Neptunusz direkt | A megbocsátás ereje

Ahogy ezeket a sorokat gépelem, leesett körém a 25+ cm hó és második napja nincsen nálunk víz. Miközben a kliensem arról számolt be, hogy az otthonában még a lefagyott kerti csapból is ömlött az ár. 2023. december 6-án a Neptunusz bolygó visszafordult a Földdel megegyező irányba. Az égitest uralja a Földünk vizeit. A magzatvizet. Az el nemsírt könnyeket. Testi szinten a nyirokáramlást, amely az érzelmi szennyvízelvezetőnk.

Az el nem sírt könnyek.

„Könnyezik a szemem. Fekete, háborgó özönvizet látok. Mint a cunami, ami a hordalékokat is hozza maga után. Ez nem egy békés tengervíz, hanem egy a mindenen átfolyó áradás, ami válogatás nélkül viszi magával mindazt, amit talál. Pusztítás van benne. Ahogy kitör a szárazföldre, itt a szűkösebb térben és az utcákon sokkal nagyobb erővel kell jönnie. Egyszerűen csak kevés a helye. Ennek a víznek ugyanis a végtelenségre, a szétfolyásra lenne szüksége. De itt csak egy nyílegyenes és szűk folyosón közlekedhet. Amiatt, hogy be van szorítva ebbe a (könny)csatornába, sokkal nagyobbnak és pusztítóbbnak tűnik, mint amilyen valójában.

Pedig ennek a víznek nem szándéka az ártás. Egyszerűen csak nem a jó helyre került. Nem lett a megfelelő időben, a megfelelő mederbe kirakva, ezért érződik durvának.

Ahogy most visszaér a torkolatba és el tud kezdeni terjeszkedni, azonnal le is nyugszik.

Mostanra viszont magával hozta a sok-sok dzsuvát és a pusztításnak az emlékét. A víz ugyan már kikerült az öbölbe, de a koszok ettől nem tűntek el. Olyan, mintha alulról továbbra is mérgeznének. Mostanra ugyan leülepedtek, de ugyanúgy ott vannak a mélyben. Idő kell majd ahhoz, hogy átmosódjanak, kitisztuljanak.

Hiába értem ki erre a nyugodt helyre, ha tovább is azt érzem, hogy ezeket a mélyben rejlő ügyeket még ki kell vezetni magamból. Újra és újra hullámokat kell indítanom, amelyekkel megint kitörök majd a szárazföldre, ahol újra rám ragadnak a fölösleges hordalékok... És kezdődik az egész előről, mint egy ördögi kör.

Azt érzem, hogy belső hullámokra van szükség. Ez pedig egy öngerjesztő folyamat. Hullámokat kell gyártanom ahhoz, hogy kimossam és egyre apróbb szemcsékké változtassam ezeket a lerakódásokat. Be kell hullámoztatni saját magamat és fel kell kavarnom a koszokat alulról ahhoz, hogy megőröljem őket, mint egy malom. Akárcsak egy centrifuga. Végül így alakulhatnak majd át.

Vannak persze pihenők, amikor teljes vízcsend van. Kellenek is ezek az alvó, mozdulatlan idők, hiszen nem lehet folyamatosan hullámozni. Ilyenkor azt hiszem, hogy már van tisztulás. De az is lehet, hogy mindez csak illúzió? Lehet, hogy csak álmodom és csupán a felszínen ilyen kristálytiszta minden?? Ezzel a gondolattal most ismét öngerjesztek.

Azt érzem, hogy nagyon üres lett ez a víz. Szinte nincs is benne élet. Hiányzik belőle az élőflóra, a bacillusok, a bélbolyhok, a mikroorganizmusok, a színes korallok - a természetes közege. Olyan sima, mint egy vizes pohár. Mintha addig mostam volna, hogy az már túl tiszta és steril lett. A természetes dolgok sem maradtak meg benne. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy a szemetet kitakarítsam, hogy elmulasztottam az életet is fenntartani. Mint egy autoimmun betegség, amely akkor is támadja önmagát, ha a vírus már rég nincsen ott.

Nem vezetem az érzéseket a helyes mederbe.

Most valami szúrja a belső fülemet, a csigát. Ott van elakadva a víz… Volt valami, ami nagyon bántott és amit nem akartam meghallani. Valami, amit egy férfi mondott és csinált. Amiről nem voltam képes elhinni, hogy velem megtörténhet. Hogy valaki ilyet mondhat...

Iszonyatos csalódás és csalódottság érzés van e mögött.

Ahhoz kapcsolódik, hogy a férfiban nem lehet megbízni. Hogy a férfi megaláz. És nehéz csalódni a férfiban. Nehéz megélni, hogy bántani tud. De ezt ott és akkor nem tudom kisírni. Most is szúrja és facsarja a szívemet. Közben nagyon mérges vagyok, de mégsem adom ki a dühömet. Cipelem magamban a megalázó érzést. Úgy csinálok, mintha nem tulajdonítanék neki nagy jelentőséget, nem érezném akkora traumának. Azóta sem hánytorgatom fel, nem beszélek erről.

Mindez felhozza bennem az apám gusztustalan viselkedését is. Hogy vajon az anyukámnak mit kellett megélnie vele... Érzem, hogy családilag is ott van bennünk ez a kollektív elfojtott düh, a kiábrándultság, a csalódottság a férfi, mint csomag iránt. A női felmenőknek a halmozott megalázottsága, a ki nem sírt fájdalma. Ez okozza most is a dugulást.

Vajon mi hozhatna oldódást, feloldózást, enyhülést? Hogyan lehetne megbocsátani?

A férfiaknak térdre kéne borulni, ami nem a megalázkodásról szól. Ugye így is kéri meg a férfi, a nőnek a kezét… Ez egyfajta „megadom magamat neked”. „Átadom önmagamat”. „Fogadj el a bűneimmel, az árnyoldalaimmal, a mindenemmel úgy, ahogyan vagyok”. „Kellek-e így is, hogy nem vagyok tökéletes?”.

Ha a nők ezt képesek elfogadni és megbocsátani, akkor integrálódhatnak csak a romboló árnyékrészek. Akkor nem akarnak majd újra és újra utat törni, a felszínre kerülni. Nem fogják megint és megint generálni a harag energiát meg a drámát. Emiatt nem lesz szükség a megbocsátásra sem, hiszen nincs is többé mit megbocsátani. Így lehet meg az egység.

A térdre rogyás, a bocsánatkéréssel is egyenlő. A férfiak a büszkeségből nem tudják elismerni, hogy bántották a nőt. Nincsen bennük megbánás. Van, hogy a családtagok évtizedekig nem képesek kimondani ezt a szót. Nem tudják elismerni, hogy ha nem is szándékosan, de amit tettek, az a másiknak rossz volt. Pedig egy ilyen gesztus hegyeket képes mozgatni.

És vajon mi nők képesek vagyunk enyhülni egy ilyen lépésre? El tudjuk hinni, hogy az őszinte? Nem könnyű… Egy leborulástól nem biztos, hogy sikerül elsőre megbékülni. Mert nem csak a férfiak nagyon büszkék, hanem mi magunk is. Pedig ahogy a férfi kimondja azt: „Megbocsátok”, ugyanúgy nekünk nőnek is válaszul kéne tudni adni, hogy „Én is megbocsátok”.

Segítene, ha most mi is térdre borulnánk. Talán akkor lehetünk egy szinten. Ebből a nézőpontól és a sors iránti helyes alázatból talán egyszer el fogjuk tudni fogadni annak a történéseit is. Hogy valamiért ezeket kellett megélni. Így tudunk majd hálát adni azért, ami a tanítás volt ebből.

Sokkal könnyedebben kellene venni. Mindig akkor és ott kimondani azt, ami nyomja a szívünket és a lelkünket, amikor az történik. Nem úgy csinálni, mintha meg se hallottuk vagy láttuk volna. Majd csendben tűrni, miközben rágjuk magunkat a csalódottságon. És nem rögtön magunkra venni azt, ahogyan a másik cselekszik. Hanem meglátni, hogy annak vajon mi az oka és hogy hol van a másik személynek a saját sérülése.

Nőként az lett volna a feladat, hogy ne mártírt csináljunk magunkból, hanem a szeretettel növeljük a kapcsolatot és gyógyítsunk. De amíg mi is sérültek vagyunk, addig csak meg-sért-ődünk. Ha viszont meglátjuk, hogy az a viselkedés, amivel a férfi bánt, az nem is egy felnőtté, csak a sebesült részé és ahogy azt mindig ott és akkor ki is tudjuk hangosítani neki, akkor azzal rávilágíthatunk benne valamire. Hiszen a legtöbbször a férfi nem is látja, ha nem jól cselekszik vagy hogy bánt. El sem jut hozzá. Ezzel a hozzáállással teremthetünk majd békét és egységet."