondani vágynád - inkább kikiabálni - az elmúlt évtizedek kutyafáját. Már annyira fojtogat, hogy mindig nyelni kellett.

Igazságtalan, hogy nem lehetett gyermekkor!

Itt vagy megrekedve: eljátszod, hogy jól vagy, hogy boldog vagy, már megdolgoztad, mert így majd mindenki jól jár. És ez már a lélekkimerülésig megy.

Azokkal, akikkel igazán kéne, megbeszélni nem lehet, mert ők a túloldalon nem bírják el. Elkezdenek téged hibáztatni, minden miattad van, miközben ők a szegények. Ezek a szereplők hozzászoktak a hallgatásodhoz és ha ma kiállnál magadért, már nem is értenék. Ezt a működést nem ismerik, ezért teljes támadásnak vennék.

Te pedig már nem is tudod, hol a megállj.

Vajon mi lenne az egészséges működés.

Hogy vezet vissza az út önmagadhoz?

A belső világot oly sokáig tagadtad meg, hogy már nem emlékszel, mi a helyes. A túlélés érdekében leszakítottad magadról a szégyent, a dühöt. Szinte már nem is tudnál a kislányról egyes szám első személyben beszélni. Teljes meghasonulás.

Nem vagy képes őszintén élni, amit mondasz. A látszólag helyesnek tűnő válasz persze mindig jön, csak a szívedet nem találod. Föladtad magad: hamarabb mondod, amit érezni vagy gondolni kellene. Jobban tudod elméből.

Fejben minden megvan, csak épp nem érzed.

Egy részed azt mondja, hogy már nem kéne ezzel foglalkozni, már nem kéne, hogy hasson rád, mégis súlya van a múltnak. De inkább elfeded a fájdalmat, úgysem értik. Ezt a mélységet a többiek nem kérik. Nem akarják, hogy közük legyen hozzá, a közelébe se akarnak jönni. Nem kíváncsiak erre a lélektartalomra, miközben a sajátjukat sem bírják el...

Valójában attól félsz, hogy ha megengeded magadnak a sebezhetőséget, akkor vége szakad a világ(od)nak.

Önmagadnak lenni és engedni látni magadat olyannak, amilyen - még teljesen ismeretlen. A régit baromi félelmetes elengedni, mert azt sem tudod, hogy ki vagy a szenvedés-sztorid nélkül.

A szíved oly sokáig volt kikapcsolva és a páncél mögé rejtve...

A borzadáj fűződ, amit gyerekként magadra csatoltál, a ruha alá felvettél és azóta energiaként hordtál, ugyan mostanáig a művi úton megtartott, hermetikusan bezárt és védelmet adott, végre szeretne lerobbanni rólad.

Vedd le, nincs rá szükséged!

Magadra öltötted, szolgaként cipelted – mint a szüleid fájdalmát, akik rád voltak szorulva. Azt hitted, hogy nem tehetsz mást. Hogy tartozol nekik. Hogy neked kell őket megmenti. Igazából csak a szenvedésben, az önfeladásban, a csendes lemondásban kapcsolódtatok.

A nyomást, a súlyt, a követ ma már csak te rakod ide.

Ha megszűnteted a sajnálatot, a mások megmentését és leválsz erről a működésről, azzal az önszeretetet választod.

És lám, a világ nem dőlt össze.

Épp ellenkezőleg.

Elkezdhet új alapokra épülni.

A mai tripla találkozó a Mars házában (amihez hasonló az 1970-es évek eleje óta nem volt), egy egészen új kezdetnek a lehetősége. Túl vagy a Halak stáción. A Kos már az élet szintje.

Az élet-örömé.

A lét-jogosultágáé.

Az egy illúzió volt, hogy a fűző levetéséhez fizikális erő kellene. Elég felismerni, hogy mindezt te folytattad és most lehet azt dönteni, hogy már nincs rá szükséged.

Többé nem vagy mellékszereplő.

Választhatod saját magadat: a táncoló, a hintázó, az életvidám kislány felnőtt verzióját, aki büszkén viseli a koronáját. Emeld fel a fejedet. Bizonyos dolgok megcselekvése rangon aluli, többé nem méltóságteljes.

A lefelé biggyesztett száj már felfelé akar mozdulni: nem szomorkodni – mosolyogni!

Nincs olyan, hogy egyedül lennél!

Mindig itt vagy, hogy megsimogasd és szeresd önmagadat.

Már biztonságban vagy.

Élni jó!