Vénusz-Algol együttállás | Ellenállás vs. Elfogadás

Július első hetében sem fogunk unatkozni. A 2025-ös év úrnője az előttünk álló héten utoléri a saját házában már hetek óta az egymás hatását erősítő Algolt és Uránuszt.

A Vénusz-Algol együttállás (júl. 1.) rámutat, hogy melyek azok a helyzetek, amelyek ledermesztenek vagy mozdulatlanná tesznek. Vajon melyek azok az aspektusok, amelyekkel nem mersz szembenézni és amelyek helyett a komfort biztonságát választod.

A Vénusz-Uránusz együttállás a Bika 29. fokon (júl. 4.) pedig egy karmikus fordulópont lehetőségét mutatja a felszabadulásban.

Emlékeztet, hogy ha az ellenkezőjét hitted is el: a szeretet, a szabadság & biztonság együtt is megélhetők.

Az ego a belső biztonsági játékos, aki mindig rettegni fog a megsemmisüléstől.

Állandóan szorong majd attól, hogy teljesen elengedjen. Ezért elhiteti, hogy ha minden lejár, ami eddig volt, akkor a semmi marad. Beszűkít az örökös félelembe, legyen az egzisztenciális, identitásbéli, fizikális-egészségügyi stb., mert a teljes újrakezdés számára azt jelentené, hogy egyedül marad kiszolgáltatottan.

Miközben azért jöttél, hogy megéld az életet a maga teljességében, hagyod az egonak ezt a játékát: hogy az elvesztéstől (mélyebben: a haláltól) való félelem, valamint a szűntelen biztonságkeresés kővé dermesszenek.

Folyamatosan vársz valamire: a tökéletes időzítésre, az elég pénzre, az instrukcióra, a megmentőre, hogy majd végre elég időd legyen stb.

A talpad le van ragasztva és már a frusztráltság is frusztrál.

Nem mersz találkozni azzal az aspektusoddal, aki fél. Mindig el akarsz bújni előle, nehogy megtaláljon a vélt fenyegetés és a bántás.

A jelenedet ezért a küzdelem, az állandó élet-halál harc határozza meg.

Irtózatos ellenállás van benned: mi lesz, ha abbahagyod azokat a viselkedéseket, amelyeket eddig csináltál? Pedig halálosan elfáradtál és kimerültél, mégis attól rettegsz, hogy mi történik azután, hogy megállsz? Közben már alig vannak nyugvópontok, mindig jön a következő és a következő csata, ami baromira megnehezíti a mindennapokat.

Egyre csak dagad a szörny, a belső szorongás.

Aztán amikor az élet robban és mindent elvesz, akkor önigazolhatsz, hogy na ezért nem jöttél ki a komfort ugyan unalmas, de legalább ismerős zónájából...

De mi van akkor, ha megszünteted a mozgást? Ha befejezed az örökös küzdelmet? Megállsz. És lesz, ami lesz. Nem félted magadat többet.

Az Algol az a pillanat, amikor belenézel a szörnyed - vagyis: a legnagyobb félelmed szemébe.

Szembenézel annak az esélyével, hogy akár meg is halhatsz.

Teljesen meg is semmisülhetsz.

Elsőre talán majd a mély áldozati érzéssel találkozol. A tested többé nem mozdul, csak a kezed-lábad rúgkapál, mint egy gombostűre szúrt bogárnak.

Már nincsen semmi.

Áldozat lettél, annak minden korlátjával. Teljesen leszűkültek a lehetőségek. Nem lehet mozdulni.

A félelem egy része erről szól, hogy a harcban van legalább mozgástered, míg ezen a másik végponton csak az ellenkezője marad: a lebénulás, a kiszolgáltatottság és hogy nem tudsz semmit csinálni.

Ilyenkor legszívesebben a torkod szakadtából üvöltenél a reménytelenségben.

Nem segít senki! Elhagytak! Hátrahagytak!

Aztán ha engeded, feltör a mély szomorúság: Nem kellek senkinek! Nem szeret senki!

Megcsap a magány.

A kérdés, hogy akkor mi értelme?

De mindez csupán a belső gyermeknek a sírása, akinek egykor nem adták meg az igényeit. Aki azt érezte, hogy egyedül kell megcsinálnia, amit egyedül nem tudott megcsinálni. Mégsem segítettek neki és kiszolgáltatott volt. Nem számított.

Ezek a hitrendszereid a mai napig.

Miközben a túlélés egyedül nehéz és elvisz egy csomó energiát, de jól van, majd megcsinálod, csak hogy ne halj meg. Úgyis mindenképpen áldozat maradsz: ha meghalsz, vagy ha egyedül vállalod is az életet.

De vedd észre, hogy ahol megjelenik az áldozat (lsd. a bántalmazott, a szenvedő fél, a kárvallott, a sértett), ott biztosan lesz tettes, bűnös és elkövető is. Márpedig akkor mindig van, akire ki lehet vetíteni a már jól ismert harcot is. Lehet majd haragudni a rendszerre, a családra, a másik oldalra, a társra, a főnökre stb. - és fenntartható a küzdelem, ahol te megállás nélkül bizonygatni próbálod, hogy nem is vagy az áldozat…

Az egész a gyermeki követelődzésról szól.

Az az ő mérge, hogy ez nem igazságos, mert meg kellett volna neki adni a tiszteletet kérés, harc, hiszti nélkül is. Nem kellett volna azért küzdenie, hogy lássák az igényeit. Hogy reagáljanak rá. Meg kellett volna kapnia a jogos figyelmet. De megfosztás történt, elvették, ami természetesen járt volna neki, miközben szeretni, tisztelni gondoskodni kellett volna róla.

Ehelyett sérült a jog: Miért nem kaptam meg azt, ami mindenkinek jár? - kérdezgeti.

Aki kívülről várja a segítséget, majd dühös, hogy ha nem kapja meg, az a gyermek. Az úgyse szeret. A nem adja meg ami nekem jár. A nem vesz észre. A nem látja az igényeimet - az nem egy felnőtt viselkedés.

Ebben vagy most kritikus csomópontban: ki tudsz-e végre ugrani a gyerekes és az áldozati működésből?

Az áldozatnak a túloldala a nem sértett, a nem kiszolgáltatott, a nem elszevendő, a nem passzív – magyarul: a kegyelemben lévő, az önálló cselekvő, a sorsát pozitívan és aktívan befolyásoló és a magáért felelősséget vállaló személy.

Igen, a harc-védekezés talán annyira hozzád nőtt és az identitás részévé vált, hogy most nem mered levenni. Nem tudod, hogy ki vagy a szenvedés nélkül. De már túl nehéz és szűk lett az a páncél, amelyet a biztonságból vagy az önvédelemből húztál fel. Ideje bele nézni a tükörbe és megismerni, vajon ki is vagy, ha minden vagy és semmi se.

A feloldozás nem kívülről érkezik.

Merni kell megismerni azt a félelmet, amelyik benned fél.

Bármilyen ijesztő is találkozni azokkal a részekkel, amelyeket réges régen elnyomtál, a szörnnyel csak úgy tudsz szembenézni, ha már nem akarod megszüntetni, megtagadni, eltitkolni.

És engeded olyannak létezni, amilyen.

Ha nem egy félelem-vezérelt jövőt szeretnél teremteni, akkor időt és teret kell szánni annak, hogy odafordulj magadban a másikhoz és megértsd, vajon honnan jön, mit érez, mit gondol, és mitől fél igazán.

Valahol odabent ott van az a gondoskodó szereplőd is, aki nem ítélkezik vagy kritizál, hanem hajlandó közel menni bármelyik aspektusodhoz és meghallgatni, meglátni annak az igényeit is.

Aki nem akar úgy csinálni, mintha azok nem léteznének.

És itt nem arra gondolok, hogy járj vissza etetni a belső gyermeket és annak a szűnni nem akaró áldozatiságát. Ez nem a persze sírjál és nyávogj csak tovább, mert igazad van.

Ez már az, amikor őszintén belenézel, belemész egy adott aspektusba anélkül, hogy azonosulni akarnál vele.

Megnyitod a párbeszédet azzal a szereplőddel, aki áldozatnak érzi magát, aki harcban áll, aki retteg, aki ellenállásban van, aki dühös vagy aki épp fél és hagyod őt lenni.

Ebben van az erőd.

Amint elkezdesz hinni önmagadban, többé nem vagy kiszolgáltatott.