Nap-Chiron szembenállás

A Napunk, a most szombati Újhold során a Sebzett Gyógyítóval való szembenállásban készül megfogyatkozni. Az eklipszekre gondolhatsz úgy, mint amikor a szobai lámpának a le-és felkapcsolása hirtelen egészen más megvilágításba helyezi a nappalit. Ezekben a hetekben a(z apa)seb kap egy újfajta fényt, eddig nem látott világosságot, másfajta megértést és/vagy tisztább rálátást. A Kos-Mérleg jegyeket összekötő oppozíció most tudatossá tehet arra is, hogy az ÉN-t ért trauma és sebzettség, vajon hogyan hat ki a belső egyensúlyi állapotra, az önszeretetre, a biztonságérzetre, azokon keresztül pedig a kapcsolódásokra.

Amikor magzatként vagy egészen kisgyermekként nem kapjuk meg a növekedéshez, a fejlődéshez szükséges szeretet-tápanyagot, a bizalom-etetést, akkor később felnőttként sem tudjuk átadni vagy átvenni ezeket az érzéseket:

„Csak a sötétség van körülöttem, mint egy nagy fekete lyuk. Hideg is van, fázom. Bent vagyok az anyukám hasában, de nem érzem a melegséget. Rideg környezetben vagyok, egy fekete fal van körülöttem, ahol nincsen kapcsolódási felület. Mintha lekapcsolták volna a lámpát és itt vagyok a sötétben egyedül. Igényem lenne arra, hogy összeérjünk, összetapadjunk, de olyan megfoghatatlan az egész. Nincs köztünk kommunikáció, emiatt pedig hiányzik a benti kapaszkodó. Hogyan közöljem, hogy mire is lenne szükségem? Mintha az anyukám lekapcsolt volna engem és nem akarná hallani, hogy mi van velem. Érzem az irányából az elutasítást. A feketeség egyben fájdalmat is jelez. Mintha egy FÁJDALOM FÜGGÖNY lenne köztünk. Az engem körülvevő burok, aminek egy tápláló, meleg, pirosas, megtartó és élettel teli dolognak kéne lennie, csupán egy halvány füstös anyagként érzékelhető. A fájdalom, ami átjön rajta, ami most betakar.

Ebben fekszem, ebben növekszem.

Hogyan lehetne kapcsolódni a fájdalomhoz? Hogyan táplálkozzak ebből? Ebből kéne növekednem, erőt, biztonságot és szeretetet magamhoz szívni. Helyette a gyászt, a szomorúságot, a hiányt eszem, akárcsak egy szívószálon. Mintha INFÚZIÓN KERESZTÜL KAPNÁM A SÖTÉTSÉGET. Ez árad szét a köldökzsinóron át az erekbe, a csontjaimba, ezzel fejlődöm, ebből vagyok. Nagyon bánatos, szomorú itt.

Az érzékszerveket teljesen le is zárom, hogy legalább azokon keresztül ne ezt kapjam. Bezárom a füleimet, a szemeimet, a szívemet, a karomat. Begubódzom, összehúzom magam, hiszen kintről csak a hidegség jön. Növök, növök, és mindez a sötétség, a szomorúság, az egyedül vagyok, a hideg van - növekszik velem együtt. Az elején még próbáltam tapogatózni, érinteni, kapcsolódni, de mostanra bezárkóztam, behidegültem, belassultam. Mintha egy BÁNATTAKARÓ, egy bánatköpeny vagy bánatburok lenne rajtam most.”

Sebesülten akarva akaratlanul is a sebzettséggel azonosulunk. Gyengének, hibásnak, hiányosnak, emiatt pedig védtelennek gondoljuk magunkat. A képek mindig mutatják, hogy valójában nem is vagyunk tisztában a saját erőnkkel, és sokkal-sokkal kisebbnek tapasztaljuk magunkat, mint a valóság. Akárcsak egy csöpp madár, aki képtelen megállni önmagában és PRÉDAKÉNT KITETT A KÜLSŐ TÉNYEZŐKNEK.

Amikor hiányzik az óvó, a védő, a szerető hátország és sérül a biztonságérzet, akkor az egész világ egy ellenséges és magányos helynek tűnik. Azt érezzük, hogy hiába lépünk be kapcsolatokba, ott is, ahogyan az életnek minden területén, egyedül vagyunk. Minden szereplőre, de még a saját ismeretlen érzéseinkre is cápákként, ragadozókként tekintünk és attól tartunk, hogy azok meg fognak enni, fel fognak falni, el fognak pusztítani bennünket.

Ha nem vagyunk biztonságban, akkor minden ijesztő, ami nem a megszokott vagy a komfortos. Még akkor is, ha a kényelmi zóna addig csak egy teljesen rideg és sivár jégmező volt:

„Már ellep a dér, látszik a lélegzet, de nem élem át a fázást. Természetes lett számomra, hogy körülvesz a jégmező. Ebben tudok megpihenni, itt lelek a szokásos nyugalomra. A HIBERNÁLT ÁLLAPOTBAN vagyok otthon, ahol nincs semmi érzés. A kapcsolódásnak a kudarca elől keresem itt a biztonságot. Abból, hogy a másik oldalon nincsen egy fogadó fél. Nincs igényem, késztetésem mozdulni innen. Ez a realitásom, ez lettem én. Már nem is keresem a kapcsolódást vagy hogy más legyen. Mintha besüllyednék a jégtömb közepébe. Teljesen megfagytam, még a színem is kék lett, mint egy jégkocka. Iszonyatosan erős a tudás bennem, hogy ez nem tud másképp lenni. Nincs mit tenni. Ha eljön a halál, hát jöjjön.”

Bekapcsol bennünk az ösztönös késztetés, az állandó készültség, hogy védjük a bántott részeinket. Alapvetően pont ez a fajta gondolkodás, ami a TÁMADÁSI FELÜLETET biztosítja. Ami miatt rendre alább választunk. A tuti hit vezet minden döntést, miszerint nem is lehet másképp, mert az irányításnak, a változtatásnak a lehetősége az rajtunk kívül van. Azt képzeljük, hogy nem tudunk elrepülni vagy tovább úszni. Hezitálunk, toporgunk, bekényelmesedünk az érzésbe, hogy nem érdemlünk többet, jobbat, mást. Ez válik az éltető oxigénné.

Beragadunk az ismerősbe, ahelyett, hogy elmozdulnák a tágasabb horizont, az élőlényekkel teli oázis, az életető kánaán vagy az új tapasztalásnak az irányába. Bent maradunk a burokban és a kicsiben tartjuk saját magunkat. Valójában sem a mozgásban, sem a látszólagos nyugalomban nem tudunk könnyedén, befeszülés mentesen létezni, mert minden helyzetben GÖRCSÖLÜNK ÉS RETTEGÜNK.

Ha elsőre nem sikerül az elindulás vagy a változtatás, akkor belenyugszunk abba, hogy mi kipipáltuk és megpróbáltuk. Azonnal keressük az önigazolásokat, amivel rendre visszatornázzunk magunkat a régi helyzetekbe. Ha nem is vagyunk boldogok vagy teljesek, de legalább elvagyunk és nem kell szembesülnünk a kudarccal, a tehetetlenséggel. A megszokottban nincsenek veszélyes érzések sem. Nem vesszük észre, hogy valójában ebben a kapaszkodásban és döntésképtelenségben, továbbá az ÁLLANDÓ VÉDELEMKERESÉSBEN megy el az az életerőnk, amelyet a változtatásra tudnánk felhasználni.

---

Ahogy a napokban megszólítottuk a Belső Gyógyítókat, a fagyott, a rideg, a sötét állapotokból és a patthelyzetekből, szép fokozatosan megtörtént a színek és az új belső tájak felé való elmozdulás. A magányos képekben megjelentek a társak, az élőlények. Az önsegítés által elkezdődhetett a KIOLVADÁS, A SZÁRNYAKNAK A KITERJESZTÉSE, AZ ERŐBEÁLLÁS. A nyugodt megtartásban és betakargatásban egy picit megpihenhetett, erőt gyűjthetett a lélek. Ráérezhetett, hogy már nem kell tartania a veszélytől. Megélhette, hogy a feszültségből csupán IDE-ODA CSAPKODÁS lesz. Hogy a hiány és a sebzettség csak ugyanazt képes maga köré hívni.

Mit lehet a nehéz indulással kezdeni? Hogyan lehetne ebből erőt kovácsolni? Mit lehet ebből hasznosítani, kivenni? Hogyan találhatnád meg magadban a biztonságot? Mi lenne a kulcs ebben a helyzetben? - kérdezte a kentaur. És jött a válasz is, miszerint a cápához kell közelebb menni. Azt nem kell mindenáron elkerülni, hiszen úgy nem lehet a vízbe menni, ha nem barátkozunk meg a veszélynek, a félelmeknek a létezésével. Ám nem csak a cápákból áll az óceán, hanem egy csomó minden másból is, aminek ezek a rémísztő állatok is a részesei.

A Chiron emlékeztetett, hogy amikor törődéssel fordulunk a gyengének, a hibásnak címkézett részek irányába, akkor azokat erőforrássá tudjuk fényesíteni. Mert mindig kiderül, hogy közelről nem is olyan szörnyűek. A sebzettséghez való odafordulással automatikusan megjelenik az önszeretés, az ős- és önbizalom és ilyenkor lehet igazán óriásit lépni, hatékonyan működni vagy csak SPONTÁN ÉLVEZNI A HALADÁST, illetve A MEGÜLÉST is. A korábban hatalmasnak tűnő távok, az elérhetetlen célok egy csapásra közelivé válnak. Ebben a létállapotban valójában már nem is a fejlődésnek, hanem az úton levésnek a megélése az új cél.