The Man in the Mirror | Mérleg Mars

Az „Én” bolygója, a Mars, ma éjjel belépett a Mérlegbe - a „Tükör” jegyébe, elősegítve ezzel az önmagaddal való találkozást, amit a kivetítésnek (vagy projekciónak) a tükröző folyamata tesz lehetővé.

Az identitástól való eltávolodás – amikor a „férfi” és az „én” két külön alakká válik, az annak a jele, hogy megszakadt a kapcsolat aközött, aki valójában vagy, és akinek önmagadat érzékeled. Ez a hasadás tehát belső elidegenedésre utal: az önazonosság megbomlására, amiért a külső szerepek vagy képek eltérnek a belső valóságtól.

A folyamat a szeparációval kezdődik - elutasítasz valamit önmagadban, és ideális esetben az integrációval végződik: felismered, hogy a tükör nem valaki mást mutat, hanem azokat a részeidet, amelyeket megtagadtál.

A valódi átalakulás abban rejlik, hogy felelősséget vállalsz azért, amit látsz és amit eddig elkerültél. Többé nem csupán „a férfit” vagy „a nőt” látod a tükörben, hanem: saját magadat.

Belátod, hogy TE és a tükörkép (vagy árnyék) valójában ugyanaz a személy vagytok.

Ha valódi fejlődésről és arról az erőről beszélünk, amelyet az árnymunka során vagy a belső küzdelmeken keresztül nyerhetsz el, akkor nincs is alkalmasabb tranzit, mint a Mars a Mérlegben.

A bolygó itt arra invitál, hogy nézz bele a kapcsolatok tükrébe, és tegyél fel magadnak bizonyos kérdéseket:

→ Melyik részem tükröződik vissza a másikon keresztül?

→ Ami másokban vagy a világban kiváltja a reakciómat – az hogyan utal vissza azokra a részeimre, amelyeket én magam is elutasítottam?

→ Mit árul el ez az egész dinamika arról, hogy ki vagyok valójában?

„A Marsot egy brutál nagy sasmadárként látom.

Két lábon áll, a rendkívül magas és a terebélyes szárnyai ki vannak tárva. Mintha kezei is lennének, amelyek közül az egyikben lándzsát tart. A lábain saru van, meg nadrág övvel és tarisznyával. A felső testén nincsen semmi és látni, hogy a mellizma mennyire kidolgozott - mint valami madárember. A tollak rajta gyönyörűszépek, ahogy megcsillan a napfény, még a fehér tolla is hologramos színben pompázik.

Ennek a férfinak nagyon karakteres mind a kiállása és még a fejmozdulata is. Rám pillant és ahogy jobban belenézek a sötét mélybarna szemeibe, történeteket tudok belőle meglátni és kiszedni.

Beenged magába.

Most be is állok a helyére.

Látom benne a saját fizikai testemet, amit a lénye mintha egy jelmezként takarna. Ha úgy döntök felvehetem és beleállhatok. Ha pedig nincs rá szükségem, akkor letehetem. De ez nem valamiféle kosztüm vagy álca…

Soha többé nem akarok semmit rejtegetni!

Ha szeretnék, akkor igen, tudok a teljes valómban ez is lenni.

Rajta keresztül a szikla szélén állok, lelátok a természetbe, de annak a domborzati mivolta vagy terebélyessége valahogy mégsem nyom el, mert tényleg nagyon karakteresen ott vagyok. Közben pedig azt érzem, hogy be is tudok lágyulni. Képes vagyok felvenni egy olyan ritmust, ami odavaló és úgy végigmenni az adott küldetésen vagy szituáción.

A sas most letérdelt: a jobb térde a földön van.

Utána letérdelek én is, amivel egy központi erő fog el.

Mintha mindent behívtam volna a természetből, de nem úgy, hogy ellopom vagy elcsenem tőle. Hanem amit épp ad a környezet, azt felhasználom és hasznosítom. És csak hagyom, hogy végighaladjon rajtam, majd ugyanabban a ritmusban ki is menjen…

Tisztaságot hagy maga után, egy színes belső világot: miniatűr világok vannak benne, amelyeket meg tudok fogni.

Amikor elszöszölök azokkal, akkor a kicsinek érzem magamat, de amikor megjelenek a világ előtt, akkor ennek az állatnak a nagyságában lépek elő. Ám nem úgy, hogy ő idomult az én méretemhez, hanem már én magam töltöm ki azt az egészet, amit ez a sas képvisel.

Most megkérdezte, hogy „Mehetünk-e?”

Én pedig azt mondom: „Igen, mehetünk!”