Szaturnusz anaretikus | A kaputánc

 A Telihold másnapján az anaretikus fokon álló Ceres mellé már megérkezik a Szaturnusz is, aki a mostani holdciklust a zodiákus legutolsó koordinátáján készül eltölteni. A Ceres aszteroida innen 2025. május 17-ére tovább áll, ám a Küszöb őre még mögötte marad, hogy elvégezze az elvámoltatást és lepecsételje a korábbi sorsutat.

A Ceres (Ősanya) és Szaturnusz (Ősatya) együttállása itt a Halak 29. koordinátán egy újabb mesés égi szimbólumként húzza alá a 2025-ös év fő üzenetét: a Régi lebontása & az Új megszülése, most kéz a kézben járnak.

A küszöbugrás áldozatokat igényel: el kell tudni hozzá engedni a mostanáig biztonságot jelentő burkot, miközben 100%-ban elköteleződsz a változás mellett.

Mielőtt teljesen behúzná maga mögött az ajtót a Múlt irányába, a Szaturnusz háromszor is visszatér majd ide a zodiákus utolsó fokára: 2025. május 13-24., szeptember 2-14., valamint 2026. február 5-13. között – megteremtve a lehetőséget a tökéletes búcsúnak.

Az égitest a jövő év elején (a Neptunusszal karöltve) fog csak véglegesen átköltözni a Kosba.

Az elmúlt héten a külső környezetben is tapasztalható hűvösség & melankólia már a kapuhoz közeledő Mester műve volt, aki - megdermesztve a figyelmet - visszahívott a fölösleges vagy energiapazarló tevékenységektől és lépésről lépésre a csendes jelenlét felé tolt.

Ne értsd félre, ez nem az elnémulásnak vagy az elfojtásnak a csendje, csupán a túlkompenzálásra használt fecsegésnek az elengedése.

Mert a kevesebb beszéd, az elhalkulás, a hang visszavonása tudja csak létrehozni azt a belső teret, ahol kiengedhet a nyomás, s amiben leolvasztható az emléksúly, letehető az érzelmi batyu.

Továbbá megtörténhet az utolsó búcsú azokkal a külső vagy belső szereplőkkel, akiknek bár nem kívánnád a halálát, mostanra láthatóan visszatartanak a paradicsomba való megérkezéstől.

Ahogy most itt állsz a bőröndökkel a régi „otthonod” ajtójában: mögötted ott van minden, ami eddig történt és talán azon is túl…

A keserédes múltnak a nosztalgiája, annak minden örömével és veszteségével, valamint az ahhoz fűződő elmúlásnak a gyászával.

Olyan sokáig volt ez a tér a biztonságot jelentő buborékod, ahol semmi rossz nem történhetett - hisz a lufid megtartott, körülölelt & védett -, hogy közben fel sem tűnt, mennyire elkényelmesedtél benne.

Ha néha egyedül is voltál, nem jelent meg a magány vagy a hiány, mert hát otthonossá vált a gömböt körülvevő sötétséged.

Egy részed ugyan tudta, hogy ez a létforma hosszútávon nem működtethető és hogy ebben az irányban nincs többé evolúciód, az egyedüllét érzése mégsem afelé vitt, hogy nyiss az Új felé, hanem még inkább bezárt a megszokott nyugalom & emlékek irányába.

Az utóbbi napok konzultációi során többen hangot adtatok a félelemnek, hogy mi van akkor, ha „elrontódik” az átlépés? Ha vak maradsz és nem veszed majd észre, amint öntudatlanul is áthozol valami régit csomagot az átjárón.

Azt hiszem, hogy a megrekedést épp ezek a múltban tanult szorongások és hozzáállások jelentik, amelyekkel újra meg újra megteremted a korábbi tapasztalásokat és megakasztod a belépést.

Biztos vagyok benne, hogy mostanra többszörösen felismerted, mivel teremtetted meg a jelen állapotot. A további fejtegetésbe viszont már nincs értelme beleragadni. Bizonyos minták talán soha nem lesznek felülírhatók vagy reparálhatók, fölösleges is több időt szentelni ezeknek.

Elég tudni, hogy az Újnak a minősége majd magától inspirálni fogja a további részleteket vagy a többi szereplőt még akkor is, ha egyelőre még nem is vagy ott, hogy magad ösztönözd a Régit s inkább az húz vissza magához.

Mint körülötted minden, a kapcsolatok is ugyanúgy egy határvonalhoz érkeztek, ahol a kérdés megint csak az: vajon képes leszel-e az újjászületésre?

Tudsz-e annyira megújulni, hogy ne fussad le újra és újra ugyanazokat a köröket?

Ennek feltétele, hogy itt is el tudni engedni a hamis biztonságkeresést és annak félelmét, hogy ha magadat választod, akkor elveszíted a többieket. Vagy hogy a változásod tönkre tesz majd bizonyos viszonyokat...

Minden kapcsolódásra, de leginkább a családtagokkal való kötődési mintázatra igaz, hogy hajlamos lehetsz visszacsúszni az automatizmusokba. Elsőre például mindig csak a problémákat vagy a negatív érzést detektálni, közben pedig elmulasztani a valóságot.

Persze a jelen formájában sok kapcsolat nem életképes, mert ugyanúgy a régi burokban, pl. a nehézben, a szomorúságban, a megkötöttségben, a bezártságban, a rabságban, a készenléti üzemmódban stb. működik.

A most még tátongó űrt, a labilis hidat nem lehetséges a szokásos módokon, a hagyományos eszközökkel megugrani.

Amíg valamiféle feladatként vagy vizsgaként tekintesz az átjutásra és bekapcsol benned a régi hozzáállás (lsd. teljesítési kényszer, rosszallás, értékítélet, "nem vagyok elég" jó stb.), addig nem leszel képes az új nézőpontra és megoldásokra.

De vajon van-e olyan verziód, aki „jól” is tudja csinálni?

Mered-e akár a kapcsolatokba is behozni a felfedezés, a kaland, a nyitottság, az egymásra való kíváncsiság, a játék örömét, ami majd megszűnteti a korábbi távolságot?

Így vagy úgy, de mindannyian egy-egy szikla peremén állunk, ahol elsőre kicsit félelmetes lehet.

Más és más életterületen, de a levegőben lógunk, ahol most úgy tűnhet, mintha nem lenne körülötted az égvilágon semmi. Előtted is csak a nagy üresség, ami azt az érzést kelti, hogy nem látni tisztán, vajon mibe is fogsz belemenni.

Közben tudod, hogy visszafordulni már nem lehet, lassan el kell tudni indulni majd valahova. Előre kell menni – csak az van.

Egy ideje valószínűleg te is azt játszod, hogy kicsit átmész az új életbe, elkezded építeni, aztán visszatáncolsz „haza”, ahol még a régi vibe-ot hozod, miközben már beleszagoltál a másikba is.

A következő még nincs 100%-ban belakva, megélve, különben már bárhova magaddal tudnád vinni, mindenhol tudnád működtetni...

Felmerülhet, hogyan is lehetne tényleg megérkezni?

A jelen időpillanat azt mutatja, hogy a mozdulatlanság a kulcs.

Maradj itt a buszmegállóban és hagyd létezni az érzést, hogy még nem tudod mi is következik. Amint létjogosultságot engedsz ennek a pillanatnak, hidd el, a szorongás elkezd majd enyhülni és elvisz magadban oda, hogy nem kell mindenáron és azonnal megoldani ezt a helyzetet.

A csendben most jobban meg tudod figyelni magadat és észrevenni, ha most is a régi biztonságkeresésnek a reflexe próbálna vezetni, amivel viszont újra feltételekhez kötöd & leláncolod a Jövőt.

Figyelj arra, hogy ne az legyen, hogy mire kimozdítod magadat az egyik „biztonságos” bezártságból, azzal a lendülettel be is rakod magad a következőbe.

Eddig valószínűleg az jelentette a nyugalmat, ha azonnal láttad a folytatást - annak hiányában pedig feszült vagy ideges lettél, elkezdtél össze-vissza kapkodni és szétesni. Miközben ettől vártad az erőt, az őrült hajszában pont kifáradtál, dekoncentrálttá, depresszióssá váltál. Ebben a beszűkült tudatállapotban pedig már lehetetlenség észrevenni az előtted álló végtelenszámú lehetőséget.

A cél tehát most az lenne, hogy az Újat, többé ne a Régi minőségből keresd, mert úgy pontosan ugyanabba a búrába fogsz visszakerülni.

A korábbi burkod talán keretet adott, ugyanakkor irányított is volt. Márpedig ha függsz a stabilitástól, akkor nem vagy szabad...

Engedj hát el minden kapaszkodót és inspirálódj az Új rezgésre, amiben most próbál megnyílni egy sokkal felszabadultabb, vidámabb, világosabb, napfényesebb, természetesebb, kíváncsibb dimenzió.

Hajrá : )