Nagy Víztrigon | Ne bújj el!

A Skorpiónak a mélyén járó Vénusz (a Mars, Nap, Lilith és Merkúr után) maga is részese lett a nagy égi háromszögnek, amelynek másik két csúcsát a Szaturnusz & Jupiter adja, és ami a mélyben bogozza az ősök & karmák során a nőiségről, a női szerepekről, illetve a kapcsolati működésekről áthozott mintákat.

 „Mintha egy könnyű anyag, egy palást lenne a vállamon, amiről az uralkodók – a királyok és királynők, jutnak az eszembe. Ám ez nem egy olyan palást, ami túl nehéz vagy szétnyomja a vállat. Ebben nincsen leuralás!

Inkább olyasmi, mint egy tündéé: libbenő, átlátszó, aranyló, szinte száll a szélben. Ezzel repülni is tudnék! Érzem, hogy fel tud emelni a földről és képes elvinni máshova vagy egy másik minőségbe, ahonnan magasabbról látok.

Ez a palást ugyanakkor egy láthatatlanná tevő köpeny is, ami mögé el tudok bújni.

De vajon miért akarnám eltakarni magamat? - mintha ez pont egy olyan gondolat lenne, ami most próbál visszahúzni a régi nézőpontba és a földnek az irányába. Igen… mennyivel könnyebb lenne láthatatlanná válni… Eltűnni! Kimenekülni…

Nem felvállalni önmagamat.

Nem beleállni ebbe az uralkodónői szerepbe.

A palást mögött sokkal védettebb lehetnék!

De egy belső hang most azt súgja: -„Ne bújj el!”

És többé nem is szeretnék. Álltam már ott sokat. Ez a megszokott működés: nem megmutatni az érzéseimet és hogy mi van bennem a mélyen.

De vajon hogyan képviselhetném magamat úgy, hogy az méltó legyen ehhez a viselethez?

Hogy néz ki, amikor én döntök?

Hogyan fognak látni mások, ha nem bújok el?

Most elképzelem magamat abban a szituációban, ami korábban többször is megesett. Hogy az akaratom ellenére vagyok bele rakva egy pozícióba. Mások döntenek felettem – mint kicsiként is, amikor anya és apa a fejem fölött beszélt meg a dolgokat, miközben én ki lettem hagyva az egészből.

Azt érzem, hogy elvesztettem a kontrollt, nem én irányítok.

Ugyanúgy szorongok és félek, mint akkor. Mert ha korábban ilyesmi történt, az összességében nem sült el jól. A végén egyáltalán nem éreztem magamat a helyemen.

De miért?

Mert azt gondoltam, hogy felvállalni az érzéseimet fenyegetné a (lét)biztonságomat. Ezért mindig könnyebb volt érveket találni, miért is jó az úgy, ahogy van. Amikor bizonygatják, hogy ez velem meg lett beszélve, magamat is próbálom meggyőzni róla, hogy persze, végtére is az történt, amit én akartam.

Persze.

Csak épp az utolsó döntést soha nem én hoztam meg.

Most itt van rajtam ez a palást, ami egy magasabb nézőpontot mutat. Ha szükséges, meg is véd. Közben emlékeztet: úgy oldani meg a helyzetet, hogy a lágyság & könnyedség érvényesülhessen.

Látom magamat, amint megjelenek a megbeszélésen ebben a köpenyben. Még akkor is, ha az nem annyira szokásos - sőt, egyáltalán nem elvárás a férfias világban (vagy munkakörnyezetben), ahol jellemzően megijednek az ilyesfajta szokatlan hozzáállástól, most elsőként próbálom az érzéseimet magamnak megfogalmazni, aztán el is mondom azokat a jelenlévőknek.

Miért ne?

Egy darabig még a régi reflexből méregetem őket. Kinek hol van a helye? Tisztázzuk az erőviszonyokat! Vajon ki akar épp fölém vagy alám kerülni? Bizalmatlan vagyok, ezért visszavettem a könnyedségből és máris keményebb lettem.

Mintha nem hinném el, vagy nem látnám önmagamat...

De a felsőbb énem most egy formátlan, éteri őrangyalként elkezd előttem lebegni a levegőben.

Én alatta vagyok, miközben a fénysugarában állok - ami egy kegyelmi állapot.

A fénykörré alakuló palástból magam is tudok töltekezni, a hosszú fénysugárból nekem is jut.

Talán azért állunk bele olyan nehezen ebbe a fényünkbe, mert azt hisszük, hogy az gőgösség lenne. De itt nincsen semmiféle konkurencia, mindössze egy másik szint. Nincsen szó semmiféle leuralásról, hiszen egy másik dimenzióban vagyunk.

Odaföntről nincsen más csak a segítség & támogatás...

Már én is ebben a tiszta fényben ragyogok, amely előtt mások meghajtják a fejüket.

Mint a lovagok, az emberek sorra letérdelnek előttem alázattal – nem megalázva vagy megalázkodva, hanem tiszteletteljes leborulásban. Elsőre zavar, mert, ha őszinte akarok lenni, legszívesebben egy üres réten egyedül lebegő tünde királylány lennék és mindenki hagyjon békén.

De a hang azt mondja:

-„Nem ez a sorsod. Ez nem lehet a küldetésed. Királynőnek születtél! Azért jöttél, hogy a lágysággal tanítsd a világot. Merj beszélni az érzéseidről. Ezzel tudod a legjobban képviselni önmagadat. Ettől vagy Te. Ez a Te jelenléted, amit keresel: megmutatni az érzelmeidet. Ez egy olyan dolog, amit a világnak most tanulnia kell. Hidd el, ezelőtt fejet fog hajtani. Légy büszke erre! Így, ebben a formában, ezt csak Te tudod. A helyes uralkodói póz az, amikor a saját egod is fejet hajt és megadja magát az érzelmeknek. Ebbe merjél beleállni, így képviselheted jól önmagadat.”

Én ettől gyöngének érzem magam... Amikor elengedem az érzéseimet, akkor mindjárt el is sírom magamat. És nem szeretek mások előtt sírni, de nem tudom másképp!

-„Hidd el, így lágyul a világ, ha ezt engeded! Ha mindig eljátszod azt, ami/aki nem vagy, akkor soha nem fog változni semmi!

Emlékezz: rajtad keresztül az Én fényem jön le. Amikor Te az érzéseidben nyilvánulsz meg, minden egyes alkalommal ebből a Fényből hozol le egy kicsit a Földre.

A palástot viselni egy spirituális felelősség!

Vállald, még akkor is, ha elsőre nehéznek tűnik. Ezzel tanítod a férfiaknak is, hogyan fogalmazzák meg és közvetítsék a saját érzelmeiket. Miként vállalják a lágy-női(es) oldalukat. Egy férfit azzal tudsz megnyitni, úgy tudsz majd elérni a tökéletes intimitásban, tudod segíteni abban, hogyan tegyen jól érted, ha minél több szituációban kommunikálod előtte az érzelmeidet. Ahogy a férfi téged hallgat, elkezdi magát biztonságban érezni és lassan ő is ugyanúgy merni fogja megmutatni azt, ami benne van.

Az elmúlt időszakban erre készültél, fontos volt eljutni magadban ide."