Nap-Szaturnusz kvadrát | Önnön téglafalak.

A december közepéig együtt haladó Nap és a Mars, a napokban megérkeznek a Nyilasba, ahol azonnal beállnak a Halak jegy legelején toporgó Szaturnusszal való derékszögbe (nov. 23. Nap-Szaturnusz kvadrát; nov. 25. Mars-Szaturnusz kvadrát).

Minden bántó esemény egy új tégla a falba.

Apró magzatként még mindannyian az egységállapotban létezünk. Mindazt, amit az édesanyánkból a köldökzsinóron keresztül leszívunk, azt később ÉN-ként regisztrálunk és felnőttként a napunk 99%-ában tudat alatt leismétlünk.

Az életünk során tapasztalt elakadásoknak vajon mekkora százaléka ered ezekből a téves azonosulásokból? A korlátok valóban a sajátjaink vagy a hiteink nagy része inkább csak öntudatlan (karmikus) vállalás? A napokban ezekre világosodhatunk, és a Skorpió ollóinál járó Napnak a fényében tisztes feladatunkká is válik a hibás belső működéseknek a tudatos levágása.

Mert hiába érezzük azt, hogy szorít az idő és hív a saját küldetés, ha továbbra is erősebb a felelősség, a kötelesség- és a bűntudat vagy mondjuk a megfelelni vágyás. Amelyek miatt ugyanolyan KITARTÓN KÖTELEZŐDÜNK EL A BEVÁLT FELMENŐI SZENVEDÉS PROGRAMOK MELLETT ahelyett, hogy nekilátnánk felépíteni önmagunkat. És olyan (családi) dolgokat akarunk megoldani, amelyek vélhetőleg nem is a mi hatáskörünkbe tartoznának.

Kihúzzuk másoktól a gyeplőt, miközben mindazt az erőt és fókuszt, amit máshova tolunk: önmaguktól vesszük el.

Szabad lehet ezt nekünk, ha nekik sem volt az?? - kérdezgetjük belül. Magunkra vállaljuk a felesleges bántatokat, az életuntságot, a fájdalmat, a csalódottságot stb. ahelyett, hogy BÁTRAN KILÉPNÉNK AZ ÖRÖKÖLT RENDSZERBŐL. Engedünk a belső aggálynak, amely szerint nem érdemelhetünk jobb sort, mint azok a szülők vagy nagyszülők, akik maguk sem merték kihozni az életből a maximumot és inkább a szenvedésük tömlöcébe zárták magukat.

Ahelyett, hogy kimennénk a világba élni, mi is KULCCSAL ZÁRKÓZUNK BE a magunk köré épített bűntudat-labirintusba, ahova egyre kevesebb tapasztalást engedünk át és már csak az ISMERT SÁVOKBAN KÖZLEKEDÜNK.

Pillangóként bebábozódunk a szűk tereinkben, ahol egyre csak nő a nyomás. Nem merünk kockáztatni és kilépni a tuti csigaházunkból. Azt láttuk, hogy a családunk tagjai is belekényszerítették magukat olyan, a számukra nem komfortos helyzetekbe, ahol aztán NEM HASZNÁLTÁK AZ ÉLETET és nem lehettek önmaguk.

Mint a droid katonák, mentek előre kötelességből, feladatból. Nyomták-nyomták a falakat, miközben a hátukon egyre több lett a súlyos zsák. Az úton pedig LEKAPCSOLÓDTAK AZ ÉRZÉSEKRŐL, a szívük kék és hideg lett. A matt külsőkön, mint a kemény páncélon, egyszer csak megállt a fény, ezért piciként már nekünk sem volt miből táplálkozunk...

Magzatként kezdjük védeni magunkat.

„Mindenre érzékeny vagyok. Minden megérint érzelmileg. Minden a lelkembe hatol.

Azért van szükség erre a búrára, a páncélra, mert az, ami hozzám ér, az szó szerint az érzéseket érinti meg bennem. Védekeznem kell, mert ennek az ÉRZÉKENYSÉGEMNEK NINCS HELYE EGY ILYEN RIDEG VILÁGBAN. Így akarom elfedni a szenzitivitásomat.

Látom, hogy ez a korábbi születés történethez kapcsolódik. Ott vált a hitrendszeremmé, hogy a VILÁGNAK SZURKOSAK, KEMÉNYEK A FALAI. Ezt már ott elhittem és azóta is ezt a hitet építem magam köré.

Azzal a különbséggel, hogy többé már nincs itt a burok. A falat valójában már csak én rakom magam köré. Én emelem oda ezzel az elképzeléssel.

Ugyanezzel az erővel akár egy PUHA MELEGSÉGET IS SZIGETELHETNÉK ODA, hiszen azt festek a vásznamra, amit csak akarok.

De a korai rideg tapasztalások miatt többé nem merem elhinni. A régit azzal ismételgetem, hogy olyan történéseket hívok magam köré, amelyekkel ugyanennek a hitrendszernek a falait erősíthetem.

Minden ilyen esemény berak egy új téglát a falba, ezáltal keményedik, épül és épül a hitrendszer-váram. Minden egyes önigazoló helyzet behelyez oda egy-egy cement téglát, amivel zárul be a fal körülöttem. Most már csak ezt látom, a megszokás pattan vissza.

Azt nem is tudom, hogy mi van igazából a világban. A lyukakon látok még egy-egy fénysugarat, vágyom is a kapcsolódásra, de a falakon már nem tud bejönni senki. AHHOZ, HOGY ELÉRJENEK, A TÉGLÁKAT ELŐBB KI KELL BONTANI, amitől pedig automatikusan megijedek. Hiszen most meg úgy néz ki, mintha betörnének..

Ezáltal megint csak a hitem erősödik, hogy odakintről csak nagy erővel és ártó szándékkal jöhetnek. Pedig nem is, de mostanra ez az egyetlen mód, amivel be lehet érni hozzám. Amikor ilyet látok, akkor konstatálom, hogy „Ő is olyan, mint a többi” és visszapakolom a téglákat.

A másik opció, hogy a kis lyukon mászik be valaki, de az meg csak kisember lehet, aki nem ér fel hozzám. Azt meg én rakom már ki, hiszen nem elég, amit hoz, vagy amit adhatna. Ezt a kettőt játszom: vagy a túl kicsit, vagy a túlságosan döngetőt látom.

A testemet is összeszorítva ülök itt, fizikálisan is nagyon feszülök, BE VAGYOK ZÁRVA. Már észre sem vettem, fel sem tűnt, hogy öntudatlanul is préselem az izmokat. Mintha már a testemben is lenne egy reflex, hogy az is zárjon, védjen.

Amikor ilyesmi feszültséget érzek, az arról szól, hogy BEZÁROK, MERT AZT HISZEM, HOGY TÁMADNAK. Most ugyanúgy egyedül, magányosan, az érzéseimet lefojtva ülök itt, mint magzatként a méhbarlangban. Érzem, hogy van bennem egy csomó minden, amit átadnék, megosztanék, de le van blokkolva. Elhiszem, hogy így biztonságban vagyok, miközben OLYAN LETTEM, MINTA AZ EGYIK TÉGLA A FALBÓL, AMI MÁR TELJESEN MEGMESZESEDETT.

Innen nézve minden, ami a falon kívül van, az démoninak hat.

Valójában nem is érzékelem rendesen, nincs is igazi rálátásom arra, hogy mi van odaát. Csak a csontos részeket tapasztalom azokból, akik be-benyúlkálnak. Mint a zombi szörnyecskék, néha egy fél kar, fél láb vagy tekintet, de egészben az egyiket sem látom. Mindent, ami a világ felől érkezne, azt ledémonizálom, ijesztőnek titulálom és ettől meg szorongok. "Aki közelít, az tuti támad." A valóságban nem is biztos, hogy bántók, de már NEM ENGEDEM MAGAM LÁTNI A REALITÁST, CSUPÁN AZT A VALÓSÁGOT NÉZEM, AMIT A FÉLELMEKBŐL GENERÁLOK. A félelmek a valódi akadályok, a reakcióim túlzók, azoktól pedig újra és újra befeszülök.”

---

Mindig, de a szaturnuszi fényszögek esetén tutira segít, ha képessé válsz kettőt hátra lépve úgy látni a dolgokat, ahogyan azok vannak. Amint sikerül elengedni a kontrollt & az akarást arra nézve, hogy az adott helyzetet és/vagy szereplőt meg akard oldani vagy változtatni, meglásd, mennyi minden ki tud olvadni...