Nap-Neptunusz együttállás | Kijárat az Életbe

A Nap péntek délután megérkezett a Kosba, amivel hivatalosan is berobbant a csillagászati tavasz és elkezdődött az új asztrológiai ciklus. A jegyváltás idén egészen különleges, hiszen a bolygót (170 és 30 év után) most a Neptunusz és a Szaturnusz fogadja itt a startponton.

A tavaszi napéjegyenlőségkor a Kosban létrejövő tripla együttállás üzenetei határozzák meg tehát az előttünk álló negyedévet, amely vélhetően sok-sok megértést, tudatosodást és világosságot tartogat.

Ahogy a Nap reflektorfénye bevilágítja a kapuban álló Neptunuszt (márc. 22.), tisztán ráláthatsz a lelkedre: a leges legmélyebb álmaidra, de ugyanúgy a magadnak mesélt illúziókra is.

A Szaturnusz kaziminek (márc. 25.) köszönhetőn pedig végleg kikerülhetetlenné válik a valóság.

Amikor éveken (vagy akár életeken) keresztül futod ugyanazokat a köröket, már észre sem veszed, hogy belekerültél a szédítő & a hányingert keltő loop-ba. Hogy egy öntudatlan sodródásban és az elterelésben vagy. Egy hangyamalomban, amibe, ha egyszer beleállsz, többé nem tudod magadat kiszedni és a teljes kifulladásig – vagy akár a halálig, maradsz.

Ál béke. Ál zen. Ál tisztaság.

A többi emberrel már csak a segítő vagy megmentő szerepből tudsz kapcsolódni. A reality-ből a spiri eszközökkel próbálsz kicsekkolni. Kint lebegsz az univerzumban és a földi dolgokkal szinte teljesen megszűnt a viszonyod. Zsong a fejed a „felismerésektől”. Miközben már csillagokat látsz, pont azt nem nézed, ami épp a szemed előtt van. Elveszetten kóborolsz, miközben a világodat sem tudod. Fogalmad sincs, hova tartozol, mibe kapaszkodj.

Azt meséled magadnak, hogy a tengerparton heverészel, de ha kívülről ránéznél az életedre, akkor kiderül, hogy igazából egy akváriumban vagy.

Egy bezárt üvegtartályban.

A sarkos, kockás, miniatűr házadban, ami körbe van rakva mű dolgokkal, fölösleges kacatokkal és az álbiztonságot adó berendezési tárgyakkal. A háttér sem más, mint egy nyomtatott kép.

Ez nem az igazi világ!

Az életed mára egy színpad lett, ahol a felvett szerepekben pózolsz és a lidokainos érzéstelenítésben nem is érzékeled, hogy egy-egy történet milyen szinten vált a személyiséged részévé.

Pillanatokra talán eszedbe jut: „Mi van, ha ezt nézi valaki odafentről nézi és röhög rajtam?”. Ilyenkor egy picit felhergeled magadat: „Elég volt, porrá akarom égetni! Ne rakjanak többé szerepekbe! Nekem ne mondják meg mások, hogy mi a jó vagy mit kéne csinálni!”

Aztán visszaalszol és elringatod magadat abban, hogy jól csinálod az életet.

Valójában csak tompítani szeretnéd annak az ősfájdalmát, hogy réges régen elszakadtál a Szeretettől és az Egységtől.

A szomorúságából felmenekülsz a fejedbe és a mindennapok teendőibe. De minél inkább próbálsz eltűnni vagy szabadulni, annál mélyebbre rajzolod bele magadat az illúziódba.

És ott állsz, hogy teljesen olyan, mintha már csak ez lennél TE.

Az ego meg harcol, ellenáll, nem enged tovább, mert azt tanulta, hogy felvállalni az erőt, az intenzitást, a tüzet az családilag és társadalmilag sem elfogadott. Az ösztönös, vad lényhez, aki a természetednél fogva vagy, társul egy tanult undor is. Harcol benned a jaguár és a kiscica. Hiányzik a főnök, a fókusz, aki/ami vezessen. A befelé fojtott erő így önmagát harapdálja és belülről sebez véresre.

Félsz a saját erődtől, nem mered támogatni őt a felnövésben, mert az felelősséggel járna.

Mi van, ha egy vadállat lesz belőle(d)?

És ha meglátja a világ, hogy ki is vagy valójában?

De hidd el, ha ez az erő a szeretetedben nő fel, akkor nem fog támadni...

Talán azt is érzed, hogy ehhez egyedül már kevés vagy. Szeretnéd, ha végre melléd állna a Férfi minőség, miközben őfelé meg rengeteg kimondatlanság maradt az elmúlt évszázadok bántásai miatt. Mialatt vágynál is rá és kívánnád, mélységesen lenézed. Titkon haragszol rá, amiért magadra hagyott.

Lassan itt az idő ezekkel őszintén szembenézni és az érzéseidért többé nem bocsánatot kérni.

Akkor kapod majd vissza a méltóságodat, és az igazi erőt, amivel magadat és a kölyköket is meg tudod védeni, ha mindezeket vállalod és kikommunikálod!

Ahhoz, hogy kigyere az üveggömbből, itt és most annyit kéne mondani: „Kiszállok.”

Vége a vetítésnek.

A fáradt menekülésnek.

Csipkerózsika felébredhet az álmából, a tetszhalott állapotból.

Mert legbelül igenis szeretnél élni!

Mindig is az életet kerested!

Ahhoz az életformához vágytál vissza, amely a születésedtől fogva járt neked.

De ehhez véget kell érnie annak, ahogy eddig volt.

Nőként nem szabad tovább a férfi és a vezető minőségben létezni. Mondjuk ki: a t@künk kivan ezzel! Többé nem lehet fenntartani a halott kapcsolódásokat vagy a romlott szerepeket, amelyek belülről mérgeznek.

Ahogy most jön le a fejből a szívbe a történeted, már csak annyit mondasz: „Nem!” - és magyarázkodás nélkül otthagyod az egészet.

Hátat fordítasz és elindulsz az arany Fény által mutatott irányba.

Kibújsz a régi bábból. Pusztuljon el, legyen a föld martaléka és váljon a körforgás részévé egy új formában! Ahogy a fátyol vagy a szükségtelen ruha lekerül, vele együtt menjen a teher is, hogy könnyülhess! Ne érdekeljen, hogy a többiek mit csinálnak.

Végre világra jön az Új ÉN, aki csak az esszenciát viszi tovább - amire a leginkább szüksége van.

Tekints előre még akkor is, ha egyelőre kicsit nehéz vagy ködös az út. A bőrödön a régi harcoknak a nyomai - a sebek - emlékeztetnek, hogy azokban hozod magaddal az erőt is.

Nélkülük nem lennél az, aki itt és most vagy.

Onnan fogod érezni, hogy jól döntöttél, ha fokozatosan új erőre kapsz.

Ahogy széttörik az addig láthatatlan üvegbúra, egyre színesebbé válik a világ. A korábbi identitás- és világkép szilánkosra szakadása által megjelenhet egy csomó új árnyalat, ami eddig is itt volt, csak féltél meglátni.

Valószínűleg a túl nagy volumenű dolgokban kerested az életet. Talán most van egy kezdeti csalódás és kiábrándulás, hogy azt nem is valami hangos vagy extrém dologban fogod megtalálni.

Amiért az érzéstelenítővel, az érzések nélkül jöttünk a világra, most a legfontosabb dolgunk újratanulni a finom kapcsolódást.

Az érzések információ hordozók, az érzelmek erőforrások & kincsek. Itt és most érzékenyíteni kell tudni az érzékelést, mert abban érkezhet meg a megérzés: lassulni kell, hogy észre tudd venni, mit kell tenni és vajon mi a jó.

Tanulni kell csendet teremteni, hogy meghalld, mit mond a belső hang, amely a nyugalom, a gondoskodás, a törődés és a falkád felé visz - amit jól ismersz, de egy ideje elfelejtettél.

Az erő, a durvaság, a száguldás többé nem hiányoznak.

Csak a selymes lenyugvás...

Ez a tranzit nem babusgat, nem is dorgál, de tűpontosan jelzi, hogy ideje lejönni a földre, ahol már igenis képes vagy működtetni az egységet és ahol semmi nem tud megtámadni.

Megérdemled az életet!

Miért ne lehetnél az, aki?

Fordulj a világ felé.

Érezd, ahogy már fizikailag is nyílik az élet.

A csatornán, a lefolyón keresztül most kijuthatsz a valós világba, ahol az ajtó magától kitárul. Át tudsz sétálni méltóságteljesen. Ahogy lemész a lépcsőn, kint is vagy.

A háttérben szinte eltörpül a korábbi életed, amelyet egyetlen pöccintéssel ki tudsz dobni.

Előtted most felkel a Nap, és már érzed, ahogy egyre biztosabbak a léptek. Nincsen benned kétség, hiszen az élet megy tovább a maga ritmusában.

Neked annyi a feladatod, hogy maradj a középpontodban, ahonnan így semmi nem lesz képes kibillenteni, hiszen ott teremtődik a szinkron.

Mostantól amerre fordítod a fejedet (a tudatosságodat), már magától lágyul minden.

Hajrá ; )