Nap-Erisz együttállás | Harc/Művészet

A hetünket gyönyörűen keretbe foglalja a Merkúrnak a hétfői (ápr. 8.), a Napnak pedig a vasárnapi (ápr. 14.) találkozója a Mars testvérével, az Erisszel. Miért/mikor/hogyan alakultak ki benned a helytelen és téves önvédelmi mechanizmusok, és vajon hogyan lehetne a harcból (Mars), művészetet (Erisz) varázsolni?

Mellettük továbbra is aktív a Chiron-Felszálló hcs együttállás a Kosban, ami már jó ideje abba az irányba tereli a kollektív és az egyén fókuszát egyaránt, hogy kezdjük el meggyógyítani a kibillent Marsot – vagyis, a Belső Férfi működését.

A Napunk fénye a hétvégén rávilágít az angyali Eriszre, hogy emlékeztessen mindannyiunkat a LÁGY ERŐHASZNÁLAT fontosságára.

Amíg ugyanis a marsikus erőforrásunk alacsonyan működik, addig a háborút, a bántást, az erőszakot, a nárcizmust, az abúzust és a támadást hívja be. Ilyenkor az erő a bokszra, a viadalra, az önvédelemre, a fantom fájdalmakra, a belső tűznek és a gyulladásoknak a kiizzadására megy el. Fizikailag is kimerülünk, elfáradunk.

Nem véletlenek a már-már járványként terjedő autoimmun betegségek, nálunk nőknél a PAJZS-mirigy gyulladásos tünetei, amelyek a védelmi mechanizmusunk sérülékenységéről árulkodnak. De hozhatnám példának az áteresztő bél szindrómát is, amikor a sérült bélnyálkahártya nem képes barriert vagy védőgátat felépíteni, amiért az nem csupán a tápanyagokat, de a mérgeket is átjuttatja a vérerek felé. Vagy a hólyaghurutot, amelynek a lelki konfliktusa a határsértés.

A betegségtünetek mögött mindig lelki egyensúlytalanságok állnak. Az egyik oldalról talán több RÉST KELL ENGEDNI A MEGKEMÉNYEDETT PAJZSOKON, a másik irányból pedig erősíteni kell tudni a LELKI IMMUNRENDSZERT és képessé kell válni határozottabban kijelölni a saját határokat.

Ezekben a hetekben, hónapokban egy egészen újfajta ÉN minőség szeretne megszületni, amely NEM KÍVÁN TOVÁBB HARCOLNI & SZERETNÉ VÉGRE LETENNI A FEGYVERT.

Ez az ÉN nem csak az erőszak vagy a hangjának felemelése árán képes elérni valamit, hiszen lágyan vagy szelíden is ugyanúgy tudja érvényesíteni az akaratát. Az Új ÉN-ben nem a megszégyenüléstől, a leégéstől, a kudarctól vagy a bántástól való félelmeknek, illetve a megfelelni akarásnak a régi mechanizmusai ütik a tamtamot. Ő már tudja, hogy a békét nem lehet akarni, kikényszeríteni vagy durvasággal megkaparintani. Az Új ÉN nem választja azt a fajta harmóniát, amelyet csak az önmagáról való lemondás és az elvárásoknak való megfelelés árán lehetne fenntartani.

Az ilyen és hasonló konfliktuskezelési módozatokat egészen kicsiként, sokszor már a magzatkorban kifejlesztjük, mert a túlélésnek a zálogai.

Talán gyerekként magad is azt tanultad, hogy csak akkor lehetsz biztonságban, amikor teljesen egyedül vagy. Lehetséges, hogy mindent magadnak és a saját erődből kellet megcsinálni. Egészen korán elhitették veled, hogy neked úgysem sikerülhet, ezért inkább nem vágtál bele a dolgokba és sosem ismerhetted meg a kezdeményező erődet. Nehogy baj és vita legyen, inkább nem tetted meg, amit szerettél volna és nem vállaltad fel azt, aki vagy.

Mindezek idővel automata mechanizmusokká érnek, ezért felnőttént már észre sem vesszük, hogy igazából sokkal jobb képességeink is lehetnének az önmagunkért való kiállásban. Emiatt ösztönösen is a végleteket: a küzdést, a sértést, a durvaságot, máskor az önmarcangolást, a kivonulást, az elszigetelődést, a csenddel büntetést stb. választjuk.

Tudatalatt attól tartunk, hogy újból sérülni fogunk és a félelem irányította viselkedések, az élettől való állandó szorongás irányítják a jelen valóságot. Felnőttként továbbra is belül emésztjük magunkat, szó nélkül hagyunk dolgokat, kifarolunk a vitákból és belül gyűjtögetjük a haragot. Vagy öntudatlanul is keresztül gázolunk mindenkin. Így vagy úgy, de lemondunk önmagunkról.

Az időszak arra sarkall, hogy hívd meg a pozitív emlékeket is az erődről. Az énképet ért korai sebzettség felismerése és aktív gyógyítása által, találj vissza Önmagadhoz.

Emlékezz, hogy milyen az, amikor az erő az bátor és nem futamodik meg a kihívásoktól vagy a szembe harctól. Amikor az nyíltan, egyenesen felvállalja önmagát, az esetleges gyengeségeit és megvédi a saját igazát, a birtokhatárait és a számára fontos dolgokat, személyeket.

A két erőbolygó - a Halak Mars és a Sas csillagjaiban járó Plútó - az ÖNFELÁLDOZÁSRA emlékeztetnek. Olyan időket élünk, amikor a régi egyszerűen nem folytatható. Részecske darabokra, atommolekulákra kell szedni az életünket és abban önmagunkat, ha valódi változást, minőségi szintlépést akarunk. Fel kell tudni áldozni az egonkat, a régi énképet & identitást, az egykori gondolkodás- és életmódunkat. Nyitni kell tudni a merőben új nézőpontokra, miközben aktívan felelősséget is kell vállalni és cselekvően lépni kell a jobbulásért, a gyógyulásért. Sokszor egy betegségállapot, az állandóvá érő nyomás és feszültség lök el minket a belső falhoz. Ahhoz az érzéshez, hogy elég és nem tovább.

A teljes (ön)megadás nélkül viszont nincs önmeghaladás és önlegyőzés. Ebben az el- és megengedési folyamatban találkozunk ugyanis a valódi erőnkkel, amely már nem csak a túlélésről szól. Így érünk a Sebzett Harcosból: Gyógyítóvá.

„Fém vállvédőkkel látom magamat, mint egy harcos nő. Kemény páncélruha fedi a testemet, a fejemen is nehéz sisakot hordok. Feszül, fáj minden, az öltözet lenyomja a csuklyást. Olyan nehéz ez, amit cipelek, hogy szinte már csak törni lehetne. Egyedül az szokott segíteni, amikor a masszőr erősen üti, nyomja ezt a területet, amitől felszabadulhat és lélegezhet kicsit a test.

Nyom lefelé ez az egész súly. A védelmi pajzsom ráadásul egy fiús öltözet, amiben nem látszódhat az én formám: a lágyságom, a puhaságom. A fémes anyaga is taszító és rideg. Egy ilyen fémfelületre nem lehetséges rácsatlakozni. Ha rásüt a nap, akkor túl forróvá válik. Ha hideg van, akkor pedig jeges lesz. Nincs olyan állapot, amikor odabújnál hozzá, hogy ez hú, de kényelmes. A páncél a fényt is visszaveri, akárcsak a tükör. Nem engedni közel a a fényt, a meleget, a férfit… A sisak pedig lehúzza a tudatosságot. Ez a ruha elválaszt az égiekkel való kapcsolódástól is.

Ahogy most beljebb viszem a figyelmet, alatta lenni sem túl jó. Mondjuk ki, hogy kurva nehéz, terhes és fárasztó. Nehéz az egész gerincemnek, a hátamnak, ahogy húzza le a fejemet és a nyakcsigolyákat. Az eleje óta olyan érzés, hogy csak le kéne már vetni! Alatta egy nagyon vékony, puha nőies, meztelen alakként állok. A levetkőzésben most az állít meg, hogy mi lesz, ha kiszabadul alóla a szépséges Milói Vénusz és meg kell majd mutatni magamat meztelenül. Mi van, ha láthatóvá válik minden porcikám? Az egy védtelen, lecsupaszított állapot.

De itt vannak belül a női részek, mint a termékenység, a képesség, az alkotás, a dolgok megszülése, a szerelmesség, a szexualitás, a mellek és a táplálás. Az a sok-sok dolog, amit elrejtettem ide a kemény páncélzat alá.

Ez a ruha kicsit olyan, mint egy pikkely, mint egy extra bőrréteg, aminek már nem lenne ott a helye… Erről a kígyó jut eszembe, amelynek le kellene vedlenie a bőrét. A szivárványos zöld rétegnek egy része már le is vált, sőt, inkább megnyílt. A farkánál viszont még masszívan rajta van, onnan nehezen enged.

Fölül kinyílt, mint egy virág, alul viszont olyan, mint egy masszív tölcsér. Egy fagyi ugrott be róla, amit érezni kéne, amibe bele kéne kóstolni.... Úgy tudok eljutni a tölcsér aljáig, ha ezt a fagyit megeszem. Valószínűleg nem arra kell figyelni, hogy miképp törhetném ki a tölcsér alját, helyette oda kell rakni a fókuszt, hogy odafent mi van. A fenti rész pedig tápláló, finom és élvezetes.

Örömmel fogyasztom az ízeket és azzal az érzéssel, amit mindez kivált belőlem és minden egyes falattal, közelebb kerülök a tölcsérhez is. A kulcs tehát maga az öröm, a falatozás, a jó érzés, önmagamnak a szeretettel való táplálása, az anyagnak az élvezete. Ha erre fókuszálok, az magától és természetes módon üríti ki mindazt, ami már fölösleges vagy káros a számomra.

Jó ideje kizártam a testi örömeket. Amikor fellobban bennem a szerelem érzés, akkor benne kellene maradnom az euforikus boldogság érzetben, hiszen az szüli a következő örömöt is. Amint elkezdek szorongani, leblokkolom az áramlást. A férfi is akkor tud kapcsolódni hozzám, amikor jól vagyok. Ha megijedek és visszabújok a páncélba vagy befeszülök, azzal ő is rögtön eltávolodik, bezárul. Nem azzal kell foglalkozni, hogyan vessem le a páncélt. Csak neki kell tudni menni bátran az örömnek, és az magától lehullik. A ruhában kezd el az ember a csókolózni, aztán közben lejön, ahogy a férfi leveszi…

Eddig a Mars ugyan lefejtette rólam a rétegeket, de én meg gondosan visszatettem azokat magamra. Mint egy csiga, aki visszahúzza a fejét a házba.

A helyesen működő Erisz olyan, mint egy fekete hajú nő. A vöröses selyem ruhája a lobogó tűzhöz hasonlít. A testi érzetben ez maga: a libidó. Mint a kundalíni, ami olyan, mint amikor a kígyónak furulyáznak és megindul felfelé s elkezd táncolni. Eleinte még be van zárva a kosarába és csak várja-várja, hogy levegyék a fedőt, majd a szelídítő dalára kibújhasson. Ebből lesz ez a nő, az áramlás.

Ez többnyire el van fojtva bennem, de amikor beindul, akkor vulkánszerűn tör ki és megijeszt, mert nem fokozatokban van kiengedve.

Ha hagyom, akkor idővel átalakul egy szőke nővé. Kiegyenlítődik és lecsitul a hőmérséklete. Már megfogható és lágy, mint a szerelem, amely nem magas fokon éget, és ami mellé oda lehet bújni. Kicsit csipkerózsikás. Úgy is élem az életet, mint az alvó királylány, aki várja herceget, aki kiszabadítja az álmából, a toronyból, a lefagyásból. Azt a férfit keresem, aki nem ijed meg azoktól a sérülésektől, amelyeket a tüskéim okoznak. Azokat vakmerően leszeli, át- és keresztülvág értem a dzsungelen. Szeretnék már felébredni és mindezt a valóságban megélni.

Ahhoz most felfelé és az örömök irányába kell indulni. Fel kell végre ébredni. De ettől a gondolattól most megint olyan, mintha a gyökércsakrámnál tüzet raktak volna. Mintha begyújtottak volna alám és a kuktában továbbra is le lenne valami van fojtva. A kígyó farka be van szorulva. Nem enged.

Görcsölök, bezárulok, begyulladok, befelé húzódom. Odafent hiába vagyok nyitott, ha lent nincs bejárat. Olyan vagyok, mint egy barlang, aminek az ajtaja be van nőve, el van torlaszolva a mázsás kövekkel. Először meg kell születnie ennek a kőnek, hogy én is világra tudjak jönni, hogy ki tudjak nyílni.

A szégyen, a bűntudat tartanak vissza. Szabad-e nekem így elengedni magamat? Kordában tudom-e tartani, fogom-e tudni uralni az érzést? Már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az elszabadulva leural engem és mindent. Hogy milyen is, amikor elvesztem a fejemet.

Ha az ember harcol, akkor le kell magát választania az érzésekről, hiszen akkor tudja megvédeni magát. Ha viszont átadom magam az érzéseknek, akkor többé nem tudok harcolni, akkor védtelen leszek.

De én már nem is akarok harcolni. Már rég nem ezt kéne csinálni! Biztonságban vagyok, ha lemeztelenedem és meglátnak? Még mindig félek a férfi erejétől, hogy az erősebb nálam. Valójában egyesíteni kéne tudni az erőket, hogy együtt legyünk védettek.

A határtartás és az örömbeengedés egyensúlyára kell törekedni.

A köveknek volt szerepe és van haszna. Talán nem kell egyszerre elhordani mindet. Lehetséges lépésre, lépésre, darabokról darabokra is megnyitni azt ajtót. Egyet arrébb rakni, aztán kettőt... Óvatosan beengedni egy kis fényt. Ebben a folyamatban rátalálni a biztonságra, az erőre és felismerni azt, hogy nekem mi a tempóm. Mekkora a kerítésem és mikor nyitható a kapum. A köveket nem kell utálni, mert sok mindentől, például a viharoktól, a hidegtől, a tornádótól is megvédenek. A páncélt sem lehet hirtelen levetni, csak fokozatokban. Ahogyan az intimitás felé is így érdemes közelíteni."