Nyilas Vénusz | Levél a Bizalomnak

A Mars november 19-én, a Nap november 28-án, a (z előző hónap utolsó napján a Nyilasba érkező) Vénusz pedig a mai napon lép át a jegynek a 6. fokán – azon a koordinátán, ahol a Merkúr korábban retrográdba fordult, és ahol majd december 17-én másodszorra is keresztül haladva, végre kilép az árnyékból. Ahogy a bolygók egymás után aktiválják a fokhoz kapcsolódó ’𝐂𝐮𝐩𝐢𝐝 𝐤𝐧𝐨𝐜𝐤𝐢𝐧𝐠’ c. szimbólumot, fontos üzeneteket kaphatsz arról, hogyan nyisd meg a szívedet a bizalomnak & lehetőségeknek.

Sokáig azt hittem, hogy a bizalom az a „𝑚𝑖𝑛𝑑𝑖𝑔 𝑙𝑒𝑠𝑧 𝑒𝑙𝑒́𝑔” érzése.

A lesz elég anyatej. A lesz majd otthon. A lesz elég szeretet és ölelés. Ez ez a fajta bizalom mintha ott és akkor megtörött volna, amikor először világossá vált: ez nem lesz mindig így.

Mert hát nem volt mindig elég.

Néha túl sok volt. Néha meg túl kevés. Aztán meg egyáltalán nem volt. És soha nem lehetett biztosan tudni, hogy amire/akire szükségem lenne, az mikor jön, jön-e egyáltalán, meddig marad, mikor és mennyit ad, aztán amit adott, vajon mikor veszi majd vissza szó nélkül.

Gondoltam aztán hogy a biztonság talán egyenlő lesz a megélhetéssel és a pénzzel.

Mígnem az utóbbi sem volt mindig. Ez hozzászoktatott ahhoz, hogy folyamatosan aggódjak, szorongjak és a rosszra készüljek. Állandóan készültségben legyek. Ne tudjak leállni vagy kényelmesen hátradőlni.

Azt mondták, hogy a bizalmi viszony valami olyasmi is lehet, mint egy szerződés, aminek vannak bizonyos ki nem mondott keretei és íratlan szabályai. Mígnem a másik elkezdte felrúgni azokat is. Elment, miközben korábban felelősséget vállalt értem és azt ígérte, hogy örökre mellettem lesz.

Onnantól kezdve, hogy a bizalom elérhetetlen lett, szinte a testemben is megváltozott minden.

Elvesztettem a saját ritmusomat. Amikor a ciklusomban a belső tél és a nyugalom ideje következne, már előre görcsölök. Éjszakánként fel-fel riadok a pánikban. Összerezzenek az ismeretlen hangokra. Mintha az idegrendszerem képtelen lenne 100%-osan megpihenni.

Mióta a bizalom itt hagyott, teljesen lehúztam a rolót.

Még a csengőt is kikapcsoltam. A behúzott függöny sötétjében várom napról napra a következő fenyegetést & támadást. Sokkal óvatosabb és távolságtartóbb lettem. A váltás bátorságát felváltotta a bizalomnak a nehézsége. Már nem merek úgy nyitni a világra és az abban kopogtató lehetőségekre. Félelemmel megyek bele a dolgokba még úgy is, hogy utólag általában jól sülnek el.

A kontroll lett az új biztonságom.

Istenem, hányszor kaptam, hogy rideg és szívtelen vagyok! De, amikor jó ideje senki nem vigyáz ránk, akkor kénytelenek leszünk megerősödni és falakat húzni. Az évek során én lettem a szilárd szikla, ami képes elbírni, elviselni bármit és akkor is kitartani, amikor már túl sok, túl súlyos és majd bele rokkanok. Sokszor túl sokáig ragadok bele a rosszba, mert elhittem, hogy váltani még a maradásnál is nehezebb.

Azzal, hogy a bizalom gyakran elérhetetlen volt, vagy ha jelen is volt, inkább kritikus és bizonytalan, megtanultam egyedül túlélni.

Bemagyaráztam magamnak, hogy a lágyságban nem lehet teljes biztonságot találni. A függetlenség lett a választott fegyverem, az érzelmi közöny pedig a páncélom, amellyel féltve óvom a mélyen bennem lévő bizonytalanságot. Tudom, hogy az új helyzetekben megint kislánnyá változtatna, aki miatt szégyellni kellene magamat, hiszen olyan gyenge!

Ez a gyermek mind a mai napig azt hiszi, hogy le kell tenni valamit az asztalra, bizonyítania kell az elismerésért, a mások figyelméért, illetve azért, hogy őt válasszák. Még mindig úgy gondolja, hogy teljesítenie kell a szeretetért és a legtöbbször szabadkozik is a szükségleteiért.

A bizonytalan aurája a kapcsolódásaiban is a kiegyensúlyozatlanságot hívja vissza.

Az olyan érzelmileg elérhetetlen férfiakat, mint apa is volt. A káoszt, amit aztán becímkéz kémiának. A kényelmetlen csábítást, amivel láthatónak érezheti magát. A felszínes szexet, amit összekever az intimitással. A vágyat, amit szeretetnek hisz. Az üres vagy hátsó szándékból vezérelt bókot, amiből elismerést és dicséretet zsarolhat ki.

A kislány ma is beéri a kevesebbel, mert hát az is több, mint a semmi...

A bennem lévő bizonytalansága így választ mind a mai napig alul, miközben a másiknak a gyengesége szinte fájón terhes, mert az újra a keménynek a szerepébe kényszerít.

Kedves Bizalom!

Vajon mikor hittem el, hogy a világ nem biztonságos hely? Hogy van az, hogy miközben minden sejtemmel szomjazom a közelséget, a jelenlétet, a megtartó erőt, többé nem hiszek benne?

Olyan jó lenne már nem félni a sérüléstől!

Jó lenne kevesebbet szorongani és ezt a fajta bizalmat már a kezdetektől belerakni a dolgokba. A bennem lévő kislánynak a kíváncsi, a pozitív, a kalandokra nyitott oldalát élni. Hagyni lenni azt a gyermeki aspektust aki még hiszi, hogy ebből jól jön majd ki.

Szeretnék megint bízni abban a hangban, amelyik tudja: bízni az jó.

De vajon lehet-e a bizalmat csinálni?

Talán az azt jelentené: merni nyitni. A bizalomnak ezen aktív stációjában adni azt ott és akkor, ahol és amikor a legnehezebb. Azzal egy időben pedig ugyanolyan bátorsággal ott lenni a befogadásban, a passzívabb megengedésben.

Melyik lehet az a részem, amelyik most tovább visz? Aki még hisz az igazságosságban és akiben ott van a 𝑚𝑖𝑛𝑑𝑖𝑔 𝑗𝑜́ 𝑙𝑒𝑠𝑧 bizalma? Mostantól szeretnék elkezdeni többet figyelni erre! Nem összeszarni magamat a lehetőségektől. Nem mindig azt figyelni, hogy mi romolhat el vagy épp mitől kellene rettegni.

A biztonság azt hiszem az, hogy nemet mondok a bizonytalanságban tartó helyzetekre, pl. a munkában, a pénzügyekben vagy a kapcsolatokban. Sokszor azért nem mondjuk ki ezt a nemet, mert attól félünk, hogy elveszítünk valamit. Hogy az többé nem lesz...

De nem jobb a biztos nem, mint a bizonytalan igen??

Már látom, hogy az önmagamba vetett bizalom mindennek az alapja. Nélkülözhetetlen, mielőtt az másokkal vagy az adott helyzethez is lenne. Tudni: ügyes vagyok. Képes vagyok rá. Meg tudom oldani bármi jöjjön is szembe!

Már ideje levenni a fókuszt arról, hogy mi az, ami berobbanhat. És átrakni oda: ÉN rendbe legyek. Mert így tudom majd észlelni, hogy miben is vagyok. Ezáltal máshonnan nézni az adott szituációt. Ettől még nem biztos, hogy az alap szorongás rögtön vagy valaha is megszűnik, de legalább mostantól nem az irányít.

A biztonság az is, hogy maximálisan elengedhetem a fejemet, mert már a szívem vezet.

Fontos vagyok. Felülről mindig vigyáznak rám és gondoskodnak rólam. A biztonság lehet ez a pihepuhaság, aminek az ölébe bele tudok kuporodni és ahol nem kell folyton erősnek lenni vagy mindig mindent tudni. Amelyben az erőtlenséget ugyanúgy meg lehet élni. Ha úgy akarom, meg szabad engedni, hogy épp egy cseppnyi erőm se legyen!

Másoknak is azzal tudok a támasza lenni, ha magamban felfedeztem a biztonságot: a Belső Hegyet, aminek bármikor nekitámaszkodhatok. Akkor leszek képes úgy adni, hogy abban én is ott vagyok és nem teszem magamat hátra. Úgy működni a teher alatt, hogy közben nem vesztek el energiát.

Nem vagyok gyenge!

Ha szükséges, tudok tartani. Tudok támogatni. Erősnek lenni. Amikor elbizonytalanodom, erre is gondoljak! Hogy igenis tudok úgy ott lenni és jelen lenni, hogy az megtartó, kísérő, segítő.

Nem utolsó sorban a biztonság az, hogy van honnan elrugaszkodni.

Csinálhatok bármit: lehet szabadon játszani, elérzékenyülni, gyereknek lenni, kapcsolódni, kísérletezni, mert az a biztos pont nem mozdul. Nem félek, mert, ha kicsit ki is mozdítanak innen, már hamar visszatalálok.

Eddig azt hittem, hogy az érzéseimet takargatni és bújtatni kell. Hogy a kellemes érzéseket jobb nem átélni ugyanolyan mélységgel és biztonságosabb inkább a felszínen maradni. De most végre érzek! Melegség van a lelkemben... Jó most a gyengének lenni, és nem a keménynek.

Egyelőre mozdulni sem merek.

Most először mertem teljesen elengedni magamat. Ráengedni a súlyomat a földre és érezni, hogy az megtart, lát, figyel. Jön velem, bármerre is induljak.

Még sosem voltam ilyen fáradt!

Megéreztem, hogy eddig a pontig mennyi mindent tartottam… Örökre benne akarok maradni ebben, hogy már engem tartanak. Tart az Isten.

Aztán jön a gondolat: mi lenne, ha mindezzel végre beletáncolnék az Életbe?