Vénusz a Mérlegben, szemben a Neptunnal

A 2025-ös évünk úrnője, a Vénusz (kimozdulva a Szaturnusszal való múltheti szembenállásból és átlépve a Neptunusszal való oppozícióba), mostanra megérkezett a saját otthonába, amelyet a minden évben szeptember-október között itt áthaladó Nap is épp megvilágít.

„Két szereplő kardozik előttem és az egyik le akarja gyűrni a másikat.

Ez a Nő és a Férfi csatája, ami valójában egy egos harc és arról szól, hogy épp ki a jobb. Mindketten baromira jól elvannak ebben, mert úgy érzik, hogy a kezükben a kontroll: irányíthatnak és hatalmon vannak.

Ez a hatalom azonban, mintha a fejükbe szállt volna, mostanra teljesen elvakítja őket.

Én pedig össze vagyok zavarodva emiatt.

A véres csatatér jelenet egyszer rajtam kívül és előttem jelenik meg - mintha egy vetítővásznon vagy egy külső helyszínen történne. De közben bennem is van, mert ahogy ezek folyamatosan döfködik egymást, szinte már a saját testemen érzem a vágásokat.

És ez baromira elgyengít.

Rámjön a hányinger, a gyomrom görcsbe szorul, a torkomban is gombóc van.

Nem tudom, hogy mihez tartsam magamat.

Vajon hol van a közép, az irány, a cél?

Elfáradok...

Mint egy róka, aki a farkával betekergőzik, visszabújok magamba - a belső odúmba.

Kívül egyedül a tehetetlenséget érzem, hogy képtelen vagyok ezen az egészen áthatolni, miközben leállítani sem tudom. Ha elszigetelődöm, talán nem hat rám, ami ott van.

De idebent meg rámtelepszik a jól ismert szomorúság, a depresszió, az apátia, az életuntság és a kilátástalanság.

Nem tudom igazán érzékelni se magamat, sem pedig az érzéseimet.

Az utamat, a lelkem hangját vagy az intuíciómat meg pláne nem.

Ez az egész beárnyékol körülöttem mindent, és rámül, mint valami szürke köd.

A teljes gyermekkoromnak és a felnőtt életemnek is ez volt az alaphangulata. Az apám meg az anyám folyton harcban voltak egymással, én pedig ott voltam ebben közöttük vagy velük. Mind a mai napig ezt tolják: néha az egyik kerül ki győztesen, néha a másik.

Én meg kis sem látok a két kard mögül, vajon hol is vagyok ebben jómagam.

A harcnak a szellemisége mostanra annyira meghatározza a személyiségemet, hogy azt gondolom, nekem is mindig csatáznom kell.

Csak azokat a helyzeteket veszem észre magam körül, amelyekben küzdeni lehet, miközben semmi kedvem hozzá és régóta nem tudok ezzel azonosulni.

Mert legbelül érzem, hogy van másik - egy könnyedebb választás is, mint amit az a 4-5 éves gyermek tanult, aki hosszú éveket töltött el ebben a sötét atmoszférában. A szobájának sarkában összekucorodva, mint valami veremnek vagy végtelennek tűnő kútnak a legalján, a halott madarak és a véres koponyák között.

Abban a hitben, hogy nincs fény, segítség vagy kiút és teljesen egyedül van.

Mígnem megszólalt egy hang, ami lámpásként gyúlt ki a tudatában: „Mi van, ha a Fényt nem is odakint kell keresni? Ha azt nem az alagút végéről kell várni?” - és onnantól kezdve nem volt szükség a külső tükörre vagy emlékeztetőkre.

Ez a hang idővel a belső vezetőjévé vált, ami időről időre emlékezteti: „Már nem vagy gyerek. Többé nem kell összekuporodva ülni és remélni, hogy valaki jön és megment. Engedd, hogy a régi működés helyett, a benned lévő Fény válasszon.”

A kulcs: megkülönböztetni a két hangot.

Melyik az, amelyik a sötétből, a gyermek én-részből & a szétválasztódásból szól és ami arra sarkallna, hogy bújj vissza, mert semmi remény.

Ami el akarja hitetni veled, hogy minden katasztrófa, csak a fájdalom és a pusztítás van a világban.

Amely azt súlykolja, hogy az egész élet a harcról szól: egyik bántja a másikat - valaki mindig nyer, feljebb marad, miközben a másik meg veszít. Így van ez az állatvilágban és a természetben is...

És vajon melyik az a hangszín, amelyik a világos & ragyogó tudatosságnak a közvetítője?

Ahogy most felnőtt méretű lettem, a Fényt már nem is valami külső dologként érzékelem. Teljességben betölt a ragyogás, szinte aranysárgán világítok belülről.

A könnyed, mosolygós, bulizós, éneklő és nevetgélő belső Nap átvette, a külső sötét helyét.

Többé nem is tapasztalom a kint-bent szétválasztódását, nincs olyan, hogy Te meg Én, mert Te is: ÉN vagyok.

Mintha beengedtem volna magamat önmagamba.

És önmagammá váltam volna.

Többé nem vagyok elveszett.

Nem arra pazarolom az energiámat, hogy az utat keressem kifelé, mert látom, hogy az is csak egy illúzió volt, hogy ott lennék ennek a veremnek a mélyén, ahol a létrát és a kapaszkodókat kell várni.

Mert azok nélkül hiába is indultam, csak nyúltam, mentem, visszacsúsztam.

Nyúltam, mentem, visszacsúsztam.

Nyúltam, mentem, visszacsúsztam.

Egyedül ezt a harcot ismertem és nem is gondoltam arra, hogy más módon is ki lehetne jutni a sötétből - ami nem a szenvedés, a kontroll, az erőlködés vagy az állandó tevés.

Már tudom, hogy az van az életemben, amire figyelek.

.Ha a Fényre fókuszálok, már nem is látni a sötétséget.

Ahogy most felnézek, előttem a meleg és reményteljes fényalagút. A tudatosságomnak a sugara akkora hatókörű, hogy megvilágítja a lépéseimet és abszolvál minden kétséget, hitetlenséget vagy irigykedést.

A környezetemben élőket is egymás után felébreszti - egy szóval vagy mondattal gyújtva világosságot a fejekben.”