Vénusz: bizalom, biztonság, szerethetőség

A közelgő Mars-Vénusz együttállás kapcsán sok szó esik arról, hogy szerelmes Nő és Férfi vagy Szent Szövetség. Ám amikor a Plútó áll a személyiségjelölők mellé, akkor legelőször is az önmagunk előtti TELJES LECSUPASZODÁSNAK van itt az ideje. Ki kell tudni nyitni a szemünket mindazokra a rejtett aspektusainkra, amelyeknek idáig hátat fordítottunk és amelyeket mostanáig kirekesztettünk, a szőnyeg alá söpörtünk és magunk előtt is titkoltunk.

A kevésbé éber ebből csak annyit észlel, hogy az élet, ahogyan eddig volt, most összedőlt. A jól bevált kikerülési és megúszási taktikák többé nem működőképesek. A kontroll kikerült és a helyén felütötte a fejét a kapkodás és a pánik.

Az Uránusz uralma alá megérkező Plútó sajnos addig fog b@sztatni, szekálni és ébresztgetni, amíg meg nem adjuk a figyelmet a maximális szabadságot blokkoló viselkedéseknek. Amíg a nevükön nem hívjuk azokat az érzéseket és helyzeteket, amelyekbe akarva akaratlanul is beszorítottuk magunkat és amelyekben mostanra már szó szerint megfulladunk.

Ha most a szabad jó érzés helyett rettegést, szorongást, testi-lelki elgyengülést tapasztalsz és megremegett a biztonságérzet, akkor már eleve HIÁNYZOTT AZ ŐSBIZALOM.

Ez sokszor azért van, mert a szülőkben sem volt helyén a biztonságérzet és a gyermekükről sem voltak képesek elhinni, hogy az képes lesz megállni a saját lábain. Anya és apa ilyenkor a túlélésre próbált felkészíteni a szidalmazással, a hasonlítgatásokkal, az elvárásokkal, a szégyenkeltéssel vagy a túlszeretéssel - vagyis, a nevelés útján kívánt megerősíteni az életre.

Amikor a szülő magában sem találja, akkor a gyermekének sem fogja tudni megadni azt a fajta bizalmat, amire az ÖNBIZALOM STABILIZÁCIÓJÁHOZ feltétlenül szükség van.

A szülő ilyen esetben képtelen ráérezni arra, hogy mikor járt le a küldetése. Ha ideje van a visszahúzódásnak: bátran és bizalommal elengedni a gyerek kezét & a távolból biztosítani őt a kifogyhatatlan szeretetről.

A legtöbb szülő sajnos inkább ráül a fiókáira és összenyomja a fiát-lányát. Ilyen-olyan (hol kedvesnek tűnő, hol teljesen bántó) módokon tartja vissza a gyermeket attól, hogy az a SAJÁT TEMPÓJÁBAN BONTAKOZZON KI. Ha a gyereknek meg is jönne a bizalma arra, hogy ez menni fog, akkor a szülő mindig előáll valamiféle teszttel és próbatétellel, amitől aztán lelohad a kedv.

Egyszer féltékeny a gyereke sikereire, máskor sürgetni akarja és ráhúzza a saját félelmeit, tempóját, akaratát vagy épp az érzelmi zsarolás útján köti meg a kezeit. Egyik sem jó taktika, hiszen a nyugalmi állapot megteremtéséhez a gyermeknek ilyenkor különböző önvédelmi álláspontokat kell magára erőszakolnia.

A szülőnek annyit kéne tudni kimondani: „Csináld úgy, ahogy jól esik, én mindig itt leszek kéznél. Bármit, bármikor és bárhogy megtehetsz, eleshetsz, elronthatod, én Itt vagyok. Mindig szeretve vagy.” A legnagyobb támogatás az lehet, hogy hagyjuk a másikat szabadon kibontakozni és tapasztalni, hiszen a kíváncsiság a világra egyedül így tud bennünk kinyílni. A szeretet és a figyelem a távolságban ugyanúgy megjelenhetnek.

A Mars és a Vénusz maga a tett- és a teremtőerő. Arról szól, hogy mit tanultunk a szerethetőségről. Vajon hogyan működött a szeretetnyelv a családban és hogyan kellett megmutatnunk az örömöt. És a belső harmóniakeresés közepette vajon milyen önvédelmi mechanizmusokat vettünk magunkra.

Amikor csorbul az életkedv és az önszeretet, akkor az a felnőtt cselekedetekben, a választásokban, a döntésekben is megnyilvánul. Ha a fentiek miatt nincs meg a bőség és a siker befogadására való készség vagy hajlandóság, akkor az anyagi javakon túl a szeretetben, a biztonságban, a békében, a testi-lelki egészségben is hiányt tapasztalhatunk.

A napokban olyan nagy szavak lettek kimondva, mint például a felelősség. Sokszor a másik személyért érzett kötelességtudatból maradunk a kicsiben és azért nem vállaljuk fel a saját utunkat.

Jött egy másik súlyos szó is: a szégyen. Amikor a szülők vagy mások rendre lehányják a teremtéseinket, és az öröm kimutatása előtt megszégyenítenek az álmaink megvalósításakor, akkor megtanuljuk visszahívni az erőinket és többé el sem hisszük el, hogy nekünk is jár a siker. Felnőttként is alább adjuk, nem mutatjuk meg az értékeinket. Nem állunk bele olyan helyzetekbe, ahol képviselni kell tudni magunkat. Inkább visszabújunk az alacsonyabb, a szűkebb és a gyerekes megjelenésekbe. Kimenekülésként, hogy még véletlenül se toljanak ránk nagy feladatokat, visszahúzódunk a magányos csigaházba. Azt gondolva, hogy ha lejjebb vagyunk, akkor a dolgok majd egyszerűen elsiklanak fölöttünk.

Öntudatlanul is próbálunk kibújni a JUTALMAZÁS-BÜNTETÉS fájó és tanult rendszeréből.

A megvonás, a szűkösség vagy a nemelég is felbukkanó témák lehetnek a napokban. Amikor a környezetünk megtagadja a dicséretet és sosem kapunk szívbéli bíztatást, akkor a szerethetőségünket kérdőjelezzük meg. Ha gyerekként folyton produkálni kell magunkat a legkisebb elismerésért is, amíg a kitűnők és az eredményesség alapján mérik otthon a szeretetet, addig inkább becsukódunk és védekezésből a megúszásra, az elkerülésre játszunk vagy csakazértse csináljuk.

Mélyen belül attól félünk, hogy az elszámoltatás során kiderül, hogy nem leszünk elég jók – magyarul: nem vagyunk alkalmasak a szeretésre. Egy ponton túl már nem izgat minket, hogy ezekért a hamis elismerésekért küzdjünk és nincs kedvünk az értékességünket bizonygatni másoknak, tehát NEM HASZNÁLJUK KI AZ ERŐFORRÁSOK MAXIMUMÁT.

A cselekedeteinket felnőttként sem az öröm, a tiszta szándék vagy az igaz vágy vezérli. Védekezésként nem állunk bele nyíltan a megmérettetésekbe, a nehezebb helyzetekbe, hanem a kifutásra hajtunk. Ami persze nyomasztó, hiszen közben ott van a hiány. Legbelül mindannyian érezzük, hogy nem eszerint kéne működnie a családi vagy a társadalmi rendszernek. Nem csak akkor kéne kapnunk szeretetet vagy kedvességet, ha a másiknak a mértéke és szabályai szerint teljesítünk vagy annak kénye-kedve szerinti minőségben állunk rendelkezésre.

Az előző generációknak nagyon más eszközeik voltak a kapcsolódásra. Sokan maradtunk hátra azzal az érzéssel, hogy bármit csinálhatunk, nem tudtunk eleget tenni. Hogy képtelenség kötődni, kapcsolódni és soha nem fognak minket önmagunkért szeretni.

Mindez ideáig lehasítottuk magunkról a fájó és sebzett részeket, próbáltunk függetlenné válni azoktól. De ez nem egy teljes vagy a felnőtt állapot.

Az utóbbiba való megérkezés, tehát a felelősségvállalás és a szembenézés ugyanis már súlyos változtatásokkal járna. Ha többé nem a sebesült kicsi én-ből, hanem az egyenrangú ember szintjéről működünk és állunk ki magunkért, akkor vállalnunk kell a hibázásnak a lehetőségét, valamint azt is, hogy a kapcsolataink gyökeresen átminősülhetnek. A legtöbben azt hiszik, hogy erre nem állnak készen. A programok ugyanis egészen idáig azt duruzsolták odabent, hogy kizárólag a védelmi pozíciókban lehetséges a nyugalom és a szabad lélegzet.

De itt és most emlékeztetni kell magunkat, hogy csak mert gyerekként ezeket a viselkedéseket kellett választani a támogatás vagy a kedvesség kicsalásáért, az nem jelenti azt, hogy most is így kell lennie. Ha korábban senki nem tanította meg, hogyan bánjunk az erőnkkel, hogyan szeressünk szabadon, hogyan teljesítsünk elvárások nélkül, miként kommunikáljunk játszma mentesen, hogyan működjünk együtt a másik kihasználása nélkül, hogyan hozzunk létre a bizalmon alapuló szövetségeket vagy miképp létezzünk megengedésben és elfogadásban – akkor bizony most kell nekilátni kifejleszteni az ezekre való készségeket.