Nap & Merkúr az Angyalnál

A teljes héten az Angyalnál haladó Nap és Merkúr, a mai nap során összeölelkezik a karmatengelynek a Leszálló csomója mellett, bevilágítva a múlt-jelen sorsutat és a TUDATOS VÁLASZTÁSNAK A LEHETŐSÉGÉT. A Nap-Merkúrnak az együttállása egy belső reflektorlámpa fényével avat be annak a megértésébe, hogy vajon MIT KELL TUDNI LEVEDLENI az angyali fényességnek és a magasabb rezgéseknek a megtapasztalásához. Sokan hagyják most el emiatt a Földet...

Gyakran már magzatként vagy csecsemőként is magunkénak vállalunk, észrevétlenül azonosulunk, öntudatlanul is eggyé válunk olyan érzésekkel, amelyek nem a sajátjaink lennének. Ez az a KARMIKUS PUTTONY, az a SÚLYOS MIKULÁS-CSOMAG, amelyet egy ragacsos csiganyálon, az önakadályoztatásnak a formájában húzunk magunk után felnőttként is.

Ezekben a napokban nagyon világosan üzen a múlt és már nem csak látod, de érted is, hogy az életed nem fog tudni sínre kerülni ezekkel a fölösleges batyukkal. Az akarással és a görcsös kontrollal viszont mindig fájdalmasabb az elengedés.

Mindenekelőtt érdemes lenne megérkezni a lágyulásnak, az ernyedtségnek, a pihentségnek, valamint a pihepuha tudatosságnak, az ÉBER JELEN-LÉTNEK az állapotába. Azzal, hogy létjogosultságot, tudatos odafigyelést adunk a dolgoknak és az érzéseknek, valamint meg-engedéssel vagyunk azok felé, automatikusan elkezdődik az ENGESZTELŐDÉS.

Ebből az akarás-, erőszak- és erőfeszítésmentességből jó igazán üríteni a bőröndöket, pakolni le a nehéz dolgokat. Sokszor azért ragaszkodunk, mert tévesen azt hisszük, hogy a fogásban van az erőnk. Amikor azonban nem akarjuk az életet manipulálni vagy beavatkozni annak a folyásába, akkor vagyunk a VALÓDI, a MAGASZTOS ANGYALI MINŐSÉGBEN: a jóságos megengedésben és a finom erőben.

A napokban rendkívüli módon érzékelhető ez az égi jelenlét & útmutatás:

„Nem kérdőjelezem meg, hogy ott van, hogy honnan került ide vagy hogy mi is az. Mintha a létezése teljesen természetes és magától értetődő lenne. Az, hogy fizikálisan itt van vagy nincs, egyáltalán nem játszik szerepet. Ha nem látnám, akkor is pontosan tudnám, hogy valahol van. Ha nem lenne előttem vizuálisan, attól függetlenül is érzékelném. Amit most észlelek belőle, az a létezésének csupán egy aprócska aspektusa és a saját megfigyelésem. Tudom, hogy ezen túl is számos minősége van, ami a szemmel ugyan nem megfogható, de attól még ott van benne.

A tudatom most egy fonalként és tárgyként érzékeli, de érzem, hogy több olyan információt is rejt, ami nem látható. Attól, hogy meredek rá, nem is fog megnyilvánulni. Ha viszont becsukom a szemem és oda sem nézek, akkor azonnal könnyebbé válik megérteni a lényegét. Amíg bámulom, addig azt hiszem, hogy csak egy fonal, aminek nincs is több jelentősége azon kívül, amit számomra jelent funkcionálisan. Amint viszont elvonatkoztatok a fizikai megjelenéstől, már egy teljesen más mező jelenik meg a helyén, és annak már nincs is formája.

Érzem, ahogy a tenyeremben fekszik és onnan indul, mint egy fonál, amelynek a másik vége mintha elveszne a végtelenben. Nem fogom erősen, nem kapaszkodok bele, hanem engedem belesimulni a kezembe. Pontosan tudom, hogy ha elengedném sem jelentené azt, hogy eltűnik. Nem kell, hogy erőszakkal itt tartsam, mert a létezése nem függ össze a cselekvésemmel. Nem kell tennem azért, hogy itt legyen és itt is maradjon. Mindez adott.

Már egy fényes vonalnak látom, ami egyenesen mutat egy irányba és vezet előre. Körülötte sötétség van, mint a bársonyos csillagos ég alatt. Teljesen nyugodt vagyok, nem érzek késztetést, aggódást, káoszt, zűrzavart, mert ez az Ariadné fonal egy biztos támpontot nyújt. Nem vetül fel a kérdés, hogy ne látnám, ne érzékelném vagy ne lenne ott. Nem tartok attól, hogy esetlegesen átváltozhat, eltűnhet, elszakadhat vagy bármi történhetne vele.

Mint amikor egy nagy lépcsőn lesuhansz és a kezeid alatt iránymutatóként érzed a korlátot. A kezem épphogy csak érinti, simogatja ennek a korlátnak a felszínét, a tenyereim szinte siklanak felette. Mint egy útmutató… Egyszerűen csak megengedem, hogy kísérjen és mutassa az irányt. Nem is kérdés, hogy ne arra menjek, ne oda induljak vagy nézzek. TELJESEN MEG TUDOK EBBEN BÍZNI. Nem vagyok bizonytalan attól, hogy hova vezetne vagy mit akarna.

Magától értetődő a köztünk lévő kapcsolat és az egység.

A korábbi feszültség, mintha a gerincem mentén távozna. Kioldódik, kiszivárog, megy el, mintha lecsapolnák a nyomást. Anélkül, hogy akarnám, csak azáltal, hogy engedem, magától távozik minden. Nem az akarásra kell görcsölni, hanem AZ ENGEDÉSNEK KELL TERET ENGEDNI. Már nem is lép a helyébe más, még gondolat se. Mint amikor teljesen elereszted magadat. Nem kell, hogy mást csináljak, mint hogy itt vagyok és élvezem. Így is megy minden, zajlik tovább az élet. Sőt, most áll igazából sínre.

A fényes vonal a részem, de mégis egy rajtam kívülálló egység. Mint egy sínpálya. A kezem felveszi a formáját, mint amikor a vonatnak a kerekei rácsatlakoznak a sínre és egy működő egységet alkotnak. Nekem nem kell itt semmit csinálnom. Pusztán vagyok és létezem. Nincs többé késztetés, gondolat vagy feladat.

Mintha egy vagon lennék, ahol nem nekem kell irányítani vagy vezetni, mert nem is nálam van a kormány. Nyugodtan leülhetek, megpihenhetek, hiszen az IRÁNYÍTÁS MINDIG OTT VAN. Tudom, hogy a jó vonatra szálltam, hogy sínen vagyok és ez elég. Nem akarom sürgetni, türelmetlenül erőltetni a dolgokat vagy előbb a célba érkezni. Érzékelem az utat, a haladást, a tempót és a megállókat, amint változik körülöttem a táj. De nem nekem kell kitalálnom, hogy merre megyünk, hiszen RÁ VAGYOK CSATLAKOZVA AZ EGÉSZRE és ebben HÁTRA IS DŐLHETEK.

Utasként nézelődhetek, mint a vonaton, hiszen nincs semmi több dolgom vele. Ez minden felelősséget, kényszert és kontroll gondolatot levesz rólam. Az életemben ugyanígy lehetek: A KEDVEMRE BÁMÉSZKODHATOM anélkül, hogy be akarnám korlátozni a tapasztalást. Engedhetem az életnek a folyását, hogy az menjen a maga útján és tempójában, mert tudom, hogy pályán vagyok.”