Mese a Sünről és a Tollról | Mars vs. Chiron

A két fogyatkozás között vagyunk félúton, ahol általában a legnagyobb a turbulencia, a káosz és a sötétség. Ilyenkor azt érezheted, hogy sokkal több a kérdőjel, mint a válasz. Most újra kell tudni gondolni azokat a dolgokat, amelyek egy héttel ezelőtt még maguktól értetődőnek tűntek. Ha kimerültnek, szétszórtnak, nyúzottnak, feszültnek érzed magadat, akkor ezekben a napokban még hagyj egy kis időt az összerendeződésre.

Az idei eklipsz szezont megszínezi, hogy az egybeesik a Plútónak az OOB szakaszával, ami a kollektív szintjén is ugyanazt a kérdést veti fel: Ez lenne minden, amivé váltunk? – megosztva a bal és jobb, a kedvesség és kegyetlenség között?

.

A hétvégi Nap-Merkúr együttállás is beütött: amikor azt gondoltad volna, hogy mostanra lezártad, megismerted a múltadat és annak minden drámáját, a Leszálló hcs mellett létrejövő kazimi „még mindig olyat villantott, amitől leszakadt a fejed” (idézve kedves barátomat : ))

.

És ha mindez nem elég: a Mars, a hétvégi Újholdkor készül elérni a Mérlegnek az anaretikus vagy kritikus fokát, ám addig is farkasszemet néz a Chironnal.

.

A bolygó augusztus eleje óta halad a saját otthonától legtávolabb eső jegyben, és a külvilági helyzeteken mutat rá az egyénben zajló harcokra és küzdelmekre.

A Sebzett Harcossal szemben, ha benyomódik a még nem tudatos seb (Chiron), az bizony most robban (Mars) és a fröcsögésben, a véres támadásban, a bántásban, az eltúlzott reakciókban nyilvánul meg.

Persze az is lehet, hogy most arra kapsz megerősítést, hogy már mennyi mindent sikerült megugrani magadban és mennyire máshogy kezeled a konfliktusokat vagy az ítéleteket, mint korábban. A Marsnak a helyes használata ugyanis nem azt jelenti, hogy ne védhetnéd meg magadat, amikor támadás ér – viszont egyáltalán nem mindegy, azt hogyan teszed.

Az égitest itt a Mérlegben a békére, az egyensúlyi párbeszédre és a harmonikus konfliktuskezelésre tanít, az ösztönből jövő boksz helyett.

A kapcsolódásaink egyáltalán nem könnyű szakaszban vannak.

És bár sok helyen olvasni arról, hogy nincs Én és Te, egyedül az ÉN létezik – ez zsigeri szinten még mindig sokaknak nincs meg.

Ha nyitott vagy rá, a Mérleg Marsnak a legnagyobb ajándéka, hogy a társakon keresztül direktben ráláthatsz önmagad azon aspektusaira, amelyeket a korai sebzettség miatt még mindig próbálsz távol tartani vagy elutasítani.

Azt hiszem, hogy mindannyiunkban él egy a kicsire összekuporodott, szúrós tüskéket növesztett és a külső megerősítésektől erősen függő belső gyermek, akinek megállás nélkül akörül forognak a gondolatai, vajon mit kellene tennie azért, hogy elismerést kapjon.

Egy olyan én-rész, aki még mindig függ a külvilág dicséretétől és/vagy visszajelzéseitől.

Aki konstans azt keresi, hogy ki tudja majd számára pótolni azokat a hiányokat, amelyeket kiskorában nem kapott meg, hisz a körülötte lévő zajban nem voltak hallhatók az igényei. Aki elkülönült a családi egységtől és azt érezte, hogy nem is tartozik oda a közösbe.

És aki egy idő után dacosan arra jutott, ha amúgy sem érdekel senkit, akkor többet nem is akar kapcsolódni.

Ez a láthatatlanná vált énrész felnőttként is ugyanolyan szűkös pozíciókba rakja majd bele magát, hogy újra és újra alkalmazhassa az ismerős módszereit: az érzelmi kicsekkolást vagy a (fizikai) kimenekülést – ami hosszútávon lássuk be, végtelenül kimerítő.

Belül közben meg vágyna az impulzusokra, a társaságra vagy arra, hogy megoszthassa a gondolatait másokkal. Egyedül ugyanis, mint gyerekként is, hajlamos visszasüllyedni a letargiába és a tespedésbe. De mivel továbbra is a hiányból keres és bizonytalanul kérdezgeti: „Hol a helyem?" „Ki vagyok?" „Mit kéne csinálnom?" - az eredmény időről időre az üresség lesz.

.

Aztán van bennünk egy teret igénylő szabadságharcos is.

.

A különc.

A magányos farkas.

Aki az érzelmi közönnyel kerül el és tart távolságot. Aki látványosan elkülönül a csoportokban. Aki lázad minden ellen, ami kötelező és kötött. Aki nem kíván leuralni, fölülre helyezkedni vagy másokat befolyásolni, de közben azt sem ismeri, hogy hogyan is néz ki a helyes mellérendelődés. Mert soha nem tanulta meg a módját, hogyan lehet két teljesen külön individuumként, nem a hiány betöltésének céljából, egymás mellett meglenni.

Ő az a belső szereplő, aki bár látszólag egy nagyon tágas és levegős térben mozog, közben mégis tök egyedül van. Aki a vágyott szabadsággal ugyanúgy nem tud mit kezdeni, hisz azonnal bekapcsol az agya, ami elkezdi pörgeti a terveket: „Merre kéne menni?”, „Mit kéne csinálni?”.

A fene nagy szabadságot egy idő után kicsekkolásnak éli meg – „Mi lesz a többiekkel, mit gondolnak majd?”. Ezért képtelen szimplán jelen lenni, azonnal bekapcsol benne a jövőn való szorongás és keresni kezdi a szokásos pontokat. Tudni akarja, hogy merre kell indulnia, ha mégis össze akarna találkozni valakivel. Mert ebben a remeteségben egy idő után csak hiányzik valaki - aki nem baj, ha nincs mindig ott, de azért legyen.

Amikor a kliensemet beállítottam a fenti pozíciókba, az előbbit egy süniként látta, a másodikat pedig egy tollként, aki próbálta volna megsimogatni, megérinteni a tüskés társát.

Kívülről nézve úgy tűnt, hogy ez a két szereplő nem is olyan idegen, az életük akár összeegyeztethető is lehetne. De a kezdeti nyitottság után mégiscsak felütötte a fejét a jól ismert feszítő érzés, miszerint ez a helyzet teljesen elképzelhetetlen.

 Süni:

„Nem jó süninek lenni. Szerintem sokan így látnak engem - merevnek, szigorúnak, távolságtartónak. Az embereknek az a képe rólam, hogy ilyen vagyok. Félnek tőlem. Valójában azonban magamról alakítom ki ezt a képet, mert távolságot ad, ami meg kellemes.

.

Kíváncsi vagyok a Tollra, vajon mit akar és mért közelít? Közben azt érzem: Hagyjon békén! Nem látja, hogy tüskés vagyok??

.

Jó, hogy ott van, de zavar is, hogy segíteni akar. Simogat? Azzal, hogy el akarja tüntetni a tüskéket nekem azt mondja, hogy meg akar változtatni. De akkor mégsem szeret? Mert én érzem, hogy valójában nem a süni vagyok - ezt csak tettetem, hisz egyszerűbb, mint ledobni a szerepet. Viszont ha ő kívülről engem süninek lát, akkor lehet, hogy neki úgy tetszenék?? De hát én nem az vagyok! Talán ezért nem tudok kapcsolódni, mert nem akarom az igazi magamat megmutatni, közben meg nem az vagyok, akinek gondolnak…”

.

Toll:

„Innen belülről másnak látom a sünit. Tudom, hogy nem az és csak elbújt. Szeretném kicsalogatni, megismerni. Csak zavarni sem akarom, ezért szépen lassan közeledem… Nekem jó kapcsolódni vele, mert önmagamban csak lebegnék. Körülöttem túl levegős minden és kell a föld meg a kapcsolódás. Figyelek rá, szépen lassan megérintem a tüskéit és egyszer majdcsak kibújik a házából.”

A demokratikus kapcsolódás képében végül mindkét szereplő Tollá változott.

Többé egyik sem próbálta megoldani vagy dominálni a másikat.

Képesek voltak önállóan kergetőzni a levegőben - néha közelebb, néha messzebb kerültek, anélkül, hogy megfogták volna egymást.

Együtt és külön is jól tudtak működni.

Egyenlő partnerekké és társakká váltak, akik mostantól egymás mellett repülhetnek.

.