Merkúr-Vénusz együttállás

A Napnak az uralma alatt - és a két szívcsillagnak az összeérésénél - találkozik az égi híreket hozó, a Beavató Merkúr, valamint a Vénusz bolygó, ma délután 5 óra magasságában. Egy ún. kvadrát fényszögön keresztül kapcsolódik hozzájuk az Uránusz is, aki villámokat szórva a harmadik szemhez, a magasabb tudatosság szintjén is összehangolja az Észnek és a Szívnek a párbeszédét.

A gondolatoknak a teréből indul ki minden, amelyekhez érzések társulnak, mielőtt azok a látható teremtésekben vagy a kézzelfogható anyagban is megnyilvánulnának. Most megtapasztalható, hogy ezen az úton bármelyik pillanatban újra tudod formálni magadat és, hogy képes vagy időről időre valami újat teremteni a belső világodból. Az augusztusi hetekben a szokásosnál is jobban érzékelhetővé válik majd az a kapu vagy csatorna, amin keresztül kapcsolódni lehet a képességekkel, a vágyakkal, és amin át folyamatosan meríteni tudsz a végtelenül rendelkezésre álló szeretetből és inspirációból.

„Hullámokat érzek, mintha egy óceánon lennék, de közben virágos rétnek is látom. A kettő összekeveredik: a víznek a felszínén van a virágos szőnyeg. A hullámzás elringat, de kicsit szédülök is tőle. Valójában bennem hullámzik, hogy ez a két kép mintha nem állna össze. Az kelti bennem a belső hullámokat, hogy vajon miként lehet a tengeren virág? A KÉT VALÓSÁG SZÁMOMRA NEM ÖSSZEEGYEZTETHETŐ, nem illik össze.

A tenger által ott van a képben a mélység, a földalatti ereknek, nedveknek és vizeknek a világa. A virágos felszín pedig behozza a felfelé és a Napnak az irányába való törekvést. Valahogy ezt a kettőt kéne összelegózni, összeollózni, összefésülni, hogy legyen köztük párbeszéd. Ne lebegjen ott az érzés, hogy a hullámok bármikor elmoshatják ezt a szép, harmonikus, csodálatos mezőt.

Már nem is egymás alatt, hanem szemben látom őket. Mint egy szőnyegnek a széle, a föld felgöngyölődött és próbálja távol tartani a hullámokat, amelyek nyaldossák a partot. Valahogy mindegyiket a helyén kéne tartani, hogy fent is mehessen az élet, miközben alul is tudnak zajlani a dolgok. Hogy nem mosódjon szét, NE VÁLASZTÓDJON ILYEN ÉLESEN KETTÉ a nyilvános és az otthoni élet, a nappali és az éjszakai, a felsőbb és az alsó tudat, a külső, valamint a belső világ.

Kifelé jelenleg egy habos-babos kép vetül, miközben lent morajlik a sötétség. A fenti, a rózsaszín réti virágok NEM AZT TÜKRÖZIK, AMI ODALENT VAN. Emiatt is a szédülés. Össze kéne hozni a két világot, mint egy szerelmes egyesülés és szeretkezés, ahol az ENERGIÁK ÖSSZEADÓDHATNAK ÉS EGYÜTTMŰKÖDHETNEK.

Most vertikálisan jelenik meg a kép és keresztmetszetként látom: már elől van a virágos fal és mögötte a hatalmas és végtelen vízóceán. A kettő között egy pici humusz rétegre kapcsolódnak rá a virágok. A külvilág felé csupán ezek láthatók és ők képviselik a szépséget, a megfoghatóságot, az illatokat, a színeket és a formáknak a végtelenségét.

Ebben a keresztmetszetben már látom az összefüggéseket.

A humuszban vannak a gyökerek, amiből a virágok elindulnak. De ez csupán egy KÖZVETÍTŐ RÉTEG és NEM MAGA A TÁPTALAJ. Amiből a gyökerek igazán kialakulnak, az a végtelen víztömeg. Valójában ez élteti és látja el a virágokat. A MÖGÖTTES, A NEM LÁTHATÓ RÉSZ, AMI A FELSZÍNT ALAKÍTJA. Amely így a gyönyörűségben, a szín- és formavilágban meg tud nyilvánulni. Ez a finom vonal olyan, mint egy INFORMÁCIÓÁTADÓ HELY, ami felveszi a víznek az üzenetét, magába szívja, majd abból alakulhat ki az új élet, és történhet meg a vízben levő ideáknak a megformálódása.

Ez az pont, ahol mindez átalakul és a láthatóban elkezd kibontakozni.

Amikor a víz visszahúzódik vagy megszűnik, akkor a virágok is kiszáradnak. Ha valami elveszti a forrását, az ugyanúgy egyfajta megnyilvánulás és szintén a láthatatlant tükrözi. Ha egy rész nem kap vizet, akkor ott minden elsárgul. Mi kívülről csak a folyamatnak egy részét, illetve azt látjuk, ha valami nem virágzik ki rögtön és azonnal. De ez nem jelenti azt, hogy a vízhiány az egész falat érintené. Az annak csupán egy szeletét nyaldossa, ami az ár-apály játék során idővel visszatöltődik. A víz, a mögöttesből ismét életre kelti a dolgokat, de időbe telik, amíg a régi dolgok lebomlanak és átveszi a helyüket valami más.

Most már érzem, hogy hol van a kapocs és az egésznek az összjátéka.

Ez a fal egy gátat is alkot. Nincs az, hogy a FELSZÍN KI LENNE SZOLGÁLATVA A HULLÁMZÁSNAK. Már nem érzek kettőséget vagy hogy ezek ne alkotnának egy rendszert. Ez a vékony réteg ugyanis válaszfalként odatartozik. Ott kell lennie, különben a gyökerek csak magukban lógnának és elrohadnának. Ez a sáv az, ami beszabályozza maga mögött a határtalan vizet.

A fal, egy fizikai sík és előtte húzódik képként: a virágos terület. A formáknak a világa ugyan gazdagabb, de a vízhez képest mégis sokkal kisebb. A határtalan óceánnak itt a felszínen CSUPÁN EGY TÖREDÉKE JELENIK MÉG, épp annyi, amivel érintkezik.

A vízben, a lehetőségeknek a végtelen tárháza van bekódolt és oldott formában számunkra láthatatlanul, felismerhetetlenül, nem tapintható módon. Ahol a víz, eléri ezt a közeget, megtermékenyíti a földsávot, ami fentről megint csak nem látható. Reakcióba lép azzal, mígnem az INFORMÁCIÓ A LÁTHATÓBAN IS MEGJELENIK.

A virágoknak ezt tudniuk kéne. Ám őket öntudatlanul is elvakítja a külcsín, a gőg, a büszkeség, a szépség, a színesség, a magamutogatás. Hogy odakint épp milyen képet alkotnak, kifelé és a felszínen vajon mit képviselnek. Nem fogják fel, hogy mindez már csak a végterméke, végkifejlete annak, ami e mögött van. Egyfajta szabad megnyilvánulása a hatalmas víztömegben zajló dolgoknak.

A virágok, attól NEM ELSZAKADVA VAGY KÜLÖNVÁLVA LÉTEZNEK. Nem önmaguk formálják saját magukat, hanem a láthatatlanból lesznek láthatóvá. Ahogy ezt megértik, többé nem fogják magukat arra leszűkíteni, hogy a környezet felé mit jelentenek. Belátják, hogy az érzékszervek által tapasztalt világuk, a színük vagy az illatjuk: nem az egyedüli valóságuk. Nem határolják be magukat arra, hogy milyen képként szerepelnek. Felismerik, hogy nem ebből áll össze a valóság.

Így többé attól sem függenek, ha mondjuk levágják vagy eltapossák őket, vagy épp elszáradnak. Tudják, hogy ez miért történik és hogy valami más jön. Ismerik az összefüggést, miképp MINDEN EGY KÖRFORGÁSNAK A RÉSZE: elnyílnak, elmúlnak, megint kihajtanak, kizöldülnek és annak megint vége lesz. De önmagunknak NEM lesz vége, hiszen a vízben minden végtelenül érvényben van. Egyedül a megjelenési forma az, ami véges. Nincs két egymástól elkülönült világ vagy folyamat, minden teljes mértékben kapcsolódik.

Ha ezt az ember felismeri tudatilag, akkor elveszti azt az érzést, hogy a világ csupán ennyi és csak az adott pillanatban lehet szép, és ne lenne állandóan az. A virág nem csak akkor létezik, amikor a külvilágban megjelenik, hanem előtte és utána is. Hiszen amit rejt, vagyis maga a gondolat, az információ az nem véges azzal, hogy láthatólag véget ért. Idővel minden egy új formában jelenik meg."