Nap vs. Chiron | Reflektorfényben: az apaseb

2025. október 17-én a Mérlegben haladó Nap, pontos szembenállásba kerül a még mindig aktív Kos Chiron-Érisz együttállással, miközben a Rák Jupitertől is kvadrátot kap. Ilyenkor olyan érzés, mintha felkapcsolnák odabent a lámpát. Ahogy kigyúlik a tudatosság fénye és végre kitisztul a fejed, az apasebnek egy újabb rétege tárhatja fel magát. Világosságra jutsz a gyermek én-t ért jogtalanságokkal, igazságtalanságokkal, illetve az egykori szeretetlenséggel kapcsolatban.

Az első férfi, akibe a kislány beleszeret (és akire a fiúgyermek felnéz): az az édesapja.

Ha az apával nem sikerül egészségesen kötődni, akkor felnőttként is problémássá válik az elköteleződés. Az apaseb férfiként a saját férfiasságban és apaságban, nőként pedig jellemzően a párválasztásban nyilvánul meg.

Maradsz, amíg egy kapcsolatnak a jó oldalát láthatod, aztán kiszállsz. Ezekben a szeretői viszonyokban egy idő után azonban nem találni a szeretetet, amire mélyen legbelül mégiscsak vágysz.

És akkor eldöntöd, hogy beleállsz.

Úgy tűnik, meg is találtad hozzá az igazit, aki mellett olyan, mintha már a felnőtt életedet élnéd. Mígnem egy napon meglátod benne (ffiként: magadban) az apádat. Egyre nehezebbé válik nem észrevenni, hogy sokkal többet képzeltél a dologba, mint ami a valóság.

Hogy lehetséges, hogy mostanáig nem vetted észre: a másiknak valahogy még a szeme színe és a hanglejtése is olyan, mint apunak?

Ennyire becsaptak volna a külső díszletek?

Ami mégis a legijesztőbb, hogy ez a személy pont ugyanúgy viselkedik, mint ő. Ugyanazokat az érzéseket generálva, meg az ismerős konfliktusokat ismételtetve benned, amihez lehetőség szerint vágjál is jó képet.

Egy darabig próbálod magadban mentegetni: neki is hasonlóan nehéz volt a gyermekkora, mint apunak.

Ezért is lehet az állandó megfélemlítés és a folyamatos fenyegettség. De hát ilyen a férfi: iszik és néha eltűnik az éjszakában… meg kicsit dühös, agresszív, hirtelen, impulzív, verbálisan & fizikálisan is abúzív.

Jobb mellette is inkább tojáshéjon sétálni, nehogy durván reagáljon.

Körülötted senki nem érti, miért vagy egy ilyen személlyel, aki mindig visszaesik ugyanarra a szintre és akiben a hajlandóság sincs ott a fejlődésre. Akiről jó ideje tudod, hogy képtelen mások érzéseivel törődni.

Te is túl sok vagy neki…

De kicsiként annyira természetessé vált, hogy a férfira 0%-ban lehet számítani, hiszen apa - aki elvileg ugyanúgy része a családnak, soha sehol nem volt, hogy már ez is oké.

Egy ponton már fel sem merül(t) senkiben, hogy amúgy van egy másik szülő is, akinek pont annyira lenne lehetősége részt vállalni. A gyereknek talán még az is jobb, ha ignorálják vagy lecseszik, mint a másik oldal, amikor a szülője annyira sem méltatja, hogy legalább fizikálisan ott legyen néha az életében, ha már érzelmileg elérhetetlen.

Szomorú.

Vajon miért volt ez így? Miért kell valakinek család, ha zavarja? – merülhet fel benned is kérdés. Minek a gyerek, ha az pusztán csak egy bio díszlet, mint a kiskutya, akire aztán lehet haragudni, ha enni vagy sétálni akar.

A gyerekkori mintára épülő egyirányú kapcsolatok hosszútávon később sem fenntarthatók.

Ha nincs ott a kölcsönösség, csak az alá-fölé rendeltség, a függés, az állandó gaslighitnig, miközben hiányzik a minimális felelősségvállalás – a szeretetről és a másik (legyen az gyermek) partnerként való tiszteletéről már nem is beszélve, akkor az egész nem működőképes.

Nem elég folyton csak kérni-kérni, valakitől mindent elvárni, a másik részről meg közben semmi.

Mégis időről időre visszamész hozzá(juk): ugyanúgy őt akarod választani, mint kicsiként apát. A gyerekkorod elhitette, hogy ezt érdemled. Meg sem fordul a fejedben, hogy az a személy, aki a világon legjobban szeret, képes lenne bántani vagy ellened fordulni.

A társadban próbálod leszeretni mindazt, amit apukádban nem sikerült.

Nem megvetni vagy elítélni.

Remélni, hogy az ilyen emberekkel is lehet együttélni.

De közben ugyanúgy viselkedsz, mint anya tette és amiért őt ki nem állhatad.

Próbálsz megfelelni, eleget bizonyítani, teljesíteni, úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják tőled.

Már rengeteg áldozatot hoztál, tanultál, dolgoztál, okleveleket gyűjtöttél, tökéletes vagy a szerepedben. Tényleg mindent letettél az asztalra. Nincs is olyan, aki nálad jobban tudná.

Mellette gondoskodsz másokról, ellátod mindenkinek a szempontjait, empatikus vagy.

Magadon kívül mindenki más a fontos.

És még így sincs rád szükség.

Lehetőséget sem kapsz.

Mintha mindig az aznapi teljesítmény alapján ítélne meg a környezet.

A legapróbb dicséretért vagy egy kis elismerésért is teperni kell.

Csak egyszer mondaná azt valaki: „Jól csinálod”.

.

Helyette: ne legyenek érzéseid, még kevésbé verbalizáld azokat, mert az zavarja a nyugalmat.

Ne tűnj ki, ne lázadj, ne legyél hisztis, se túl gőgös.

Ez hol fair?? Ami veled szemben elvárás, annak a tizedét se kapod vissza.

Miért kell folyamatosan bizonyítani a szeretetért?

.

Abban nőttél fel, hogy iszonyat erősnek kell lenned, mert senkire nem számíthatsz csak saját magadra. Képes vagy jó sokáig elviselni egy olyan helyzetet, ami nem komfortos. A végtelenségig próbálod megoldani, hogy jobb legyen.

Kooperálni.

Túllendülni.

Szemet hunysz dolgok felett.

Tűrsz.

Türelmesen várod, hogy halljanak. Hogy végre lássák, mennyire szenvedsz.

Néha persze benned is benyomódik a seb: akkor feszült és sértődött gyerekké válsz, nem tudsz többé felnőttként lereagálni. Aztán meg a másikat kezeled gyerekként, mert nem bízol se benne, sem magadban.

Osztod az esélyeket, mert jó adag sajnálat van benned.

„Majd lesz valahogy” – mondogatod.

Lettek volna lehetőségeid kiugrani, de sokkal kényelmesebb volt elmenni a falig.

Ahol rájössz, hogy most sem érdekel senkit, vajon mi van veled. Beismered, hogy a másikon sem tudsz segíteni, ha azt ő nem akarja.

És az egész abban kulminálódik, hogy elmész.

Találsz végre egy kiutat és kiszállsz.

Elengeded.

Tudod, hogy úgyis könnyen alkalmazkodsz már az új dolgokhoz.

De valahogy, mintha egyre nehezebb lenne. Elfáradtál. Hiányzik a szeretet. Már jobban megviselnek a váltások.

Mert minden szakításban, újra és újra el kell veszítened azt az apát, aki soha nem is volt.

Újra át kell élned a gyászt.

Az őrületes hiányt.

Majd a reményt.

És hogyan lehetséges kijutni ebből a spirálból? Ahhoz, hogy a Férfi és Nő egyensúlya odakint helyreálljon, első körben a Belső Anya/Nő és Belső Apa/Férfi ritmusában kell megtalálni az összhangot.

Innen folytatom.