Nap-Szaturnusz kvadrát | Bizalmatlanság

"Ideje felkelni, felébredni!" - üzeni az aszcendensen kikelő Nap & Hold. Az álmodás (12. ház) & ébredés (I. ház), az éjjel & nappal, a burok & születés, a korábbi & az új életszakasz kapujában előbukkanó Holdnak az üzenetei, egészen a második decemberi Újholdnak a pillanatáig maradnak majd érvényben.

Vajon mi választ el az új élettől? Mi szükséges ahhoz, hogy teljes szívvel fejest ugorj az új szakaszba? Mi a neve a benned lévő falnak? Mivel blokkolod még magadat?

A Szaturnusztól kvadrátot kapó Újhold, most a világot tartó egyik oszloppal, az Antaresszel is együttáll. Mi lenne, ha a benned lévő gátat, inkább a stabilitás tengelyére cserélnéd le a következő hetekben?

"Buddha pózban ülök és levitálok.

Azt érzem, hogy a föld felett lebegek és mintha nem tudnék leérni a talajra. Nincs mibe kapaszkodni és ahogy most arra gondolok, hogy nincsenek gyökereim, szinte alig kapok levegőt.

Olyan, mintha nagyon-nagyon magasan lennék, talán egy new yorki épületnek a legtetején. Félelmetes lefelé nézni, alattam nincs más, csak a végtelen tátongó űr. Egy olyan mély szakadék, aminek az alját sem érzékelni.

Nem látni, hol a talaj, a biztos pont.

Egy felhőkarcolónak a szélén ülök, mint a filmekben az öngyilkosságra készülő ember. Foggal körömmel kapaszkodom a falba, miközben tériszonyom van és rettegek a mélységtől. Nem jön senki segíteni. Itt vagyok teljesen egyedül.

Azt érzem, hogy ha leugranék, akkor nem is meghalnék, hisz vár a talaj.

De FÉLEK FEJEST UGRANI A BIZONYTALANBA, MERT SZÁMOMRA AZ A MEGSZOKOTT, HOGY NINCSEN TALAJ. Félek kapcsolódni a földdel, és az érzéssel, hogy milyen az, amikor minden tuti vagy biztos bennem és körülöttem is.

Ez nekem nem otthonos, mert soha nem tapasztaltam meg, milyen is igazán biztonságban lenni.

Milyen érzés, amikor van talaj a lábam alatt és bármerre elindulhatok, bármit választhatok, hisz ott van bennem a bizonyosság, körülöttem pedig egy fix hely, ahova bármikor megtérhetek.

Az ébredés kapujában

Ez nem az öngyilkosságról szól, hanem épp az ÉLETBE VALÓ UGRÁSRÓL!

Valójában ettől félek, mert egyelőre még tök idegen! Helyette inkább itt ücsörgök a megszokott bizonytalanságban, a szokásos instabilitásban és várom, hogy valaki megmentsen.

4-5 éves kislánynak látom magamat, aki unottan lóbálja a lábait.

Ha valaki hátulról meglökne, akkor valószínűleg elindulnék, ugyanis van bennem kíváncsiság, vajon mi is lehet odalent. Lehet, hogy ott van a világ??

Most úgy képzelem el magamat, ahogy a felhők felett, a magam kis világában vagyok, mint ahogy felnőttként is elszeparálva ülök a lakásban, a magam elefántcsonttornyában. Ez az én kis illúzió birodalmam, miközben lent alattam meg valószínűleg folyik az élet. Akárcsak New York utcáin, ahol most is mennek az autók, a tömegek és van egy csomó történés.

Nem merek rákapcsolódni, mert attól félek, hogy bármi felboríthat, hiszen AHHOZ AZ ÉLETHEZ NINCSENEK IS KÉPESSÉGEIM.

Magamtól nem fogok elindulni, ahhoz túl bátortalan vagyok. De várom, hogy valaki végre meglökjön, mert meguntam már, hogy itt üljek egyedül. Néha olyan képzetek jönnek, hogy például szárnyam nő és lerepülök, de hamar emlékeztetem magam, hogy ez is csak egy hallucináció.

Így pont a képességeimet nem fogom megint megtanulni, mert azok a gyakorlatban születnének!

Amikor merek lezuhanni, és a zuhanásban felfedezni, hogy épp mit kell tennem. Vagy ha leértem, akkor fogom látni hogy milyen az, amikor két lábam van. Vajon hogyan reagálok arra, ha valaki meglök vagy ha át kell mennem egyedül egy úttesten. A képességeim nem a várakozásban jönnek meg, hanem magában a cselekedetben. Ez talán ijesztő és félelmetes, de tovább rajzolgatni idefent az illúziómat a tündérekkel, az csupán egy kislánynak a színező könyve lehet.

Egy elképzelt valóság, miközben a realitás az lent van.

Most azt várom, hogy mikor növök fel, de valószínűleg akkor válok felnőtté, amikor a fentieket végre csinálom. Pont az fog a kislányból nővé nevelni, ha RÁISMEREK A KÉPESSÉGEIMRE a saját választásaimban és döntéseimben. Mi lehet a legrosszabb? Hogy nem az lesz, amit elképzeltem?? Ha itt ülök tovább, ígyis úgyis meghalok.

Akár még kockáztatni is lehetne!

A fal neve: "Bizalmatlanság"

Most egy nagy bölény jelenik meg előttem.

Egy hatalmas, monumentális aranybarna bivaly, aki sziklaszilárdan áll és balra néz. Tetszik benne a határozottság, az erő, a magabiztosság, amit képvisel. A merevsége viszont hidegséget áraszt.

Ahogy mozgatja a fejét, felveszi velem a szemkontaktust.

Mintha már nem is bivaly lenne, hanem valami szelídebb és fiatalabb kisboci. Leült elém, és ahogy a kutyám szokott kunyerálón és sóvárogva, kérőn néz és fegyelmezetten akar tőlem valamit. Odaülök mellé, csendben ücsörgünk. Megnyugtatja, hogy simogatom a hátát.

Párhuzamosan nézünk, szinkronban vagyunk, kölcsönös empátia van közöttünk.

Most egyszercsak prérifarkas lesz belőle, aki a tekintetével kérdőre von. A hely is azonnal áttranszformálódik körülöttünk. A saját közegében, egy szánhúzó kutyának az otthonában, egy hideg s havas tájon vagyunk.

Nincs egy fix pont, a kép állandóan mozog!

Az apukám mellett éreztem így magamat, aki rendszeresen változtatta a hangulatát, és emiatt TELJESEN KISZÁMÍTHATATLAN volt. Sosem tudtam, hogy mikor és melyik arcát mutatja majd. Azt érzetem, hogy NINCS STABILITÁS, ezért kapaszkodni kellett a saját világomba.

Most sem tudok mit kezdeni ezzel a farkassal.

Hiába ülök mellé vagy keresem a szemkontaktust, nem tudok kapcsolódni és érzem köztünk a távolságot. Ugyan mellette állok, de én a melegben vagyok - egy másik dimenzióban. Mintha egy TÜKÖRFAL vagy ÜVEG LENNE KÖZTÜNK, amit nem tudunk áthidalni. Hiába vagyunk közvetlenül egymás mellett, mégis egy égtáj választ el minket.

Nem tudom elérni, utolérhetetlen.

Szeretném a közelségét, de nem tudok közvetlen kapcsolatot létesíteni. Pedig egy az irány, a cél, a törekvés, mégsem tudunk eggyé válni. Egy utolérhetetlen valamit szeretnék! Sosem tudom elérni, hogy eggyé legyünk... Folyamatosan keresem, de az egységélményt nem tudom megélni, mintha ez is csak egy illúzió lenne.

És mintha ez a másik oldal miatt lenne így.

Mihelyst kapcsolódni tudnánk, amikor azt érzem, hogy végre közel kerülünk, akkor a másik megint alakot vált. A változáshoz nekem is hozzá kell szokni, ilyenkor fel kell mérni, hogy miről van szó és mire otthonos lenne a helyzet, az újra formát vált.

Közben persze ő sem lát engem elérhetőnek.

Számára én úgy ugyanúgy merev, fagyos és hideg vagyok, mint egy jégkirálynő. Nem tudja, hogy hányadán áll velem. Mivel még nem szólaltam meg és nem tettem gesztust, egyelőre nem tud hova tenni. Kiszámíthatatlan és ambivalens vagyok neki. Szerinte sem a bizalmat árasztom, ezért is BIZALMATLAN FELÉM.

Mindkettőnk sebe, az ősbizalomnak az elvesztése.

Az érzésé, hogy minden és mindenki értünk van. Hogy bízhatunk a saját képességeinkben, jöjjön bármi. A bizalmatlanság viszont belülről hűt, blokkol, kedvtelenné és merevvé tesz.

Elszívja az életenergiát.

Mintha ez lenne a köztünk lévő üvegfal. A bennem lévő gát, ami megállít, hogy leugorjak az ismeretlenbe.

Vajon hogyan lehetne bizalommal fordulni a világ felé? Mi gerjesztene bizalmat egymásban??

Alapvetően jóindulatú vagyok, de észrevettem, hogy néha úgy fejezem ki magamat, amivel megsértek másokat. A fejben gyorsan lepörgetek dolgokat és annak megfelelően beszélek, amit a másik oldal sokszor nem úgy vesz, hisz nem tudja magában mihez kapcsolni.

Tudatosabban kell figyelni arra, hogy mit mondok. Jobban kommunikálni, megvilágítani, hogy mi is van bennem, és nem adni a félreértésre okot. Ez az, ami más szintű kapcsolódást tud eredményzeni!

Le kell mennem az életnek a szintjére és nap mint nap gyakorolni. Ez tudja visszahozni a magamba, a képességeimbe és az életbe vetett bizalmat..."