Nap-Uránusz & Algol | A szembenézés aktusa

A Nap minden évben ugyanilyenkor halad át a Perszeusz csillagképhez tartozó állócsillag felségterületén, ám az idei találkozóját az Algollal megspékeli, hogy annak a teljes április-májusban aktív együttállása az Uránusszal, mostanra már fokra pontos lett. A tripla találkozó a mi életünkben először jön létre, hiszen az Uránusz utoljára a 1940-es évek elején járt errefelé. A történet ráadásul ezzel nem ér véget, hiszen a Nap után (máj. 17-18.), a Merkúr is beáll majd a konstellációba (máj. 24-25.), amely folyamat végül a Nap-Merkúr együttállásban teljesedik ki (máj. 30).

A kaziminek a pillanata – vagyis, amikor a Nap & Merkúr egy fokon belül találkozik, önmagában is az aha-jellegű rálátások ideje, és itt most mind a négy égitesthez köthetnénk a szembenézésnek a témáját.

Az Algol az egyik legintenzívebb csillag, amelyhez, ha hozzáadjuk az Uránusz felszabadító erejét, valamint a Nap és a Merkúr világosságát, akkor receptre kapjuk az égiektől a radikális ébresztéseket.

Mivel az együttállások a Bika jegy 26. fokát érintik, leginkább a biztonság-bizalom-szeretet minőségét ért gyermekkori (Merkúr) traumák (Algol) kerülhetnek napvilágra (Nap), ahol az édesapa (vagy mostohapa) volt az elkövető.

Az apukád az Első Férfi, akitől a Nap (=férfi energia) „használatát” vagy annak hiányát másolod.

Az édesapa képviseli az életedben a sziklaszilárd hegy minőséget, amely ideális esetben, mint a tökéletes támasz, védelem, megtartás, anyagi biztonság és határozottság van jelen körülötted. Mint az égbolton állandóan feltűnő Nap, az édesapa az állandó meleg fényével beragyogja az életedet, utat mutat a szellemi magasságok elérésére és világitótoronyként jelzi számodra a helyes irányt.

A Nap az asztrológiában azonban nem csak apa-jelölő, hanem magát az identitást, az öntudatot vagy a cselekvő én-t is szimbolizálja, amiért az édesapával való kapcsolat meghatározója a későbbi személyiségnek & viselkedésnek.

De mi van akkor, ha az apa valamiért nem tudja betölteni a biztos pont szerepét, tehát nem lehet rá számítani vagy felnézni? Ha a kiszámíthatatlanságával sokkal inkább jelenti a folytonos bizonytalanságot, lsd. pl. nem lehet tudni, hogy milyen hangulatban jön haza, vajon mi következik vele, ad-e pénzt stb.

Ha gyerekként egy ilyen rapszodikus, következetlen, változékony és kritizáló érzelmi környezetben próbálsz kapaszkodót találni, az gyakran pont a behúzódáshoz és az én-egyedül viselkedéshez vezet.

Amikor csonkává válik a Nap-oldal - legyen szó a fizikai jelenlét hiányáról, az édesapa teljes érzelmi kivonulásáról & eltűnéséről vagy a torz jelenlétéről (pl. megkeményedett, elutasító, kritikus, részeges stb.), akkor a szellemi-érzelmi növekedéshez, illetve az önmagadhoz való kapcsolódáshoz szükséges biztonságos keretet nem fogod megkapni.

És felmerülhet a jogos kérdés, hogy ha a szülődhöz a saját tragédiája miatt nem lehetséges kötődni, akkor vajon kihez is tudnál?

Ha bármilyen okból sérül az apa-gyerek közötti szeretet-kötelék (ezáltal a saját belső Napoddal való kapcsolat), azt nőként valószínűleg a társakon és/vagy a fiúgyermeken „vered le”.

Az ősbizalomnak a sérülése az egyik legmélyebb seb, amely észrevétlenül is a lényedbe ivódhat, mint az ódon szekrénybe az öregszag.

Emiatt később sem mersz/tudsz majd támaszkodni a belső cselekvő erőre és vezettetésre.

A halvány Nap-energia helyét a kontroll biztonsága veszi át, miközben a kontroll elvesztésétől való félelem az állandó árnyék-követőddé alakul, amely addig jelenik meg a férfiak formájában, amíg a szemébe nem nézel a kővé dermesztő rettegésnek.

A „naphiányt” férfiként főleg a saját férfiasságra vetíted, de a szülőséggel való viszonyodban is okozhat problémát.

Az apaseb megnyilvánulhat még az ellenkező nem iránti bizalmatlanságban (a teljes elutasításban vagy illúziókban, lsd. tisztázatlan & körvonalazatlan kapcsolatok), a folytonos bizonyítási vágyban, a teljesítésben és a maximalizmusban („valamit biztos nem csinálok jól”), a halogatásban vagy megrekedtségben, az anyagi bizonytalanságban, az önképviseletnek a hiányában, hogy sosem érzed magadat teljes biztonságban (baj/hiány van, valami mindig elromlik), az általános „nem vagyok elég jó” érzésben („valami baj van velem”, „valami hiányzik bennem”, „valamit ki kell javítani bennem”, „mindig elrontok mindent”), a külső megerősítés iránti vágyban stb.

Súlyosabb esetben az elköteleződéstől való félelemként, a szerelmi törésekben, a nőiség lefojtásában és szexuális blokként. Hiába is érzel testi vonzódást, mégsem fogod tudni a másikat teljesen beengedni és állandóan kilépsz majd a közelségből.

A probléma tehát főleg akkor van, amikor a fenti túlélési mechanizmus felnőttként ugyanúgy leuralja a döntéseket és cselekvően irányítja az életet. Vagyis, ha az egykori hiányból önszabotázs lesz, a régi kritikus és mérték lekicsinylő hangja a belső cenzorrá és önkritikává alakul, a korai fájdalmakból szőtt "páncél" pedig elkezdi akadályozni az őszinte kapcsolódást és a valódi intimitást.

Miközben azt hitted, hogy már a kezedben van az összes kontroll, képes vagy állandóan rajta tartani a szemedet és kordába fogni a szörnyedet. Azt gondoltad, na majd oda állsz elé és akkor jobban tisztelni fog. Ha nem futamodsz meg előle, akkor nem veszi újra az erejét. Ha kellő ideig állsz itt, akkor majd hátat tudsz neki úgy fordítani, hogy az rendben marad.

De mumus nem hal meg azzal, hogy folyton nézed. Minél inkább rajta van a figyelmed, annál élesebb és élettel telibb lesz.

Már majdnem megnyugodtál, de megint elkezd mozogni a leláncoltnak hitt doboz, újra és újra eluralkodik rajtad az érzés, felüti magát a hang:

„Mi van, ha a biztonság csak ideiglenes? Ha egy más formában, de ugyanúgy megjelenik majd a baj vagy a kritika és az üldöztetésnek sosem lesz annyi??"

Amíg úgy gondolsz rá, hogy ez egy olyan dolog, amit folyton tisztán kell tartani és örökké takarítani kell, addig sosem lesz a helyén minden...

Mert hát hol ér véget a szemezés?

Mikor lesz minden teljesen rendben??

Hányszor érdemes még valamit leporolni?

Az elmúlt éjjel egzakt égi találkozó felráz és lebontja rólad a komfortként felhúzott indentitás-réteget. Azáltal, hogy lehetőséget kínál az ún. ledémonizált részeiddel való találkozásra, megnyit egy olyan teret is, amelyben már a fényesség & világosság lesz az uralkodó és ahol színreléphet az igaz önvaló.

A gyógyulás nem történhet a tagadásában, csakis a történeted átlényegítésében.

A felszabadulás nem a múlt rendbetételében érehető el, hanem az attól való függetlenedésben.

Amint nem a vád szemüvegén keresztül tekintesz az életedre, felismered, hogy bár ezek az élmények formáltak, a jelenben nem kell, hogy meghatározzanak.

A helyes út a belső Nap-energia visszaintegrálását jelenti.

Azt hiába várod, hogy az apa – vagy az őt helyettesítő férfi(ak) – bocsánatot kérjen és kimondja: „Sajnálom”. Mi lesz, ha sosem kapod meg azt a mondatot, amit szerettél volna? A fel nem vállalt felelősséget. Az elbagatelizált jogosságot. Az ellehetetlenült belátást. A múlt tetteinek elismerését. A visszaigazolást, hogy a dühöd és a a csalódottságod jogos volt. A hiányzó tiszteletet és a szeretetet.

Hol ér véget a várakozás?

Meddig kövessen az Ítélet?

Mi van, ha a másik nem lesz képes visszaadni, amit elvett?

A lezárás nem kívülről jön – hanem belül történik.

Engedd meg magadnak a gyászt – nem csak az apahiány, hanem a saját elvárásaid miatt is.

Ideje lezárni a múlt dobozát, tudván: abban minden benne van, ami kellett ahhoz, hogy most itt legyél. De nem kell tovább nézegetni. Leltározd le, találd meg a helyét a polcon, ahol már amúgy is sok minden porosodik. Hagyd, hogy rákerüljön a pecsét.

Attól még hozzád tartozik.

Így tudod megszelídíteni a mumust, engedni összemenni a kritikust, a bántalmazót és a pánikot.

Kösd le egy szalaggal, bocsásd el, küldd az útjára.

Ami talán még visszatart, az érzés, hogy a másik soha nem fogja felfogni, hogy mit okozott. És majd átfordítja a megbocsátást abba, hogy neki köszönheted a fejlődésedet. A végén még ő lesz büszke a tetteire, meg arra, hogy milyen jól csinálta.

De amíg apádra haragszol, addig a világ összes férfijának kedvessége és szeretete sem lesz elég a bűnbocsánatra...

Az előttünk álló héten aktív a Nap-Merkúr-Uránusz-Algol együttállás a fellélegzés pillanatát kínálja, amikor bocsánatot kérhetsz azért, hogy cserben hagytad önmagadat, amikor a legjobban szükséged lett volna rád. Amikor az életed legtörékenyebb - a kontrollvesztés - pillanatában, miként azt se tudtad hogy ki vagy s a legnagyobb félelmed valóra vált: nem voltál ott magadnak.

Itt az idő, hogy többet ne félj.

Ez a felszabadulás momentuma, amikor felismerheted, hogy a gyerekkor vagy a szülők káosza nem a tiéd. Ez a feszültség, ami körülvesz, hozzájuk tartozik, ők hozták létre és úgy nem is a te problémád, nem neked megoldani.

Nem veled van a baj, nem téged kell megjavítani.

Mély levegő.

Elfújja a szél.

És megszűnik a nyomás.

Most végre kimehetsz, bezárhatod emögött az ajtót és elléphetsz a saját életedbe. Attól még, hogy függetlenedsz vagy többé nem sebzett gyermekként működsz, még nem hagyod el őket. Az ajtó bezárása mindössze azt jelenti, hogy visszaveszed a saját jogodat a létezésedhez.

Talán véglegesen nem lehet a múltat megoldani, csak elfogadni.

Bízz magadban, hogy a jövőben tudod majd kezelni a hasonló helyzeteket és már nem is lesznek rád úgy hatással. Észre fogod őket venni, és ahelyett, hogy megfagynál, el tudsz majd lépni belőlük.

A régmúlt árnyéka akkor tűnik el, amikor már nem menekülsz előle, de nem is azonosulsz vele.